Ma szépet csinálni a legnehezebb - Tolcsvay László a Quartnak

Tolcsvay László zeneszerző, Quart interjú
Vágólapra másolva!
Hosszabb idő után újra színpadi művel jelentkezett Tolcsvay László, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legsikeresebb magyar dalszerzője. A zenésszel arról beszélgettünk, hogy miért könnyebb musicalt szerezni, mint slágert, miért szebbek a régi autók, és hogy harminc év távlatából mit gondol a Fonográf felbomlásáról.
Vágólapra másolva!

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Az Ördögölő Józsiásból kifejezetten az Operettszínház igazgatója, Kerényi Miklós Gábor kérésére született zenés darab. Most már csak megrendelésre ír darabokat?

Egyáltalán nem, jellemzően az összes művem vagy az én ötletemből, vagy a munkatársaim - többnyire Müller Péter - inspirációjára született. Az életemben korábban nem is igen volt ilyen, mert az öngerjesztő folyamatokban hiszek, de most elfogadtam a felkérést, miután elolvastam Tamási Áron művét, ami egy remekül megírt tündérmese.

Van ilyenkor a megbízó részéről bármi műfaji megkötés?

Én írom, ami jön belőlem, de egy ilyen zenés darabnak a saját törvényeit kell megfejteni. Ez a darab például Tündérországban játszódik, ehhez el kell képzelni ezt a Tündérországot, vagyis a képzelet és a mű dramaturgiai törvényszerűségei alakítják a zenét is. Tehát nem úgy van, hogy előre elhatározom a mű zenei stílusát, mert én a végtelen szabadságot szeretem a muzsikában, az ilyen elhatározás pedig épp ezt szüntetné meg.

Miért pont ezt a darabot választotta az Operettszínház?

Úgy tudom, hogy Kerónak évtizedes vágya, hogy szülessen ebből egy zenés darab, tehát már a hatvanas évek végén átírta, de aztán, ha jól tudom évekig küzdött Tamási Áron örököseivel, akik valamiért nem akarták ezt, és mostanra szakadt át ez a gát. Egyébként ez egy 1952-ben született prózai mű, és ennek megfelelően mélyebb értelmezése is lehet egy szimpla tündérmesénél. A mű eleve színpadra íródott, de a zenés játék az a saját törvényeit követi. Így először meg kellett találni, hogy Tamási művéből mely részek zenésíthetők meg, milyen szituációk válhatnak dalokká. Bori Tamás volt a dalszövegíró. Ő remek kolléga, és nagyon tudja, hogyan működik a színpadra írt szöveg, jól tudtunk együtt dolgozni. Ezek után kellett visszaszerkeszteni a Tamási-jeleneteket a prózai részekbe, és igyekeztünk megtartani az eredetiből, amit csak lehetett, el kellett találni egy szép egyensúlyt. Ez egy nagy, organikus, közös munka volt, amit nagyon élveztem - nekem is voltak szöveggel kapcsolatos javaslataim, a többieknek is, így a rendezőnek, Somogyi Szilárdnak is volt zenei ötlete. Ráadásul most először dolgoztam élő zenekarral színházban, hiszen az összes korábbi musicalem félplaybackről ment a Madách Színházban, akkor még nem volt zenekara a színháznak. Most egy közel negyventagú szimfonikus- és rockzenekar keverékével dolgozhattam, és nagyon élveztem a munkát.

A színház ajánlója szerint a 21. századi rockzene is hallható a műben, akárcsak világzene.

Hát ezt nem az én dolgom eldönteni, hogy hányadik század, én azt írom, ami jön belőlem. Nem nehéz magamból magyar népzenei ihletettségű dallamokat előcsalni, ugyanakkor meggyőződésem, hogy a 20. század népzenéjét rockzenének hívják, csak az a különbség, hogy tudjuk, ezt a "népdalt" a Paul McCartney szerezte, azt a Presser, amazt pedig a Szörényi írta, vagy adott esetben én. Tehát az én egész zenei pályafutásom eredendően támaszkodik a népzenére, de a sajátunkon túl minden egyéb nép zenéjére is nyitott vagyok, pontosan a rockzenei előéletemből adódóan, úgyhogy ennél a darabnál nem is kellett ezeken gondolkodnom. Az, hogy rockzenei elemek szerepelnek benne, természetes, mert ez a másik zenei anyanyelvem a népzene mellett. Azért ez egy szimfonikus zenekar is, és Németh Zoli barátom, aki a hangszerelésben volt a társam, csodálatos munkát végzett. Mindenesetre nagyon örülök a végeredménynek, és úgy érzem, hogy felfrissültem.

Követi azt, hogy külföldön milyen sikeres musicalek futnak éppen?

