Egy rémes dal véget vet a rasszizmusnak

2013.04.10. 16:16
Brad Paisley countrysztár és LL Cool J rapper közös daláról beszél Amerika. Az üzenet az, hogy a fehéreknek és a feketéknek is túl kell lépniük a múlt sérelmein, egymás megítélése helyett a megismerés felé. Mi ez: reklámfogás, kényes kérdések őszinte tárgyalása, vagy éppenséggel csak a problémák fokozása jóindulatú bugyutaság által?

Brad Paisley, az egyik legnépszerűbb amerikai countrysztár új lemezén szerepel az Accidental Racist című dal, amelyen LL Cool J rapper is szerepel. Az itt elolvasható szöveg a rasszizmusról szól, illetve arról, hogy ahelyett, hogy a külső alapján ítéljük meg a másikat, inkább igyekezzünk megismerni őt. Ez eddig még nagyon is ismerős sok dalszövegből, mint ahogy az is, amit  LL Cool J mond: "Hé, fehér ember, bárcsak megértenéd, milyen a gettóban élni / attól még, hogy lent hordom a gatyámat, nem biztos, hogy rosszan sántikálok". A dal újdonsága, hogy szó esik benne arról is, hogy a fehér embernek sem könnyű. A szám kezdetén Paisley bemegy egy Starbucksba, és mivel a konföderációs zászlót hordja a pólóján, rasszistának nézi az egyik pincér, ugyanis az amerikai polgárháborúban a rabszolgaság eltörlése ellen küzdő déliek zászlajáról van szó. Pedig nem is rasszista, csak a legendás déli rockzenekar, a Lynyrd Skynyrd rajongója! Szóval nemcsak a feketékre igaz, hogy "többek annál, mint aminek ránézésre látszanak" - szól a dalszöveg, hanem bizony a déli fehérekre is. De azért ez nem ilyen egyszerű: Brad Paisley is elismeri, hogy a rabszolgaság kitörölhetetlen és szégyenletes része az amerikai történelemnek. "A déli büszkeség és a déli szégyen között őrlődöm" - énekli, illetve: "büszke vagyok arra, ahonnan származom, de nem mindenre, amit csináltunk."

 

 

Többen úgy vélik, hogy legalábbis részben reklámfogás is a dal megjelentetése. Így ugyanis nemcsak a country-rajongók, hanem egész Amerika értesült arról, hogy Brad Paisley új lemezt adott ki - ráadásul LL Cool J is tervez egy albumot április végére, és őt a mai fiatalok inkább sorozatszínészként ismerik, mintsem hiphop-legendaként, utoljára öt éve jelent meg lemeze. Brad Praisley azonban tagadja, hogy a publicitás lett volna a célja. Ennyi lemez, ennyi sláger után nem kéne ezt feltételezni róla - mondta egy interjúban -; nagyon is mélyről jön ez a dal. Úgy érzi, hogy a rasszizmus kérdésében Amerika úgy viselkedik, mintha serdülőkorban lenne: "mintha már majdnem felnőttek lennénk; vannak pillanatok, amikor úgy érezhetjük, hogy igen, sokkal jobban mennek a dolgok ebben az országban - de olyanok is, amikor meg azt érezzük: nem, egyáltalán nem." Szerinte a művészetnek az a célja, hogy legalább feltegye a fontos kérdéseket, még ha a válaszokat ő maga nem is tudja. Egy másik interjúban arról beszélt, hogy szerinte sem a hollywoodi filmek, sem a rádiós beszélgetőműsorok nem nyúlnak jól a problémához, ezért a zenén a sor, hogy a rasszizmusról szóljon.

A legtöbb kommentátor egyetért azzal, hogy a dal tényleg őszintének hat - de ettől még úgy tűnik, hogy majdnem mindenki szerint szörnyű. A Twitteren és a blogokban szinte versenyt futnak az emberek, hogy ki tudja viccesebben, durvábban szidalmazni a számot. Patton Oswalt komikus például már a következő dalt várja: A teremburáját, holokauszt, bocsika lesz a címe szerinte. A Jezebel szerint a "szörnyű, rettenes, borzasztó, rémes" dal így írható le: ballada arról, milyen nehéz fehér embernek lenni.

