Öncélú, de nehéz nem szeretni - Justin Timberlake új albuma

Justin Timberlake olyan nyugodtan ülhetett vissza trónjára hét év kihagyás után, amit kedvenc évtizedében, a '70-es években egyáltalán nem tehetett volna meg. Akar-e azonban még utat és előre mutatni, vagy helyzetének tudatában inkább öncélú művészeskedésre adja a fejét?

Justin TimberlakeRCA2013

Amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a New Kids On The Block feltűnt az MTV-n és nagyjából egy évtizedre előre meghatározta, hogy mit takar a "boy band" fogalma és hogyan kell dinamikusan működnie egy ilyen csapatnak, akkor valószínűleg senki nem gondolta, hogy a 21. század első évtizedének legfontosabb férfi előadója pont egy hasonló együttesben indítja el zenei karrierjét. Persze megemlíthetjük azt a bizonyos Mickey Mouse Clubot, ahol Timberlake-et összehozta a sors Britney Spearsszel, és későbbi 'N Sync alapító társával JC Chasezzel, de mégiscsak utóbbi formációban érte utol a világsiker. Apró szépségfolt a történetben, hogy mindez a Backsteet Boys árnyékában történt. Aztán három nagylemez és öt turné után a srácok (de közülük is elsősorban Timberlake) 2002-ben még időben kapcsoltak, hogy az ő korszakuknak leáldozóban van.

Timberlake-ben pedig úgy tűnt régóta érett már egy önálló anyag lehetősége, nem is ült sokáig a babérjain (ellentétben a közelmúlttal), és még ugyanabban az évben a Neptunes-os srácok (Pharrell Williams és Chad Hugo) és Timbaland felügyelete mellett kiadta bemutatkozó albumát. Ugyan a Justifiedon még hallhatóak voltak a korábbi időszakra emlékeztető, giccsbe hajló dalok (Still On My Brain, Never Again), aztán az (Oh No) What You Got világzenével való kacérkodása, a Senorita szellemessége és a váltásokkal teletűzdelt, a gregoriánus énekeket az opera és a gospel világával keverő abszolút sláger Cry Me A River egyértelműen bizonyították az őt ért kritikák ellenére is, hogy nem egy Michael Jackson-másolatról van szó.

2006-ra viszont, amikor Janet Jacksonnak köszönhetően már túl volt a popikonsággal járó bulvárbotrányon, Pharrell és Hugo helyét Danja és Tim Mosley vették át. Az akkor rendkívül keresett Timbalandnél maradt a kormányrúd, és neki köszönhetően a FutureSex/LoveSounds az idegesítő effektezések és az elharapódzott beatbox mánia mellett valamelyest kilépett a klasszikus R&B közegből. Bár a LoveStoned/I Think She Knows minimum egy nyolcvanas évekből hátrahagyott Michael Jackson-szám, a középtempós, baglamával és vonósokkal színesített What Goes Around.../...Comes Around és a gospel kórussal megtámogatott Losing My Way megnyugtathatták azokat, akik Timbaland éééé-zése helyett valami kifinomultabbra vágytak. Mindenesetre a lemez futurisztikus hangzású slágereinek (SexyBack, My Love) köszönhetően Timberlake kora legnagyobb férfisztárjává vált.

A következő pauza ideje alatt, csak úgy, passzióból aztán megmutatta színészi tudását, és azt is, hogy üzletemberként, reklámarcként mire képes. Szerepelt a három Oscar-díjat nyert Social Network - A közösségi hálóban és az elmúlt évek egyik legjobb hollywoodi romantikus-komédiájában, a Barátság extrákkalban, emellett társtulajdonosként beszállt a haldokló MySpace-be, miközben folyamatosan vendég volt a Saturday Night Live-ban, ahol komikus énjét csillogtatta, Jimmy Fallonnal pedig bemutatták a rap történetét. Szóval az egykori fürtös kissrác igazi James Bond-i eleganciával bíró showmanné érett, akit valamiért nehéz nem kedvelni. És még a klipet utoljára 2005-ben a Nine Inch Nails-nek rendező David Finchert is rávette, hogy készítsen már egy videót visszatérő dalához. A Jay-Z-vel közös, középtempós Suit & Tieamellett, hogy a Sho' Nufffúvósainak és vonósainak hangmintájára épül, a The 20/20 Experience egyik legrövidebb darabja.

Merthogy az új album esetében már nem dalokról, hanem pszichedelikusan tekervényes, az átlag slágereknél jóval hosszabb darabokról kell beszélnünk, amit Timberlake egyszerűen úgy magyarázott, hogy ha a Led Zeppelin vagy a Pink Floyd megtehette, ő miért nem? És itt kellett volna valakit berendelni az új generációból Timbaland mellé, aki rászólt volna, hogy ez a szabályok és végek nélküli alkotói folyamat nem mindig vezet el a legjobb végeredményhez. A FutureSex/LoveSoundson a felvezetőknek és közjátékoknak köszönhetően ezek a hatalmas elgondolások még változatosak voltak, jelen esetben azonban a legtöbbször repetitív jelleget öltenek miattuk a számok, és a negyedik perc környékén jól hallhatóan kifulladnak. Ahelyett, hogy fülbemászóak lennének, inkább csak áramlanak és a régi hangzást teszik komplexebbé, úgy, hogy folyamatosan visszanyúlnak a hetvenes évek klasszikus soul és funk megoldásaihoz

Ez persze nem lenne gond, de a The 20/20 Experience-ből hiányzik az a plusz fülledtség, ami a korábbi slágereket jellemezte, ehhez pedig minden bizonnyal a bugyutábbnál-bugyutább metaforák is hozzájárultak. Ahogy a teljes albumot, úgy a szövegeket is a végletek közötti mozgás jellemzi. A Pusher Love Girl sorainak remekbe szabottsága, melyben előbb azt kéri vágyának tárgyától, hogy legyen a dílere, majd azt, hogy legyen a kábítószere, erősen szembeállíthatóak a Stawberry Bubblegum gyermeki rágógumijával.

Timberlake harmadik stúdióalbumára talán ambiciózusabb és öncélúbb lett a kelleténél, mint Beyoncé a 4 esetében, de mellette szól, hogy a legtöbb darabba a Tunnel Vision kivételével sikerült rettentő finom megoldásokat rejteni. A panjabi kultúrára jellemző bhangra feltűnése a Don't Hold The Wallban, a Let The Groove Get In afrikai dobjai, a vonósok vezette gyönyörű vallomásként funkcionáló pop-ballada Mirrors vagy az igazi csajozós soul-szám That Girl egytől-egyig remekül működnek. Aki pedig még többre vágyna vagy egyszerűen nem szolgáltatott elég bizonyítékot ez a tíz darab ahhoz, hogy miért is Justin Timberlake napjaink legmeghatározóbb férfi előadója, azoknak jó hír, hogy az év második részében jön a folytatás, ez ugyanis csak a 20/20 első fele volt. Ha remekműnek nem is neveznénk, azért a szintet így is könnyedén megugorja. B