A férfivá éréshez közeledve - James Blake új lemeze

Meddig lehet az érzékenység határait feszegetni? Lehet-e finom és mély egy klubsláger, vagy ez csak a melankolikus daloknak áll jól? Egyáltalán, mit keres egy érzelmes észak-londoni srác albumán a New York-i hiphop egyik nagyágyúja? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ James Blake új lemeze hallgatásakor.

James BlakePolydor2013

James Blake első lemezével hatalmas kritikai sikereket ért el. Szerepelt a fontosabb év végi listákon, jelölt volt minden nevesebb brit díjra, és voltak, akik egyenesen a (poszt)dubstep Bruce Springsteenjét és Beckjét látták benne önelemző, önkinyilatkoztatásokkal teli, az emberiséget bőrig levetkőztető szövegei miatt. Ugyan a magyar kereskedelmi rádiókba való betörése tényleg elmaradt, de nehéz elmenni a tény mellett, hogy a zenei blogszféra (még a hazai is) az elmúlt hónapokban tőle volt hangos. Február eleje óta két-három hetenként mutatta be új dalait, és hozzájuk készült misztikus klipjeit, amelyekkel rácáfolt azokra az aggodalmakra, melyek attól féltették, hogy a biztonságos utat fogja járni.

Őszintén szólva engem is ekkor nyert meg ténylegesen magának ahhoz, hogy egyáltalán érdekeljen majd az Overgrown. A cím nélküli debütálást ugyan egyszer-kétszer meghallgattam, de nem találtam meg benne azokat az egyszerre férfias és mégis érzékeny, izgalmas kiállásokat, amelyek például Gil Scott-Heron és Jamie XX közös albumát jellemezték ugyanabban az évben. A We're New Here innovatívabb volt, viszont az XX tavaly megjelent Coexistjére már nem sikerült átültetni ezeket a megoldásokat, és a londoni trió, amelyre Blake sokszor hivatkozik úgy, hogy előmelegítették neki a széket, sajnos inkább a stabilitásban találta meg magát.

Ugyan az első kislemez, a Retrograde kezdése egyáltalán nem mutat többet, mint a megszokott falzett hangon éneklő-zongorás nyitányra építő Blake-dalok, de ahogy a kattogások (amelyek most inkább betöltik funkciójukat, és nem csak díszítésként szolgálnak), a háttérben dudorászó ének és a kavargó szintetizátorok egymást kiegészítve bontják ki, és teszik magabiztosabbá Blake hangját, úgy egy asszertív, erős torkú soul énekest tudunk magunk elé képzelni. Ehhez képest a másodikként klipet kapó Voyeur a pulzáló basszusaival és a minimál techno ismétlésre épülő megoldásaival egy rettentő finom klubsláger, amely a végén hallható hatásszünet után jut el igazán a tetőpontig. A Voyeur ellentétpárjaként tekinthetünk a Briano Eno keze nyomát viselő, szelíden indító, majd ambientes átvezetéssel egyre terjedőbbé váló Digital Lionra, amelyben a korai EP-k és az első lemez hangulata keveredik, ezzel elérve, hogy elkerülhetetlenül a Radiohead The King of Limbsére asszociáljon, aki még mindig mindent meghallgat Thom Yorke-tól.

Forrás: Jamesblakemusic.com

Annak ellenére, hogy az Overgrown koncepciója elődjéhez képest nem változott sokat, tehát a dalok általánosságban Blake-hangjára és a szintetizátorra/zongorára vannak felfűzve, mégis, a vendégszerepléseknek köszönhetően is, egy dinamikusabb lemezről beszélhetünk. A Wu-Tang Clan-tag RZA szerepvállalása, a szövegben felbukkanó britekkel kapcsolatos elcsépelt sztereotípiák ellenére is, miszerint az angolok fish & chips-et esznek vacsorára, izgalmas próbálkozás. A páros együttműködése minimum egy teljes lemezt kívánna magának, de az iTunes bónuszdal, a Big Boi-hangmintára épülő Every Day I Rannek is tudtunk volna jobb helyet találni, minthogy így elrejtsék.

A címadó dal elején hallható, zongora mellett ülő, csukott szájas hümmögéssel beéneklő James Blake ennek ellenére minimális kockázatot vállalt. Zenéjéből elhagyta fölösleges manírjait, összeeresztette az agyát és a lelkét, amelynek köszönhetően kiszámíthatóvá vált intimitása, és megalkotott egy lemezt, ahol a szerelem és a magány tökéletes harmóniára találtak egymás mellett. Mindenesetre érződik, hogy ebben a lassan 25 éves londoni srácban valahol ott rejtőzik egy igazi férfias megnyilvánulás, csak még meg kell hozzá élnie néhány dolgot. B+