Három magyar rockzenekar, amely teljesen különböző irányból jön, ám közös bennük, hogy épp divatos stílusirányzatoktól függetlenül mennek a saját fejük után. Ettől még egyáltalán nem biztos, hogy jó is, amit csinálnak, de azért igyekeztünk a végére járni, és meg is lepődtünk.

ÓriásTűz, víz, repülőMegadó2013

Óriás: Tűz, víz, repülő

Az Óriással mindig is az volt a helyzet, hogy hiába ismerem Egyedi Pétert már több mint tíz éve, az általa vezetett zenekart valahogy sosem tudtam a magaménak érezni. Első saját zenekara, az Annabarbi nekem túlságosan is poszthardcore-os, sőt emós volt (a szó eredeti, Hot Water Music-os értelmében), az Óriásról meg az a lehetetlen elnevezésű, néha már pejoratív jelzőnek számító modern rock kategória jutott eszembe. Elismertem én ettől még mindkét együttest, de inkább a biztonságos távolból figyeltem, ahogy az Óriásból népszerű rockzenekar lett, Egyedi pedig beszállt az Isten Háta Mögöttbe, és feltűnt vendégként számos hazai alterzenekar lemezén.

A három évvel ezelőtti Példák hullámokra óta a billentyűs poszton történt csere a zenekarban, továbbá producernek jött a 30Y-os Varga Ádám (vele készült egy EP is), a Tűz, víz, repülő viszont új arcát mutatja az Óriásnak. Elsősorban arra gondolok, hogy a zenekar megtanult fülbemászó dalokat írni: a korábbiakkal ellentétben a lemezen van több direkt és egyszerű szám is, melyek már elsőre meggyőztek arról, hogy ez az album új szintet jelent. Egyedi hangjából is egyre kevésbé türemkedik elő az a melodráma, ami korábban zavaró volt néha, ráadásul egyre több stílusba harap bele a zenekar, amely ezúttal nem is bonyolítja túl a dolgokat, a lemezen a három perc alatti számok vannak többségben.

Forrás: Óriás zenekar

A kezdés kimondottan erős: dinamikus, magával ragadó dalok követik egymást, a Helyet tudniig emelkedik folyamatosan az adrenalinszint, majd jön a klipes dal felszabadult két perc húsz másodperce, amely az eddigi legjobb dolog, amit az Óriás valaha csinált, Foo Fighters ide vagy oda. A lassabb dalok is sikerrel kerülik el a közhelyesség csapdáit, de azért általánosságban a zúzósabbak azok, amelyek érezhetően könnyedén, erőlködés nélkül születtek (Leszek, 100x), és már tökmindegy, hogy modern-e, mert többségükben jó rockdalok ezek. Papíron például kockázatosnak tűnhetne a Csak a szirma funkys kalandozgatása, de ez is abszolút slágeres és kerek popdal, Egyedi nagyvárosi magányt feloldó szövegével együtt. A záródalban aztán kicsit túlcsordulnak az őszinte érzelmek, de túl későn – a Tűz, víz, repülő addigra már megvásárolt magának. B+ (A lemez itt hallgatható meg.)

PlutoFedélzetre!Narrator Records2013

Pluto: Fedélzetre!

„Egy rockandroll zenekar olyan, mint egy szamurájcsapat, mocsarakon kell keresztülgázolni" – mondta két éve a Quartnak adott interjúban Nemes András. Úgyhogy ahogy azt tőle és zenekarától megszokhattuk, mennek tovább a saját fejük után, és mindenféle komolyabb felhajtás nélkül jelent meg a Pluto ötödik albuma idén tavasszal. Az együttes ugyebár a két évvel ezelőtti Nevem senkilemezével igen nagy lépést tett a komoly zenekarrá válás felé vezető úton, hiszen az volt az első, rendes stúdióban rögzített Pluto-album, de szerencsére a váltás jól állt a korábban nyers, spontánabb hangzású dalokat játszó együttesnek.

Ezúttal ismét élőbb, rockosabb megszólalásra törekedtek Nemesék, ugyanakkor nem is tértek vissza a barkácshangzáshoz. A Fedélzetre! pedig valóban lendületesebb az elődjénél, különösebb cicoma nélkül szalad végig bő félóra alatt, és nem is sérül „a becsületes, rájátszások nélküli album mítosza", melyről Nemes beszélt a lemez megjelenésekor. A megszokott plutós zenei és szövegvilág érvényesül – vagyis a nyolcvanas-kilencvenes évek alterrockjának modernkori lenyomata, többnyire fülbemászó és kerek dalokkal, melyek a nyers bluesrocktól a funkos beütésű rockdalokig terjedő skálán belül mozognak.