Van egy általános musicalhangzás a nyugat-európai és angolszász világban, amit megnézek, meghallgatok és jól is szórakozok rajta, de abszolút nem követem. Olyan "kötelező" zenei hangzás világ kezd lenni, mint a filmzenék, és nem nagyon tudom megkülönböztetni őket egymástól. Ez nem értékítélet akar lenni, nagyon örülök annak, hogy ilyen fantasztikus dolgok születnek, de a korábbi musicalek sokkal eredetibbek voltak. Az is igaz, hogy nehéz jó témát találni, pedig az nagyon fontos. Mindennek egy jó mese az alapja, így volt ez az operáknál is régen. A Doctor Herz-et Angliában is bemutatták, ahol helyi színészekkel dolgozhattam együtt, akik brit szokás szerint csak egy bizonyos produkcióra szerződtek, és arra az időre alakul ki mindig egy közösség. Ott volt szerencsém találkozni az angolszász musicalvilággal, és nyitott embernek tartom magam, nyilván valamiféle hatást is gyakorolt rám ez, de azért szeretném azt hinni, hogy ez a zene, amit írtam, elsősorban rám hasonlít, és arra a zenei tájra, ahol élek.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Mennyire más musicalt írni, mint önálló dalokat?

Nekem egy dalt írni olykor nehezebb, mint három felvonásos darabot komponálni, mert utóbbinál hosszabb idő van arra, hogy kibontsak valamit, míg egy dalnál mindjárt az első pillanatban meg kell ragadjam az emberek figyelmét. Éppen ezért én slágert rendelésre nem tudok írni, mert az teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit hogyan fogad a közönség. Ami a színpadi műveket illeti, ott a zene szolgálja a történetet, a karaktereket, szabadon képzelődhetek. Például a Mária evangéliuma rockopera egy átkomponált, és a zene által vezetett mű. Itt most Tamási tündérei és ördögei tereltek. Kifejezetten arra törekedtem, hogy fülbemászó dallamokat írjak, eltaláljam a karakterekhez illő zenéket, és közben gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt tetsszen. Nekünk, felnőtteknek üzenhet ez a darab 1952-ből, különös tartalmakat. Most üzenhet az általános emberi jó és rossz tulajdonságokról is, a gyerekek viszont látnak egy mesét, és elkezdenek drukkolni, és a pillanatnyi érzelmeiken keresztül haladnak a történettel. Ezt kell hogy a muzsika segítse.

Régen, több mint egy évtizede jelent meg viszont rendes nagylemeze.

Pedig dolgozom én új dalokon is, de ez kettős dolog: amikor koncertezem, akkor jövök rá, hogy jöhetek én bármilyen, magvasnak vélt gondolatokat boncolgató dalokkal, a közönség mégis csak Az első villamos-t vagy a Jöjj kedvesem-et szeretné hallani. De így vagyok ugyanezzel én is, amikor elmegyek a Pink Floyd vagy Paul McCartney koncertjére, én is együtt ordítom utóbbival a Hey Jude-ot, és megállapítom ugyan, hogy az új számok is jók, de játssza már el ezt vagy azt a régi slágert. Ettől még időről időre feljön bennem, hogy új számokat akarok írni, viszont én szövegírófüggő vagyok, nem szoktam meghatározni a Sziáminak vagy a Bródynak, hogy egy dal miről szóljon, hanem az ő lelkük vagy az adott élethelyzetük kell hogy az enyémmel rokon legyen, és akkor tudunk valamit létrehozni. Ilyen volt az eddigi legutolsó lemezem, a T. Monográf, ami nem volt túl vidám lemez, és a Péter fantasztikus szövegeket írt hozzá. Akkor, 1999-ben olyanok voltunk. Természetesen írok másoknak is: készülünk például Koncz Zsuzsával új lemezre, és valószínűleg én is elő fogok egyszer rukkolni valamivel, de az utóbbi évtizedekben nagyon leköt és boldogít a színházi munka, és itt érzem szabadnak magam. Remélem, a közönségemet nem veszítem el, csak mert nem jelentkezem évente új dalokkal.

A szövegíróinak tehát semmilyen konkrét igényt nem szokott megfogalmazni?