Maga a zene sem tartozik Brad Paisley legjobb alkotásai közé (ezt még rajongói is elismerik), ámde a legtöbb kritikát a szöveg kapja. Főként LL Cool J valóban szörnyű sorai: "Ha nem ítélsz el a fejkendőm miatt, nem ítéllek el a vörös [konföderációs] zászló miatt / Ha nem ítélsz el az aranyláncom miatt, megbocsátok a rabszolgák láncaiért". Ez sokakat kiborított: tényleg megbocsátható volna a rabszolgaság? Mégpedig pusztán azért túllépünk rajta, mert a fehér emberek nem akadnak fel a feketék ékszerviselési szokásain? Mint a Time írja: a dalban ugyanaz történik, mint amikor rossz újságírók nem akarnak "elfogultnak" látszani, és ezért teljesen hamis analógiákat állítanak fel. Az egyik oldalon ott van a rabszolgatartás, a másik oldalon meg az, hogy valakire csúnyán néznek a pólója miatt, és emiatt ő nem érzi annyira jól magát - azért ezek nem ugyanazon a szinten lévő "rossz dolgok".

De ha még ettől el is tekintünk, akkor is ott van az a probléma, amire szintén sokan felhívják a figyelmet: a dalszöveg alapján úgy tűnhetne, mintha a rasszizmus a múlté lenne, például az ilyen sorokkal: "nem a mi generációnk alapította a nemzetet / de még mindig a régesrég elkövetett hibákért vezeklünk". Holott, mondják sokan, a fehérek és feketék közötti egyenlőtlenség ma is fennáll az élet nagyon sok területén, legyen szó az iskolákról, a bíróságokról vagy a különböző rasszok képviseletéről az ország vezetésében. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Brad Paisley fellépett Barack Obama beiktatásán és dalban is ünnepelte a fekete elnök megválasztását.) A legradikálisabban a Guardianben megjelent cikk fogalmaz: az, ha a rasszizmust a személyes kapcsolatokban megjelenő és orvosolható problémaként kezeljük (mármint hogy fehérek és feketék megbocsátanak egymásnak és megismerik egymást "egy sör mellett", ahogy LL Cool J mondja), nem segít megoldani a valódi problémát, hanem éppen hogy elfedi. A gondok gyökere ugyanis az intézményes szinten megjelenő rasszizmus, nem az, ami a személyes kapcsolatokban látható.

Forrás: LL Cool J

LL Cool J és Brad Paisley e közös fotóján a countrysztár pont nem a konföderációs zászlót hordja

Vannak azért, ha nem is sokan, akik az Accidental Racist védelmére kelnek. LL Cool J idézett sorait senki nem próbálja mentegetni, viszont többen úgy vélik, hogy a dal konkrét erényeinél és hibáinál fontosabb, hogy olyan problémákról beszél, amelyeket manapság inkább elhallgatni szokás az amerikai közbeszédben. Az NPR-nak nyilatkozó, a country-val foglalkozó újságíró és zenész szerint ez az első alkalom, hogy egy, a műfajhoz sorolható dalban egyáltalán megjelenik az a probléma, hogy a country-rajongók egyes szokásai, például a konföderációs zászlóhoz való kötődésük másokat zavarhat. A Village Voice cikke szerint pedig a dalt a maga kontextusában kell kezelni. Lehet, hogy a "felvilágosult bloggerek" számára naivnak tűnik a szöveg, azonban Brad Paisley így tudja elérni, hogy ne idegenítse el saját rajongótáborát.

A szerző felidézi egy ismerősének példáját. A 65 éves férfit rasszisták nevelték, rasszisták voltak az iskolatársai, soha nem járt egyetlen fekete otthonában sem. Amikor a munkahelye kötelezte arra, hogy menjen el egy, "a sokféleség elfogadását" elősegítő foglalkozásra, először azt gondolta, hogy ez baromság lesz. De aztán ezt mondta: "Itt jöttem rá arra, hogy amikor egy fekete bemegy egy plázába, mindenki megbámulja és mindenki azt gondolja: 'na, ott egy fekete'. Soha nem gondoltam erre korábban." Ha az Accidental Racist sláger lesz és azok a milliók, akik még mindig nem gondoltak ebbe bele, ennek hatására kénytelenek lesznek, az nagy eredmény - írja a szerző. Mások erre azt válaszolják: persze, fontos, hogy jó szándékkal eltelve beszéljünk a rasszizmusról, de talán még fontosabb lenne, ha értelmes dolgokat mondanánk róla.