Retro? Nagyon eredeti! - a Daft Punk új albuma

2013.06.07. 10:33

Trendi reklámok trendi helyeken; ennyi elég volt, hogy milliók várják körmeiket tenyerükbe vájva a Daft Punk új lemezét. Majd megjelent a tökéletes nyári csipőrázó-himnusz, a Get Lucky, és máris meg voltunk győződve arról, hogy a Random Access Memories 2013 legjobb albuma lesz. Aztán meghallgathatóvá vált a lemez, jó pár napig sűrűn nyelve, gondolkozva csámcsogott rajta a világ, utána pedig szépen sorban elkezdtek megjelenni azok a kritikák, hogy itt az elektronikus zene, meg úgy általában minden, ami csak számít, forradalmian forradalmasítva lett. Hát szerintem meg nem.

Daft PunkRandom Access MemoriesColumbia2013

Hát ez zseniális, basszus, a megtestesült zsenialitás, vagy nem is, inkább Z.S.E.N.I.A.L.I.T.Á.S! Hát elképesztő, amit ezek a franciák művelnek! Azt mondják, inkább a hetvenes-nyolcvanas évek élőzenés diszkóját idézik meg, mert "a mai elektronikus zenében már nincs semmi, nincs az alkotó névjegye a számokon". A hetvenes-nyolcvanas évek zenéit idézik meg, hát mennyire új dolog ez! Ráadásul egy olyan lemezen, amin semmiféle alkotói névjegy nincsen! Behalok! Mennyire ritka manapság, hogy valaki a hetvenes és a nyolcvanas évek zenéihez nyúljon! De ők ezt így kigondolták. Leültek, aztán hopp, beugrott nekik! Elképesztő! Nem véletlenül ők a Daft Punk, másnak ilyesmi még eszébe sem jutott!

Visszanyúlnak a hetvenes évek végére. Manapság senki nem nyúl sehová, ők meg nem csak nyúlnak, de vissza is nyúlnak, hát az ember eszének meg kell állnia! Hogy megértsük a Random Access Memories máglyaként lángoló kreativitásának forrását, ezt a visszanyúlást kell megértenünk, ez a kulcs, a végső lényeg.

Forrás: [origo]

Szóval az A pontban van a Daft Punk, de kinek kell az a hülye A pont, ugye. Hát senkinek. Hülyeség is az A pont, semmi sincs ott. Az igazán menő dolgok a B pontban vannak, aki érti az életet, oda kívánkozik. A szovjetek is a B pontban szállják meg Afganisztánt, régen minden jobb volt. Szóval a Daft Punk éles elmével felismeri mindezt és visszanyúl a B pontba. A piros nyíl jelöli a visszanyúlást, tehát az album zsenialitásának forrását. Los Angelestől Londonon át Szöulig emiatt a piros nyíl miatt méltatják a Random Access Memoriest, és meg kell mondjam, teljesen jogosan. Elképesztő kreativitással állunk itt szemben.

De ha ez nem lenne elég, az egész lemez csupa izgalom, csupa meglepetés! Pezsgőtablettát kell az agyvízben oldani, attól bizsereg csak ennyire az agykéreg. Hallgatom például ezt az egyes meg a kettes trekket is, és tűkön ülök, hogy vajon megismétlik-e hetedszerre is ugyanazt a negyven másodperces részt. Á mondom, nem ismétlik meg úgyse, de erre megismétlik! Elnyomják hetedszerre is ugyanazt, hát elképesztő, az állam kábé a bolygómagig esett, amikor meghallottam!

Utána meg elmondatják egy kilencperces (csupa izgalom ez is) számban Giorgio Moroderrel, hogy a jó zene nem is attól jó, hogy jó, hanem valami mástól. Így legalább mindenki megtudja, hogy ez most egy olyan album, ami annak ellenére is jó, hogy nem jó.

Forrás: Daft Punk

Viccet félretéve, nincs értelme sokat kérődzni a Daft Punk új lemezén, egészen röviden is össze lehet szedni, mik vele a problémák.

1. Nagyon jól elemezhető az album, és bizonyára ezért szeretik annyira a kritikusok is, de míg azon pörgünk, hogy itt az ABBA tűnik fel, ott a Beatles meg a Chic, emitt Gloria Gaynor, amott Tom Dissevelt és Kid Baltan, majd a Fleetwood Mac és a Kraftwerk, elfelejtjük, hogy egy lemeznek nem csak elemezhetőnek, de hallgathatónak is kellene lennie. A Random Access Memories meg nem az.

2. Ugyanis nagyon unalmas.

3. Ami jó benne, azt a közreműködők hozzák. A Julian Casablancas által énekelt Instant Crush, és a Get Lucky az év számai eddig, de előbbi simán felfért volna egy Strokes-lemezre anélkül, hogy feltűnt volna bárkinek is, hogy a Daft Punknak köze van a dalhoz, utóbbinál meg ugyanez lett volna az eredmény, ha Pharrell Williams csak Nile Rodgersszel áll össze, kihagyva a robotokat. Ha 2013-ban annyi a Daft Punk, hogy egy számban az énekes mellett pár vokóderrel is elnyöszörögtetik a refrént, az bizony elég gáz.

Ahogyan gáz az eredmény is. Ahhoz képest, hogy a Daft Punk lemezéről van szó, és ahhoz képest, hogy az utóbbi két évtizedben csak Barack Obama volt annyira hájpolva, mint a Random Access Memories, nem kapunk mást, mint egy albumnyi zenét gondolkodós liftezéshez. Persze látszik, hogy rengeteg munka van a lemezen, egymást érik a mesteri utalások a fentebb már felsorolt előadókra, de ez valahogy nem elég önmagában ahhoz, hogy egy mai értelemben vett jó albumot lehessen rá építeni.

A múltba utalások a legtöbb számban kioltják egymást, így fut zátonyra végül a világváltásnak többször is eséllyel nekiveselkedő, nyolcperces Touch is, ami a holland kísérleti elektronikától az olasz jazzen át a világmindenségig megidéz fűt-fát, a szám végén azonban mégis az az érzésünk marad, hogy ez csak jó minőségű alapanyagokból készült kotyvalék. C