Én azt szeretem, ha egy szöveg szól valamiről, de azt is érzem, hogy ha az ember nagyon "megdolgoztatja" a hallgatóságát, és nagyon problematikus dolgokra hívja fel a közönség érzéseit, akkor nem tesz a közönséggel olyan jót, mint ha örömet is adna. Ma a legnehezebb szépet csinálni, hiszen könnyen giccs lesz belőle, és akkor megette az egészet a fene, de a lényeg, hogy nem az élet depressziós oldalát kell erősíteni, mert abból mindenkinek van elég. Nem is az a lényeg, hogy elfeledtessük az emberekkel a hétköznapokat, de szerintem a művészetnek van egy ilyen kötelessége, hogy muszáj valahogy az életet önmagát helyeselni. A legprogresszívabb dolog most békésnek, szépnek, lassúnak lenni. Úgy érzem, hogy a koncerteken nemcsak a nosztalgia miatt akarják a Jöjj kedvesem-et hallani az emberek, hanem mert olyanfajta érzéseket közvetít a maga egyszerű formájában, amelyek segíthetnek a hétköznapokban. Ezért örülök az Ördögölő Józsiásnak is, mert ezt a fajta örömöt adja annak, aki eljön megnézni, szerencsés vagyok, hogy elvállaltam. A képzelet nagyon gazdag és végtelen szabad területe az embernek, miközben viszont a mai világ egyre inkább beszűkíti a képzeletünket, miközben folyamatosan a sokszínűségről és a szabadságról beszél, uniformizál és katalogizál. Legyen az a Facebook, amelyen mindenki tök ugyanúgy néz ki, mert formailag bele van szűkítve egy vizuális keretbe, lassan egy verbális sablonba is. Nagyon nehezen viselem ezt a fajta uniformizálást. Például nézzük meg a régi fantáziadús autókat! Mind egy-egy külön egyéniség volt, tükrözte az alkotója fantáziáját. A maiak a komputer által optimálisnak javasolt forma különböző variációi, egyedül az emblémáról lehet őket megkülönböztetni.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Olyan emberként, akinek nagyon fontos a csapatmunka, hogyan élte meg annak idején a Fonográf felbomlását?

Nagyon rosszul, komoly törés volt ez az életemben, de akkor bizonyosodott be az is, hogy amikor valaminek vége van, a gondviselés kinyit egy új ajtót. Akkor született az első, számomra új világot jelentő művem, a Magyar Mise, amelyben azt akartam megmutatni a zenén keresztül, hogy a közösség, az együtt muzsikálás határtalan lehetőségeket ad az egyén megvalósulásának és a léleknek. A Mise operaénekestől népzenészig, a rockzenésztől a kortárs ütőegyüttesig, jazz-zenészeken és rockénekesek hangján keresztül képes volt magába olvasztani az én személyes gondolataimat is. A mai napig koncertezünk vele. Ez a darab eredményezte, hogy a színházi világba kerültem, és újra közösségben dolgozhattam.

A Fonográfban a sok egyéniség miatt kódolva volt, hogy nem fog évtizedekig működni?

Ezzel nem értek egyet. A mai napig nem igazán értem, mi történt, de vannak gondolataim, hogy miért mentünk szét. Bár hivatalosan nem oszlottunk fel, csak a Levente azt mondta, hogy abbahagyja. Ő időről időre abbahagyja. [nevet] Azt gondolom, hogy egyszer csak a zenekar lehetőségei beszűkültek, pedig közvetlenül azelőtt rettenetesen kitágultak: Kelet-Európában, vagyis Berlintől Alma-Atáig akkor mi nagyon népszerű zenekar voltunk, de amikor nyugat-európai lehetőségeink lettek a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, akkor több mindennel is szembesülnünk kellett. Egyrészt azzal, hogy nem vagyunk már mai gyerekek, és oda másfajta habitus kell, másrészt pedig azzal, hogy a Bródy János szövegei angolra fordítva már nem biztos, hogy ugyanazt jelentik, mint itthon. Végül nem is fordították le, és így elkezdtünk egész másról énekelni, mert az angolszász világ úgy gondolja, hogy mindent jobban tud, ami nem így van, de tény, hogy rettenetesen profik. A legnehezebb pedig az volt, hogy itthonról nem kaptunk igazi támogatást a dologhoz: hiába volt sikerünk a cannes-i Midem fesztiválon, a Hungaroton és az Interkoncert nem minket favorizált. Végül a Levente elunta ezt, és akkor hagyta abba a színpadi zenélést. Persze azóta sem hagyta abba, mert ezt nem lehet abbahagyni: az embernek egyszer csak újra és újra hiányérzete lesz, és meg akar szólalni, és a mi szószékünk a színpad.

A bátyjával, Tolcsvay Bélával kezdetben egy zenekarban játszottak, aminek vége lett, amikor ön belépett a Fonográfba, és kettéváltak az útjaik.

