A szénbányában nem volt csillogás - Diana Krall a Quartnak

Diana Krall, a jazz egyik legnagyobb sztárja 2012-ben adta ki Glad Rag Doll című lemezét, amelyen az 1920-as, 30-as évekből dolgozott fel dalokat. Novemberben a Sportarénában már előadta új műsorát, július 16-án a VeszprémFestre jön újra. Telefonon beszélgettünk kockázatvállalásról, nosztalgiáról, sikerről. Kiderült az is, hogy nem hallgat popzenét.

Diana Krall, kanadai jazz zongorista és énekes Forrás: Robert Atanasovski

A Glad Rag Doll című lemezről a legtöbb kritika azt írta, hogy "új területet hódítottál" meg rajta. Te is így érzed?

Személyesen, a magam számára biztosan új területet hódítottam meg; azt nem tudom, hogy művészi értelemben is elmondhatjuk-e ezt. Éppen ideje volt ennek a váltásnak a pályafutásomban. Nagy kockázatot vállaltam, amikor nem azt folytattam, amit az emberek elvárnak tőlem, ami biztonságérzetet nyújt, hanem elrugaszkodtam a szakadék széléről, és bíztam a közönségemben, hogy követni fog. Azt hiszem, egy igazi művésznek ez a feladata, hogy vállalja a kockázatot, és ne ragaszkodjon ahhoz, ami biztonságos. Azt hiszem, hogy abban az irányban változtam, léptem tovább, hogy a zene, amit most játszom, mélyebbről jön, mint a korábbi, nagyon mélyről. Nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, csak más helyről jön. Az egy dolog, hogy nagyon jó kritikákat kaptam, de ennél is fontosabb, nagyobb örömet is szerez, hogy amikor élőben adom elő ezeket a dalokat, akkor a közönség követ engem. Október óta turnézom, és szerencsére igazán sikeresek a koncertek Amerikában, Kanadában és Európában is. Pedig nagyon féltem. Szóval ez egyszerre ijesztő és komoly kihívásokkal jár, és egyben sok örömöt szerez, és sikeres is. Nem a lemezeladásokat - mert nem fogyott olyan sok az albumból -, hanem a koncerteket tekintve. De hát a lemezeladások most már amúgy is külön életet élnek. Ami igazán fontos, az az élő fellépés.

Máshogyan fogadja a közönség ezeket a dalokat Amerikában, ahol talán ismerősebb ez a zenei világ, mint máshol, mondjuk Magyarországon?

Maguk ezek a dalok senki számára nem ismerősek. És ennek a zenének a gyökerei nem Amerikában vannak, hanem pont hogy Európában. Nagyon sok olyan zenésztől dolgoztunk fel dalt, aki Kelet-Európából jött Amerikába. Úgyhogy bizonyos értelemben bezárul a kör, amikor ezeket a dalokat ott játsszuk.

Azt mondtad, hogy úgy közelítettél a dalokhoz, mintha tegnap íródtak volna. De van egy olyan érzésem, hogy ennek ellenére sokak számára nosztalgikusnak tűnik a lemez. Zavar ez?

Woody Allen nosztalgikus? Ha igen, akkor vállalom a nosztalgiát, mert ő volt az egyik fő inspirálóm.

Szerintem ő az, igen.

Hát akkor, gondolom, én is az vagyok. De egy csomó modern művet lehetne mondani, ami szintén nosztalgikus.

Forrás: AFP/Getty Images/Larry Busacca

Sokak számára ez a kor egyfajta aranykornak számít...

Nem volt egyáltalán aranykor, nagyon is nehéz, küzdelmes kor volt. A nagyszüleim Szlovákiából jöttek, ahol szénbányában dolgoztak. Egyáltalán nem a csillogásról szólt az életük. A vaudeville-t füstös termeknek játszották.

Az aranykort a zenére értettem: sokan úgy gondolják, hogy a populáris zene a múltban sokkal jobb volt, a mai popzene elfajzott. Mások szerint viszont csak más, nem feltétlenül rosszabb. Te melyikkel értesz egyet inkább?

Nem hallgatok popzenét, úgyhogy erre nem tudok válaszolni.

Egyáltalán nem? A rádiót is el tudod kerülni?

New York-i jazz- és klasszikus zenei rádiókat hallgatok, néha egyetemi adókat. Ha tudom, elkerülöm a popzenei rádiót.

Gondolom, a pályád kezdetén egyáltalán nem számítottál ilyen sikerre.

Igen, ez így volt.

Volt olyan pillanat, amikor azt gondoltad, hogy "sokkal messzebbre jutottam, mint amiről bármikor álmodtam"?

A Live In Paris című koncertem felvétele és kiadása [2001-ben illetve 2002-ben] ilyen volt. És olyan szerencsés voltam, hogy ezeket a pillanatokat megoszthattam a szüleimmel. Olyan időszak volt az, amikor gyakran gondoltam, hogy "Istenem, ez lenyűgöző". De igazából mindig ezt érzem. Két kisfiam van, és minden egyes nap lenyűgöznek. Csodálatos az életem.

Neked hiányzik valami a sikereid előtti korszakból? Azt szokták például mondani, hogy egy bizonyos szint felett hiányozni kezd, hogy kis klubokban, a közönséggel szoros kapcsolatot kialakítva tudjon játszani az ember.

Életem nagyobb részében, harminchat éves koromig csak kis klubokban játszottam; először Tony Bennett-tel játszottam nagyobb helyeken. Ezért van, hogy a nagyobb közönség előtt is úgy zenélek, vagy úgy beszélek hozzájuk, mintha egy kis klubban lennék. Az a feladatom, hogy úgy érezd: olyan közel vagy hozzám, mintha csak egy klubban lennél.