Mindennek ellenére lehet bólogatni - S Olbricht, Polyklinik, Dnte lemezei

S Olbricht
Vágólapra másolva!
Érzelmek és zúgások, bólogatós alapok és fura hangok, pop és kísérletezés találkozása három magyar elektronikus előadó külföldi kiadónál megjelent lemezén. S Olbricht, Polyklinik és Dnte.
Vágólapra másolva!
S OlbrichtDeutsch Amerikanische TragödieOpal Tapes2013

S Olbricht első albumáért igencsak lelkesedtünk: 2012 legjobb lemezei között a 4. helyet szerezte meg, és persze kedvenc magyar számaink közé is bekerült egyik darabja. A folytatás a zajos tánczenék a jelentős szaksajtóban is jegyzett kiadójánál, az Opal Tapesnél jelent meg, kazettán és digitálisan; alább meghallgatható. A Deutsch Amerikanische Tragödie még elődjénél is kevésbé "táncos"; a már korábban is mindenhol ott lévő sercegés-zörgés-zúgás tompább, szürkébb, és más szerepet tölt be a hangzás kialakításában: bevon, körbefog mindent. Az első benyomásokat ez határozza meg, aztán lassan elkezdünk tájékozódni a ködben, és kiderül, hogy jól megkülönböztethető háromféle szám, illetve az összetettebb számok feloszthatók ilyen részekre. Az egyikben vannak tágan értett technós ritmusok, megfelelő ismétlődő, lelkesítő motívumokkal; a másikban kísérteties, elúszó ambientes (majdnem)dallamok; a harmadikban pedig az elektronikus zene hőskorszakát megidéző puttyogások, önmagukba visszakanyarodó szekvenciák.

Igazán azonban akkor kezd el jó lenni a Deutsch Amerikanische Tragödie, amikor kiderül, hogy ez a háromfajta megközelítés áthatja egymást. A lefojtott melankólia mindenhová beeszi magát, csak nem mindenhol olyan könnyen megragadható; ha határozott dobokat nem is, de ritmikus pulzálást mindenhol fel lehet fedezni; a hőskorszak hangzásokra rácsodálkozó attitűdje átjárja a teljes lemezt. A következő lépcsőben pedig összeáll minden, vagyis a "zaj" és a "zenei" rész elkülönüléséről kiderül, hogy azt csak ideiglenesen azért vittük bele a zenébe, hogy jobban tájékozódjunk. A legszebb példa talán a leghosszabb szám, a Tter: az őstechnós jellegű nyitás mellé bejön egy szép, szomorú motívum; aztán minden összegabalyodik, és kis puttyogások kezdenek el lebegni az egyre inkább káoszba fulladó zene fölött. A slusszpoén - avagy talán ars poetica - az, ahogy a végén a roncsolt, de így is határozottan érzelmes dallamok megpróbálnának kiszabadulni az őket lenyomó zajréteg alól (ezt nagyon szépen, kézzel foghatóan, térben lehet hallani, mert igazándiból pompásan szól a lemez) - és végül a visszatérő technós puffogás nyit nekik tért. Kellett neki vagy öt-hat hallgatás, mire rájöttem, hogy miért és mennyire jó ez a lemez, és most már A- simán.

PolyklinikSyntropyBedroom Research2013

Polyklinik a francia Bedroom Research kiadónál jelentette meg Syntropy című lemezét még tavaly december végén; innen lehet letölteni szabadon választott összegért (ingyen is, ha 0-t írunk az árhoz). Az alap basszusnehéz, elektronikus hiphop, ám jól megbolondítva. Nem is a gyakran megjelenő, dubtechnósan lüktető, lebegő szintik jelentik itt az igazi érdekességet (bár ezek is ritkaságnak számítanak a műfajban), hanem az a rengeteg és rengetegféle hang, ami bele-beletör a bólogatós hiphopba. Űrlézerek; videójáték-szintik által játszott álnaiv dallamocskák; kattogós ütőshangok és koppanások és zörrenések; apró kis aranyos vagy éles vagy csúszkáló, izgis hangocskák, nyekergések, zajocskák. A háttérben pedig finoman ott pulzálnak, diszkréten megalapoznak az érzelmes, a dallamszerűség határán kószáló, fátyolos szintidallamok.

Ez így leírva elég soknak tűnhet, és pont az a jó, hogy egyfelől tényleg túltelített a Syntropy: sok minden szól, és mindig történik valami, majdnem minden ütem végén jön egy mini meglepetés (és amikor nem, akkor az a meglepetés). Másfelől viszont, és ez az igazán nagy bravúr, eközben minden valószínűség ellenére megmarad bólogatós hiphopnak, illetve a (szinte már szégyellősen a háttérbe szorított) érzelmesség is érvényesül. Mindezt pedig úgy, hogy ráadásul a bravúroskodás, a nagyszabás látszatát is elkerüli: egyszerűen csak egy tök jó kis lemez akar lenni, az is. B+

DnteMomentsMad-Hop2013

Dnte első ep-jétől lelkesek lettünk (2011 legjobb magyar számai közé is választottunk róla): a wonky hiphop széttört ütemei kelekótya szintihangokkal és melankolikus vonósokkal találkoztak rajta. Az erős, egyedi hangú bemutatkozást a Mad-Hop kiadónál egy vinylen és digitálisan kijött ep követte, alább meghallgatható. (A kiadó eléggé ismert netes elektronikus körökben, úgyhogy az XLR8R adott ingyen letöltést az egyik Dnte-számból.) A Moments nagyrészt elhagyja a bemutatkozás erős stílusjegyeit, és valahová a wonky hiphop és az elektronikus-kísérletező pop közé helyezhető. Sok minden hasonló itt, mint a Polyklinik-lemeznél: hiphopos alapra jönnek nyolcbites szintik és kattogások és furi hangok stb., csak éppen itt az alapot adó ritmus is meg van szaggatva. Valamint van popos felépítmény, egyszer szinte rendes énekkel, ami csak alig van megbuherálva: ez a Mechanical Elephanttel készült Fold Her, ami elsőre kiugrik és többedszerre is a legjobb számnak bizonyul - vagy pedig darabolt, dallamosságukat egyes számokban többé, máskor kevésbé megtartó énekhangmintákkal.

Mintha az ep, legalábbis az öt saját szám azt próbálgatná, hogy meddig lehet darabolgatni és hangocskákkal megszórni egy dalt, hogy az azért dal maradjon; vajon lehet-e együtt dúdolni egy dallamot egy darabolt hangmintával, egy vicces nyolcbites szintivel? A válasz az, hogy elég sokáig el lehet menni, bár mintha a popos megközelítést választva le kéne mondani az "nahát, de érdekes hangok" megközelítésről, illetve fordítva. Kicsit azért sajnálom, hogy a bemutatkozás eredeti hangjából ilyen kevés maradt (bár könnyen lehet, hogy abból több, az már sok lett volna), illetve az említett dalt leszámítva a többi azért dalként nem olyan erős: ahelyett, hogy megmaradna belőle valami, inkább csak ráismerek a következő hallgatásnál. A koncepcióból adódóan azonban ez nem olyan nagy baj, mintha színtiszta popzenét hallgatnánk: itt nem ez a lényeg. A három remix a maga módján rendben van, bár én meglettem volna nélkülük. B