Meg ne lássam, hogy valaki táncol! Down és Between The Buried And Me a Hegyalján

2013.06.28. 16:25

Phil Anselmo bármikor lejöhet és lekeverhet egy pofont. De azért kritikusunk megúszta. Beszámoló a Hegyalja Fesztiválról.

Délután ötkor, hálátlan időpontban lépett a színpadra a progresszív metált játszó amerikai Between The Buried And Me. Mivel elég hosszúak a számaik, és elég kevés a rendelkezésre álló idő, alig néhány dalt tudtak elnyomni. Mint minden hasonló zenekar, ők is egy csomó mindent vegyítettek a zenéjükbe: voltak elszállós, dallamos részek, hörgés-ordibálás, latinos dallamok (ezek olyanok voltak, mintha átszűrődne a zene a közeli mulatóból) és countrys részek is. Amik viszont hiányoztak: az emlékezetes dallamok. Hosszú perceken át gyűrtek egy-egy számot, aminek az lett vége, hogy időnként már elképzelésem se volt arról, hogy hol is tartunk. Lehet, hogy nagyon virtuózak a tagok a hangszereiken, de az volt az érzésem, hogy erre a rengeteg kikacsintásra azért van szükség, hogy elfedje: valójában egyetlen emlékezetes riffet se tudtak eddig összerakni. A színpadon sem történtek túl izgalmas dolgok, a zenészek a hangszereiket bújták mozdulatlanul, hogy kijöjjenek a minél bonyolultabb témák. C

Down a Hegyalja FesztiválonForrás: MTI/Balázs Attila

"Nem gyakran látjuk egymást, úgyhogy tegyük emlékezetessé" - üdvözölte a közönséget Phil Anselmo, a Pantera egykori, a Down jelenlegi énekese. Hosszan hergelték az embereket, mire tényleg beindult az első szám, minden gitáros kapott ugyanis néhány percet, hogy picit elszórakozzon a hangszerével a Downra jellemző, délies, sludge-os alapra. Anselmo még mindig nagyon uralja a színpadot, úgy gesztikulált, járkált fel-alá, hogy hiába választott el minket tíz-tizenöt méter, hogy végig az volt az érzésem, hogy bármikor lejöhet és lekeverhet egy hatalmas nagy pofont. A harmadik számot a Pantera egykori, 2004-ben a színpadon meggyilkolt gitárosának, Dimebag Darrellnek ajánlotta, mire a közönség lelkesen skandálni kezdte a nevét. Később aztán küldött egy számot a füveseknek is. Természetesen ezen a koncerten is volt rengeteg hajrázás, és sikerült elcsípni a fesztivál egyik legburleszkesebb pillanatát is, amikor két szalonspicces barát találkozott, és úgy ölelték meg egymást, hogy azzal a mozdulattal a kezükben tartott korsó sörrel kölcsönösen le is öntötték a másik hátát.

Végig megbízhatóan zakatolt, vagy inkább hömpölygött a Down. Ismét kiderült, hogy az együttes minden zenésze önálló egyéniség, hatalmas zenerajongó, és hatalmas rajongója a hangszerének is. Egymástól alig-alig zavartatva, komótosan sétálgattak a hangszereikkel, mintha aprót keresnének a földön, és időnként megálltak molyolni egy kicsit. Különösen Kirk Windstein tűnt nagy mesternek ebben: időnként lépegetett néhányat, megrázta a szakállát, és teljesen belefeledkezett a gitárjába. Aztán mint aki alvajárásból ébredt fel, lépegetett párat, aztán megint molyolt a hangszerén.

Down a Hegyalja FesztiválonForrás: A-TEAM / Hegyalja

Az egyik leállás alkalmával Phil Anselmo elmondta, hogy nem szeretné meglátni, hogy valaki táncol a koncertjén. Ehelyett a következő mozgásformákat ajánlotta: az első sorokba várja a fejrázókat, aztán középre azokat, akik nyomják a circle pitet, végül a hátsó sorokban állóknak azt a feladatot osztotta ki, hogy emeljék fel az ökölbe szorított kezüket. Belekezdtek a számba, de Anselmo nem volt elégedett az eredménnyel, úgyhogy leállította az egészet, elmondta, hogy puhapöcsök vagyunk, majd újra belevágtak.

Háromnegyed óra után viszont véget ért a koncert. Anselmo ugyan bejelentette az utolsó szám előtt, hogy többre nincs idejük, de akkor valahogy nehéz volt komolyan venni. Erre tényleg levonultak a színpadról. A közönség persze éltette őket, úgyhogy Anselmo visszajött egy kicsit és bohóckodott a dobokon, megbirizgálta a cineket. Lassan visszatért az egész zenekar is, elnyomtak még néhány dalt, de egy órásnál így sem lett hosszabb a koncert. Az utolsó, Bury Me In Smoke-ra egy csomóan csatlakoztak hozzájuk a színpadon, összevissza cserélgették a hangszereket, úgyhogy a szokásos módon, tök király hangulatban zárták a koncertet. Anselmo még a lekeverő számnak választott Stairway To Heavenből is eldünnyögött néhány szót. Úgy tűnt egyébként, hogy az első két album számait nyomták, de így is kimaradtak olyan klasszikusok, mint például a Temptation's Wings.

Down a Hegyalja FesztiválonForrás: MTI/Balázs Attila

A Down pecsás fellépése sem tartozott a legjobbak közé, és ez sem érte el azt a szintet, amit egyszer egy háromórás prágai koncerten hoztak, úgyhogy Magyarország elég peches a Downnal. A számok ugyanis, amiket elnyomtak, végig rendben voltak ugyan, de a számválasztáson azért lehetne vitatkozni. Anselmo végig uralta ugyan a színpadot, szórakozott a közönséggel, mégis az volt az érzésünk, hogy most valahogy semmi kedve ehhez az egészhez. Mivel sokat szívatta az embereket, úgy tűnt, mintha elégedetlen lenne a közönségével, és magával a helyszínnel is. Pedig a Downnak így is sokkal több jutott, mint bárki másnak ezen a napon, ugyanis délutántól szakadt az eső, és csak nem sokkal korábban állt le, amitől valamennyire felbátorodtak az emberek is. Amikor véget ért a koncert, és felmehetettek a haverok és egyéb zenészek a színpadra, akkor Anselmo a legtöbb időt jól láthatóan azzal töltötte, aki beült a dobok mögé. Ő valószínűleg egy road vagy technikus lehetett, mert határozottan húzta a számot, és pontosan ismerte a koreográfiát. Úgy tűnt akkor, hogy Anselmo az övéivel szeretett volna lenni, mondjuk a turnébuszban ülve lazulni, és mi mintha nem tartoztunk volna ebbe a körbe. Tisztességesen lehozott koncert volt, de annál nem több. B-