Igen, de aztán a kilencvenes évek elején újra sokat játszottunk együtt. Bennünk van egy alapvető különbség: ő a saját dalain keresztül és az általa alapított klubos keretekben tud fantasztikus hatást elérni. Béla ragaszkodik a trió formációhoz, én meg ilyen szerteágazó pali vagyok. Mindig sok muzsikussal, komplex zenei hangzásokkal szeretek operálni. Nem azért nem zenéltünk együtt, mert nem tudunk megférni egymással, hanem mert más irányokba megyünk: mintha ugyanazon fa két különböző ága lennénk. De bármikor tudunk együtt is játszani, akár a régi dalokat. Én színházakban, nagyzenekarral tudok kiteljesedni, és szívesen írok dalt másoknak is, míg Béla inkább azt akarja, hogy az ő személyén keresztül jöjjön át a dal. Ő ilyen néptanítói alkat. Én meg akkor is örülök, ha más tolmácsolja a zeném.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

A korai Tolcsvay Trió-számokkal egyrészt sikerült elkapni az akkori nemzetközi folkrockos hangulatot, másrészt erős magyar népzenei hatás is érződik rajtuk. Ez tudatos vagy ösztönös volt az önök esetében?

Mi folk-beatnek neveztük a zenénket, és ez abból alakult ki, hogy mindhármunknak népzenei ihletettségünk volt: a testvéremnek, nekem és Balázs Gábornak is, akit sajnos nemrég elveszítettünk. Annak, hogy a hatvanas évek végén akusztikus gitárral és nagybőgővel zenéltünk, prózai oka volt: nem volt pénzünk erősítőre és ilyesmikre, úgyhogy elhatároztuk, hogy akusztikusan játszunk. Nagyon jól is szólt a Trió. Találtunk is támaszt, "igazolást" magunknak, a városi folkénekesek személyében. Ilyen volt Bob Dylan, Donovan és az ausztrál Seekers együttes is. Utóbbinak a három fiú mellett egy lány is tagja volt, ezt mi példának vettük, és két lányt is bevettünk a zenekarba. Abban az időben viszont nem volt egyszerű lányokkal muzsikálni, folyton gond volt velük, úgyhogy ők gyorsan le is morzsolódtak, mi pedig hárman maradva kezdtünk el saját dalokat írni. Ezek népdal ihletettségű városi dalok voltak, és szerintem ez volt életünk legelementárisabb, legeredetibb találmánya és időszaka. Meg is értem a bátyámat, hogy miért ragaszkodik ehhez a formációhoz. De amikor ketten maradtunk a Bélával, akkor kapacitáltam, hogy legyen nálunk is rendes dob vagy basszus, így lett belőlünk konvencionálisabb rockzenekar, ami szintén boldogság volt, de már nem volt olyan megdöbbentő, mint a Tolcsvay Trió.

Mikor jött el az az időszak, amikor már úgy érezte, hogy nem akarja tovább követni, hogy mi aktuális a rockzenében?

Amikor bejött a CD. Nem szeretem a CD-t, míg a nagylemezt igen: nemcsak jobban szól, de imádtam kézbe venni is, olyan volt, mint egy könyv. Mai napig féltett kincseim a lemezek. Amikor viszont elkezdődött ez a dömping, akkor már nem akartam követni, de azért tudom, mi például a Linkin Park, vagy, hogy kikre érdemes odafigyelni itthon, vagy a világban. De ezeket a csodálatosan éneklő, csereszabatos szőke babákat már nem tudom befogadni, engem utoljára Whitney Houston tudott megérinteni. Amikor fiatalabb zenészekkel dolgoztam, azt állapítottam meg, hogy egyrészt elképesztően jól tudnak zenélni, másrészt azok a dalok, amelyeket nekem nyers verzióban mutattak, állati jók, viszont a végleges formájukban már legfeljebb átlagosak, még ha egy-egy kivétel azért van is néha. Itt tehát valami baj van: nem a tehetséggel, hanem menet közben van egy "szakértő", aki a piacra meg ilyen mondvacsinált dolgokra hivatkozva ráhúzza az őszinte, tehetséges dalokat valamilyen kaptafára. Ez is ugyanaz az uniformizálás, amiről már beszéltem. Pedig ma már igazából mindent lehet: elég egy szoftver, és a konyhát át lehet alakítani stúdióvá. Tudom, hogy itt van például a Moog együttes, amely ki tudott jutni Amerikába úgy, hogy jól használta a tehetségét és az internetet. De itthon általában féltem a hatásdömpingtől az alkotók eredetiségét, sokkal igazabb és őszintébb a zenészek tehetsége, mint amilyen a végtermék lesz ezeken a szűrőkön keresztül. Rettenetes, hogy kiváló muzsikusok nem jutnak méltó fórumhoz. Minket annak idején a legnagyobb hatalom sem tudott begyűrni, hanem az volt a fontos, hogy mit érzünk és mit akarunk közölni a világgal. Ez tett bennünket generációvá. A mai zenészeknek is össze kellene fogniuk valahogy a zeneipar ellen. Ki kellene vívniuk a szabadságot a "trendiség" ellen.