Pop az Alkonyat-filmektől egészen Afrikáig - a Bastille bemutatkozó lemeze

2013.03.14. 19:31
Mi köze a brit lemezlistát vezető zenekarnak a Bastille-hoz? És Laura Palmerhez? Himnikus refrének, furcsa vegyülékek, lemezkritika.
BastilleBad BloodVirgin2013

Az elmúlt évtizedben az Electronic Arts FIFA-szériájának soundtrackjei popzeneileg meghatározóvá váltak. Ha nem is trendeket alakítottak, de jól megragadták meg az adott év hangulatát, és a már bejáratott nevek mellé olyan zenekarokat választottak be, akik még az áttörés előtt álltak. Személy szerint nekik köszönhetem Lykke Lit, a Rakes első lemezét és a Lonely Boy előtti Black Keyst is. A 2012-2013-as idény névsorában azonban első ránézésre a visszatérő Bloc Party és Miike Snow abszolút klubslágere, a Paddling Out mellett főleg olyan tavaly befutott, vagy helyüket bebiztosító előadók találhatók, mint a Django Django vagy a Passion Pit. Ebben a közegben tűnt fel számomra a Bastille a Weight Of Living Pt. II-val, mely egy tipikus FIFA-sláger, az enyhénél jóval kihallhatóbb Yeasayer beütéssel.

A kezdetben Dan Smith (akinek július 14-i születésnapjáról kapta nevét a zenekar, hiszen ugye ez a Bastille ostromának évfordulója) projektjeként indult, később kvartetté bővült együttes első lemezének felvezetése olyan hosszúra nyúlt, mint az Az aranyember bevezető leírása. Első kislemezként még másfél éve küldték szét a Flaw / Icarus hétinchest. Aztán idén februárban kiadták az albumot is nyitó, szintetizátoros alapokon nyugvó Pompeii-t, mely a zenekar első igazi slágere lett. Az indie mezőnyt tekintve sok újat most sem mutattak, csupán leporolták és modernizálták a Friendly Fires afrobeates Kiss Of Life-ját, miközben a kórus érzelmi telítettségét magasabb szintre emelték. Most márciusban pedig végre megjelent a Bad Blood, és feljutott a brit lemezlista első helyére - ami Dan Smitht annyira meglepte, hogy egyenesen szürreálisnak nevezte az eredményt.

 

 

Aki a kezdetektől nyomon követte a munkásságukat, mostanra akár már hallás után is lekottázhatott volna egy Bastille-dalt, olyan mértékben ugyanarra a szerkezetre építették fel őket: a pop grandiózus pillanatait keverik az indie kísérletező kedvével. Ezek viszont nem rossz megoldások, sőt, dallamos, dúdolható popszámok születtek. A probléma az, hogy majd' mindegyikről eszünkbe jut legalább egy másik dal az előző évekből. A Things We Lost In The Fire például az Arcade Fire, a Fool's Garden és a Florence And The Machine furcsa vegyülete, az Overjoyed pedig egy gyengébb Coldplay-számnak is beillik, nyugodtan bekerülhetett volna valamelyik Alkonyat-filmbe. A lemez második felében aztán azokkal a finom megoldásokkal találkozunk, amik olyanok, mintha a Yeasayer Odd Bloodját párszor átmosták és rádióbarátabbá tették volna. Igazán kiemelkedő pillanat még az egyenesen Afrika szívéből kiszakadt Icarus, amelyet ahelyett azonban nem hagytak kiteljesedni, hanem gyorsan összetörték az Oblivion idegesítően vékony hangon előadott szenvedésével.

A Bastille az első akadályt ugyan majdnem feldöntötte, de a korábban a Yeah Yeah Yeahszel és a Radioheaddel is dolgozó Mark Stent és Bob Ludwig segítségével csak megállították a kilengést. A következő lemezre viszont ennél több kell, különben úgy járnak, mint egyik daluk névadója, a Twin Peaks-karakter Laura Palmer, aki egy epizódot kapott, és ott sem a legjobb szerep jutott neki. B-