Kirakatsátánizmus a világörökségben - Slayer és mások a Hegyalján

2013.06.27. 16:48

Slayer-rajongó lett a világ egyetlen metálosa, aki eddig nem szerette a zenekart. Vajon a Coal Chambernek és az Every Time I Die-nak is sikerült a bravúr? Mi ölte meg a hardcore-t? Beszámoló a Hegyalja Fesztiválról.

Bevallom, nekem a Slayer soha nem jelentett valami sokat. Nyilván tudom, hogy aki szereti a metált, annak elméletileg kötelessége szeretni a Slayert is. De a zenekar - meg egyáltalán, a műfaj - egyik csúcsműveként számon tartott Reign In Blood például szerintem semmi másról nem szól, csak a sebességről. Egy darabig lehet bírni, de egy férfi akkor is férfi marad, ha hümmögve kinyomja az egészet a fenébe. Igazából jobban szeretem a Slayer úgynevezett dallamosabb korszakát (például a Seasons In The Abysst), a legjobb lemezük pedig számomra a punk- és hardcore-alapokat feldolgozó Undisputed Attitude. Persze hibát hibára halmoztam, szerettem én a matek- és a poszt-metált, a poszt-hardcore-t, és ahogy mondani szokták, soha nem ismertem fel, ami előttem van, ami fontos ebben a kurva keményzenében. Láttam persze a Slayert valamikor a Szigeten, azóta is mesélem, hogy olyan szar koncertet keveset hallottam: az első sorokban is nyugodtan lehetett beszélgetni. Pedig nekem azt mondták, hogy a Slayernél jobb koncertzenekar nincs a Földön.

Slayer, HegyaljaForrás: MTI/Balázs Attila

Aztán most ott álltam tök hülyén a koncerten. Láttam a mai csúcszenekarok többségét a Muse-tól a Radioheadig, voltak tényleg szép pillanatok, de egyik sem tudott állandó, levakarhatatlan mosolygást nyújtani. Persze, lehet azt mondani, hogy teltek voltak a gitárok, dübörgött a basszus, lengett a nadrág a hangosításnak köszönhetően, hogy ügyesen válogatták össze a számokat, csak sajnos a koncertélményt soha nem fogja visszaadni. Ha a Slayer azt akarta, hogy érvényesüljön a kirakatsátánizmusa, akkor érvényesült. Úgy tűnt, hogy semmi nem áll ilyen közel a halálhoz.

Az egy dolog, hogy én nem akarok ömlengeni Jeff Hanneman halálának körülményeiről, de kiderült, hogy a Slayer sem. (Lásd nemrégi hírünket.) Egy-két szóban megemlékeztek róla, aztán a koncert egyik legfogósabb riffjével folytatták, és ezzel le is zárták ezt. És lehet piszkálni a Slayert, hogy az egyik legfontosabb tagjuk és dalszerzőjük nélkül koncerteznek, de a Slayerrel sajnos az a helyzet, hogy ezt tényleg látnia kell mindenkinek. Igaz a közhely, hogy a Slayer kb. az egyetlen zenekar, amelyik nemcsak hogy nem öregszik, de a a zenei ráncfelvarrást is jól tudta megoldani. A koncertet hallgatva eszembe sem jutott, hogy azon elmélkedjek, hogy ők most erőlködnek-e vagy sem, annyira természetesnek tűnt az előadásukban minden.

Slayer, HegyaljaForrás: MTI/Balázs Attila

Fölösleges azt számolgatni, hogy akkor ez most az év, vagy minden idők egyik legjobb koncertje volt-e. A tavalyi Sleep-koncerten éreztem utoljára, hogy valami olyasmivel találkoztam, amiről nem lehet tisztességesen beszámolni, mert egyszerűen nincs értelme. A Slayer sokadszorra jött Magyarországra, de bárcsak ennél is többet jönne, és ehhez hasonló koncerteket tolna, mert akkor tuti királyabb hely lennénk, és tuti, hogy sokkal boldogabban élnénk. A Slayer a világörökség része. A+

