Nagyvárosi vámpírok a tisztítótűzben - a Vampire Weekend új albuma

Bibliai történetek, politikai állásfoglalások, a fiatal felnőttek kezdeti problémái – tömören összefoglalva ezek lehetnének a Vampire Weekend új albumának irányadó témái. A Modern Vampires of the Cityvel a New York-i zenekar kiszakadt Afrika forgatagából, és a (V)Empire State Building tetején, valahol félúton a címnélküli bemutatkozás és a Contra között találta meg számításait.

Vampire WeekendXL2013

A Vampire Weekenddel kapcsolatban két dologban voltam biztos az első lemez megjelenése után: egy kulturálisan és tudásilag is böhöm nagy étvággyal rendelkező aktuális és izgalmas zenekarról van szó, valamint, hogy ha lesz együttes, akiknek jót tesz majd az idő, az érés, és képesek lesznek az akkori mezőnyből megugrani a szintet, akkor azok csak Ezra Koenigék lehetnek. Mondjuk három éve pont megcáfolták a hipotézisemet, és kezdtek csákánnyal nekiesni a fejemben már az arcukra formálódó Rushmore-hegynek. A Contra azért (is) volt csalódás, mert az első lemezzel ellentétben, ahol ha meglátom a dalok címeit (A-Punk, Walcott, The Kids Don't Stand A Chance stb.) még most is egyből elkezdem dúdolni a dallamokat, ide már csak két emlékezetes momentum jutott, a Horchata és a Giving Up The Gun.

A New York-i kvartett mondhatni magának nehezítette meg a dolgát, harmincas éveikhez közeledve azonban láthatóan megtértek, vagy hát inkább érettebb fejjel visszatértek a kiindulóponthoz, és levetkőzték magukról mindazokat a manírokat, amelyek idegesítővé váltak bennünk. A Modern Vampires of the City az eddigiekhez képest egy zeneileg és szövegileg is mélyebb próbálkozás, amely megnyerő és pajkos dallamaival mégis egyfajta kikacsintásnak is tekinthető a kezdetek felé. Ezt a furcsa kettősséget pedig a tagok magabiztossága tartja egyensúlyban, akik sikeresen kinőttek az egyetem, padokra firkálgató világából, és mostanra nyugodtan felléphetnének bármikor a Central Park közönsége előtt, mert komolyan fogják venni őket.

Forrás: AFP/Getty Images/Carl Walter

Az album egyébként tényleg olyan helyenként, mintha az eddigi legjobb pillanatokat egybegyúrták volna, és melléjük csapták volna egy manhattani templom női kórusát, néha annyira teletűzdelik a dalokat himnikus, nem eviláginak tűnő kórusokkal. De ezek mellé jutott olyan up-tempós felvételekből is, mint a meglepő módon, ír népzenével átszőtt Unbelievers, vagy az életet ünneplő, dadogós dobra felhúzott Finger Back. A barokk-pop vonalat a Step és a Don't Lie képviseli, a címükben is játékos Diane Young (dyin' young) és Ya Hey (Jahve) pedig megmutatják miért is a Vampire Weekend generációja egyik legizgalmasabb és legpallérozottabb zenekara.

Az önfeledt szórakozásnak eddigi legbarátságtalanabb daluk segítségével vetnek véget, hiszen a Young Lion másfél perces klimpírozása pont arra elég csak, hogy elfeledtesse velünk a Hudson apokaliptikus Manhattan-vízióját, amely a harci masírozása ellenére is az eddigi legszebb, legmegindítóbb daluk, és az a furcsa, hogy képes lennék meghallgatni egy teljes lemeznyit is tőlük ezekből a sötét tónusú, „szálla alá poklokra"-típusú dalokból. Végre csak jól áll nekik a teljes komolyság is. Ha a Vampire Weekend életében a játékos bemutatkozás volt a mennyország, a Contra pedig a zenekar furcsa pokoljárása, akkor a Modern Vampires of the Cityvel most megtisztították magukat, és a purgatóriumból már csak fölfelé vezethet az út, de azt még ismét végig kell járniuk. B+