Üssön a ritmus, kiabáljon valaki - az Irie Maffia és a Brains lemezei

Gyakorlatilag az összes fesztiválon lesz Irie Maffia- és Brains-koncert, ismét tízezrek fognak ugrálni a zenéjükre. Mindkét zenekarnak új lemeze jelent meg idén, meghallgatuk őket.

Irie MaffiaIrie Maffia Productions2013

Az Irie Maffia új lemeze, a (Facebookjukról ugyan már le nem tölthető, de például itt végighallgatható) Nagyon jó lesz sokszínű, erős anyag. A jamaicai dancehall csak egy elem a sok között, a reggae pedig inkább csak jelzésértékűen jelenik meg; emellett pedig van hiphop, színtiszta pop, rock, ugyanezek elektronikával megviccesítve, olyan viszonylag új elektronikus stílusok, mint a Skrillex-féle dubstep és moombahton, másfelől meg mondjuk egy kis soul, és ide kell még egy stb. is. Például valahol hallottam egy bluesos gitármotívumot, ha jól emlékszem. Szinte hihetetlen, hogy ezeket sikerült összehozni úgy, hogy minden váltás és műfajkeveredés legalábbis természetesnek hat, de az esetek többségében még szellemes is - ez elsősorban Horváth Gáspár / JumoDaddy érdeme, mint ebből az interjúból kiderül. (A mi beszélgetésünk vele és Élő Mártonnal itt olvasható.) Plusz még arra is jutott energia, hogy tényleg dalszerű dalokat, az esetek többségében slágeres slágereket írjanak: az a szám, ami nem marad meg elsőre, az majd másodszorra fog, és harmadszorra már jó ismerősként üdvözlöd a vuttyogásokat is. Majdhogynem túl sok a megjegyzésre érdemes információ: a lemezként, egyben meghallgatásnak jót tett volna néhány, ha nem is töltelék-, de ellazító szám.

Azt nyilván minden jóérzésű magyar ember örömmel üdvözli, hogy lám, hazánk egyik legnépszerűbb zenekara élvezetes, okos, ügyes, a maga lehetőségeihez képest abszolút up-to-date - miközben nem is olyan rég még annak is "örülni kellett", ha valami nem volt ciki. Ugyanakkor mégis az van, hogy sokkal szívesebben hallgatom Sena nemrég megjelent, nagyrészt hasonló felállásban készült szólólemezét. (Az itt meghallgatható afrotechnós projektet csak zárójelben említem, mert elég távol esik mindettől, viszont nagyon jó.) Pedig a két lemez a mérhető popzenei mutatók szerint kb. azonos minőségű; viszont a Sena-albumhoz sokkal személyesebb kötődést tudtam kialakítani. Nem mintha a Nagyon jó lesz kilúgozott, túl profi munka lenne; nem, nagyon is hallatszik rajta, hogy a zenekar szeretettel törődik a zenével és a közönségével egyaránt. Arról van szó, hogy sokszori hallgatásra sem találtam meg azt a fókuszpontot, ahonnan egy személyesebb hallgatói viszonyt kialakíthatnék a zenével. Kézenfekvően az énekesek és a rapperek lehetnének ezek, de Sena néhány nagyobb brillírozását (pl. rögtön a nyitó Zene zengben) leszámítva inkább a szám egészének alárendelve működnek. És a zenészek, az elektronika, a produceri ötletek szintén elsősorban a funkciójukat szolgálják. Persze mondhatjuk, hogy mi más volna a dolguk; az összbenyomásom mégiscsak az, hogy így nem kap olyan arcot a lemez, amitől az elismerés, örvendezés, együttdúdolgatás, lábrázás szintjénél mélyebben meg tudna érinteni. B

BrainsBeats Hotel2013

A Brains zenekar sosem tartozott a kedvenceim közé (lásd az előző lemezről szóló kritikát), és hát nem a Full Range szerettette meg velem. Becsülettel végighallgattam kb. négyszer (bárki utánam csinálhatja itt), próbáltam figyelni meg minden, és a számok túlnyomó többségéről ezek után ennyit bírok elmesélni a kedves olvasónak: van köztük 1) mulatós drum and bass, 2) mulatós dubstep, továbbá 3) a kettő hibridje, amit a szakértők drumstepnek neveznek. Lehet izélni, hogy electrohouse-hatás itt, meg jamaicázás ott, de hagyjuk már egymást. Ugyanis a számokat egy másik szempontból két halmazba sorolhatjuk be. 1) Vannak azok, amikből harmadszori hallgatásra egy pár percig megmaradt a dallam a fülemben, és baromira idegesített; azután úgy felejtettem el őket, hogy képtelen vagyok belőlük bármit felidézni. 2) Vannak azok, amiket abban a pillanatban felejtettem el, ahogy véget értek. De tényleg: a szintihangoktól a rombolós-vinnyogós dropokon át a ritmusképletekig egyetlen bármennyire is jellegzetes momentum sincs ezekben a számokban. Nem az, hogy nem "újító" vagy ilyesmi: egy középszerű kismester átlagos számában is van valami, ami a tulajdonképpen ugyanolyantól azért legalább egy kicsit megkülönbözteti. Ezekben nincs, ezek maguk az ugyanolyanok. Mc Columbónál jellegtelenebb és karizmátlanabb rappert-énekest-rasztát pedig elképzelni sem tudok. Bizonyos szempontból egy csoda.

Van még három szám, ami kilóg ebből az összképből. A Kosheen-énekesnő Shian Evans egy gitározós, lágyabb drum and bassben szerepel (nő => lágy zene, ez lehetett a logika), aminek egy tipikus "esküszöm, hogy ez valami nagyon híres számból van, de mi az, megőrjít" dallamra épül, és ez megőrjít. Mármint lehet, hogy nem is egy nagyon híres számból van, de annyira olyan, hogy ez mindegy is. A Nem csak te vagyban a Punnany Massif vendégeskedik, abban a formában, hogy teljesen kilóg belőle, mármint a szövegük kiugrik a hangzásból; de amikor megszólal a népzenés hegedű, akkor kiderül, hogy ez még istenes volt. Végül a záró Lyrical Slaughter (!) egy metálos drum and bass: ez a kedvencem a lemezről, egyrészt mert kicsit más, mint a többi, másrészt mert annyira nevetséges, hogy ha messziről nézzük, akkor már majdnem viccesnek tűnik. (Amúgy egy kicsit sem az.) Nyilvánvaló, hogy lehet ezekre a számokra ugrálni azokban a pillanatokban, amikor az a fontos, hogy szóljon egy ugrálós ritmus és kiabáljon valaki dolgokat; de hallgatni, hát arra nem jöttem rá, hogy mi értelme volna. Az is egy nagy rejtély, hogy hogyan lehet a Brains ennyire népszerű. Mármint nyilvánvalóan valós, természetes igényt elégít ki - de ha egy zenekar ugyanezt megcsinálná, és ráadásul még gondolna valamit - nem forradalmit, újat, egyszerűen: bármit - a zenéről, meg szinte véletlenül írna egy-két jó dallamot, hát simán lemoshatná. Ki tehet arról, hogy ez még nem történt meg? D