Forrás: Facebook/Pluto

A tíz dalból mondjuk három már ismerős lehet annak, aki követi a Pluto pályáját: az Elszabadulás tér és A boldogság várótermében három, illetve egy évvel ezelőtt debütált dalok, melyek most új verzióban kerültek rá a lemezre, a Szőkített nő pedig a tavalyi, Holnaphoz Holddal című Kispál tribute albumon jelent meg. Ez önmagában nem baj, bár az tény, hogy a lemez három legjobb dala közé befér az első kettő a fentiek közül, a valóban új számok közül a nosztalgikus Veled nincsen baj a nyerő. Egy kivételével a többivel sincsen bajom – az Eltévedt egy ember viszont már áttéved arra az altersanzonos-umcaccás területre, amely sok száz magyar zenekar mellett a Plutónak sem áll túlzottan jól. Viszont a jó hír az, hogy ez is kevés ahhoz, hogy elrontsa az örömünket: a Fedélzetre! újra egy jó lemez a Plutótól, melyen a zenekar mindenfajta nyomás nélkül azt csinálja, amit a legjobban tud, és ezzel mindenki jól is jár. B (A lemez itt hallgatható meg.)

The TrousersFreakbeatEMI2013

The Trousers: Freakbeat

Az Óriással és a Plutóval ellentétben a Trousers azok közé a zenekarok közé tartozik, amely készséggel megelégszik egy bizonyos formanyelv minél tökéletesebb elsajátításával: az együttes nem törekszik saját hangvételre, az angol nyelvű dalszövegek is leginkább azért vannak ott, hogy legyen mit énekelni, miközben játsszák a jó öreg rockzenét. Lassan egy évtizede már, hogy a később az Amber Smitht is megjáró Kőváry Zoltán zenekara feltűnt az épp megélénkülő budapesti klubéletben: akkor még az Új Rockforradalom budapesti sejtjei közé keveredve indie zenekarokkal koncertezett együtt, mint a Moog, és csak később vált nyilvánvalóvá a Trousers elhivatottsága a hatvanas-hetvenes évek klasszikus rockzenéje iránt – amely a Trousersszel rokon retro-garázsrock zenekarokat is megihlette, mint a Jet vagy a Datsuns.

A Trousersről mindig az volt a benyomásom, hogy korrektül játsszák ezt a zsánert, de mintha kimerülne a zenekar ars poeticája abban, hogy menjünk fel a színpadra bőrdzsekiben és napszemüvegben, tekerjük fel az erőlködőn a potit a pirosba, és hajrá. A legutóbbi két albumról írott kritikáinkban a Rolling Stones neve jelentette a közös nevezőt, az idei Freakbeatet viszont Kőváry sokszínűbbre ígérte, ráadásul a rokonlelkű svéd Hellacoptersből ismert Nicke Andersson is játszik rajta egy szólót. Én mindenesetre a korábbi élményeim alapján kolompolós, bluesos-stonesos, békebeli rockzenére voltam felkészülve, aztán meg is lepődtem, amint megszólalt a lemez.

Forrás: Facebook/Trousers

Lehet, hogy a bennem elszabaduló adrenalin volt a felelős: az első szám közepén tartottam épp, amikor a BBC percről percre közvetítésében azt olvastam, hogy Kevin Phillips berúgta a Crystal Palace győztes gólját a szemét Watford ellen, és hirtelen úgy éreztem, hogy az I Get Aroundnál nincs jobb szám a földkerekségen. A meccs lefújása után némileg finomodott az álláspontom, de továbbra is határozottan azt gondolom, hogy ez erőteljesebb, lendületesebb zene, és sokkal inkább egyben is van, mint amire korábbról emlékeztem. Ugyan a lemez címében szereplő freakbeat irányzat sajnos pont nem kerül elő, van viszont helyette Kinks-feldolgozás, no meg ZZ Top-os rockolástól kezdve stoneres riffelésig minden, sőt az Under the Wheel eleje még egy The Move-számnak is elmenne. Persze a dalok hasonló sémára épülnek, eredetiséget sem érdemes keresni bennük, és túl hosszú is a lemez, de most tényleg kihozta ebből az ötletből a maximumot a Trousers. Hogy ezek után hová lehet még továbblépni, ez legyen a zenekar baja, de eddig sem tűnt úgy, hogy problémát lenne Kőváryék számára az új irány megtalálása. B (A lemez itt hallgatható meg.)