Amikor a Coal Chamber megjelent, a Korn már túl volt két lemezen, és simán lemásolták tőlük a legfőbb stílusjegyeket: náluk is megvoltak a csattogó basszusok, meg-megiramodó zene, elszállósnak nevezhető dallamokkal. Viszont annál a jellegtelen, leginkább manómorgásra emlékeztető szövegelésnél, amit a Coal Chamber énekese nyom, Jonathan Davis sokkal többet nyújtott, még ha sokan éppen miatta is utálták a Kornt. Elvileg annyi lenne a Coal Chamber trükkje, hogy kicsit sötétebb a hangulata, és mondjuk, hogy ők jelentik az átmenetet a Korn és a Slipknot között. De igazából semmi mentsége nincs a zenekarnak: arra született, hogy lerabolja a nu metal hulláit. Annál viccesebb, hogy annak ellenére gondolták, hogy vissza kell térniük, hogy a (mondjuk, hogy) anyazenekar évek óta döglődik, és kínosabbnál kínosabb helyzetekbe hozza magát. A Coal Chamber sem először járt egyébként Magyarországon, régebben például arra is futotta neki, hogy a Pantera és a Black Sabbath előtt lépjen fel a Kisstadionban. A koncert fő kérdése az lehetett, hogy milyen pofával tudják előadni ezeket a vastag kamuszámokat, és hogy akadnak-e még Magyarországon olyanok, akik elviselik őket.

A kép nem a Hegyalja Fesztiválon készültForrás: Flickr/CC/Kieran Ferguson

A helyzet az, hogy akadnak, ráadásul meglehetősen sokan. Meg is töltötték a színpad előtti kisebb teret, ugráltak is rendesen, ahogy kellett. A zenekar pedig sajnos pontosan azt hozta, amit várni lehetett tőle. Jöttek a kilencvenes évek egyik legfájdalmasabb korszakába visszarántó, elnyújtott, nehézkes riffek és katartikusnak megálmodott refrének. De hiába lehetne akár energikusnak vagy lendületesnek is nevezni a koncertet, a Coal Chamber túlságosan jellegtelen zenekar ahhoz, hogy magára irányítsa a figyelmet. Az viszont jó hír, hogy élőben egyáltalán nem volt olyan kornos a hangzásuk, mint lemezen, ennél több jót azonban nem tudok felhozni. Különösen a Slayer után volt nyomasztó látni őket; tök jól kijött a kontraszt egy (az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy) trú zenekar és egy majomcsapat között. C-

Az első albumon nem tűnt rossznak az Every Time I Die. Volt rajta dallamos-trükkös, király-lendületes, poszthardcore-emós szám, szóval viszonylag sok minden. A második lemez sikeresebb lett, pedig legjobb esetben is csak annyit lehet elmondani róla, hogy rendben volt, erősebb témákkal, rengeteg ordibálással, az első lemezhez képest kétségtelenül egyenesebb, hallgatóbarátabb dalokkal - de majdnem felcserélhetővé vált szinte bármelyik metalcore-együttes tetszőleges albumával. A She's My Rushmore elég király himnusz lett azért, és belegondolni is menő, hogy nem érte el a két percet sem. Ez volt a nyitás, azóta persze kiadtak egy rakás albumot, amikre egyszerűen képtelenség emlékezni. Az Every Time I Die is azok közé a zenekarok közé került, amelyeknek teljesen felesleges létezniük, mert legalább száz másik együttes ugyanezt el tudja játszani. Amikor megalakultak, még úgy tűnt, hogy akarnak kezdeni valamit a műfajjal, de aztán kiderült, hogy rohadtul nem.

A kép nem a Hegyalja Fesztiválon készültForrás: Flickr/CC/Rashid Akrim

Koncerten aztán alakulhattak volna jól is a dolgok, elvégre kiderült már, hogy az Every Time I Die-t nem tök tehetségtelen zenészek alapították, de a csoda sajnos elmaradt. A zenekar élőben is pontosan ugyanolyan tucat metalcore. Annyi hozadéka volt a koncertnek, hogy sikerült megfejtenem, hogy a hardcore zenét gyakorlatilag a breakdownok ölték meg: amikor minden arra megy ki, hogy legyen egy gyilkos szaggatás, a többit pedig addig valahogy megpróbálják elmaszatolni. Voltak keménynek szánt hörgős részek, voltak megindítónak szánt tiszta énekes részek. Amikor a zenekar sem tudja eldönteni, hogy még szereti-e a lányt, aki elhagyta, és akkor egy kicsit dallamosabban próbálja tolmácsolni a tiszta férfiérzéseket - vagy már gyűlöli, és akkor ordibálva elátkozza. Ennek ellenére a közönség lelkesen végigugrálta, kialakult kisebbfajta pogószerűség is, de kétlem, hogy bárki élete koncertjei között emlegetné. C-