A fesztivál, amely mer kicsi lenni - ilyen volt idén a Bánkitó

Bánkitó Fesztivál 2013, Egy résztvevő fekszik egy stégen a háromnapos Bánkitó Fesztiválon 2013. július 20-án
Vágólapra másolva!
Immár ötödik éve ígér brandek és reklámok nélküli szórakozást a Bánkitó fesztivál, mely nem a megszokott magyar fesztiválvalóságot tükrözi, sem a szervezés, sem a fellépők tekintetében. Megemelte-e a seggét a közönség? Felrobbant-e a koncertsátor?
Vágólapra másolva!

Bár az ötödik Bánkitó rekord látogatószámot ért el, de ez még mindig nem az a fesztivál, ahol tartósan kerülni tudnád a találkozást azokkal, akikkel múlt éjjel beállva valami nagyon kínosat műveltél, vagy túl sok visszahívással lógsz nekik. Ugyanakkor sokan éppen ebben az emberléptékűségben látják a Nógrád megyei Bánk falu melletti fesztivál legfőbb vonzerejét. A szervezők is úgy vannak vele, hogy az egyre növekvő érdeklődés ellenére is meg szeretnék tartani a mostani méreteket. Szerintük csak így őrizhető meg az ide látogatók számára a kivonulásnak az az élménye, amikor a hétköznapi környezetedből kilépve nem ugyanazok a bank- és telefonreklámok vesznek körül, mint az utcai forgalomban, ahogy a fesztiválipar többi helyszínén megszokott; hanem egy ideálishoz közeli környezetben, szimpatikus emberek között, jó zenékkel és izgalmas kultúrprogramokkal töltheted el a szabadidődet. Így a Bánkitó fesztivál nem is az állam vagy a szponzorok pénzéből, hanem főleg felajánlásokból és önkéntesek munkájából tud önfenntartóan működni. Szombaton még a jegyeladást is leállították, amikor úgy érezték, hogy már a biztonságot veszélyeztetően nagyra nőtt a tömeg. Sokszor az az érzésed, hogy az egész buli inkább csak néhány nagyobb társaság jól megszervezett, hétvégi kempingezése.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Hogy a fesztivál mer ilyen kicsi lenni, azért előhozza a koncepció szépséghibát is: amikor nemzeti trafikért és ATM-ért át kell stoppolnod a következő kisvárosba, a tábor területén az egyetlen pultot működtető belvárosi szórakozóhely pedig egyáltalán nem szívbajos az árakkal, ha már úgysincs mellette konkurencia. Ennek köszönhetően nappal a fesztivál helyszíneitől kicsit távolabbi, bánki bisztrókban mindig nagyobb volt a buli, mint a rendezvényhelyszíneken. Ahogy viszont a fesztiválozó szubkultúrák és a helyi bisztrólakók elkezdtek keveredni egymással, kifejezetten plusz tartalmat adott a szervezők által ösztönzött kivonulás élménynek.

Persze, ha azt nézzük, hogy adott egy napfényes tópart, ahol szinte mindenki kutyával vagy gyerekkel mászkált, békés hangulatban, akkor igazából szervezői részről már csak annyit kell hozzátenned, hogy a délelőtti órákra lehetőleg ne üzemeltess ott metálszínpadot, a többi megy magától.

Mivel a Bánkitó nem csupán zenei fesztiválként határozza meg magát, ezért napközben nagyobb hangsúlyt kaptak a kulturális programok is. Ezeknek központi eleme volt a részvételiség, hogy a „közönség is megemelje a seggét", vagyis lehetőleg minél többen váljanak az előadások és viták aktív résztvevőivé. Ez általában működni is tudott: a (Sic!) Társulat Life Short Learning előadása például némelyik nézőből, kihozta azt, amit eddig csak a Barátok közt rázósabb részei voltak képesek elérni a nagyanyámnál. Ugyanis a közönség egy része keményen nekiállt kioktatni a szereplőket, amikor azok kikérdeztek a közönség felé, hogy mi legyen a cselekmény folytatása.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Sosincs civil program világmegváltás nélkül. Ezért a részvétel jegyében a Hallgatói Hálózat fűben ülős vitaköröket szervezett olyan témákban, mint az országok felemésztő politikai megosztottság vagy az egyetemek szerepe. Ez kicsit olyan volt, mint azok a koncertek, ahol a zenekar úgy nyomja le sorban a számait, ahogy azok a lemezen is szerepelnek. Először meg kell állapítani az értelmiség felelősségét az elmúlt évtizedek bűneiben (Track 1-5), aztán valami új szerepet is kell keresni neki (Track 6-10). Bónuszként pedig felismerjük, hogy az üres értelmiségi locsogás helyett végre el kellene menni a körúton túlra is, egyenesen a már sokat emlegetett borsodi falvakba, hogy a drámapedagógia eszközeivel enyhítsük az ott élő emberek nyomorát. Senkinek sikerült még ilyen korán kedvet csinálnia nekem a koncertek előtti alapozáshoz...

Az első estét a Wattican Punk Ballet indította be, nem is akárhogy. Gaya túlfűtött eszelőssége gyakorlatilag már az első hangnál átragad a közönségre, aztán miután eldördülnek Karen ágyúszerű riffjei, az örmény testvérpár ebben a bizarr varietében az elkövetkező időben tulajdonképpen azt csinálhatott a közönséggel, amit akar. Mintha egy zárt osztályról megszökött White Stripes játszott volna. Ha valaki ennyire képes megőrülni a színpadon, mint Gaya, egy gitárosnál tényleg nincs is szüksége többre, hogy lerobbanjon róla a koncertsátor. Nagyon erős felütése volt az estének. Egyedül a hárfa hiányzott.

Bánkitó Fesztivál 2013, Katya Tasheva, a német Rotfront zenekar énekese a háromnapos Bánkitó Fesztiválon Forrás: MTI/Mohai Balázs

A Rotfront nem dolgozik túl bonyolult képlettel: jól ugrálható formában összegyűjtjük a kelet-európai hangulatot egy mosóporreklám filozófiai mélységében, jön rá egy csomó ska, klezmer és hiphop elem jól megnyomott akcentusokkal, aztán szóljon. Persze elintézhetnénk ezt annyival, hogy kicsit bazári, de tény, hogy kiválóan működik. Éjfél után a már eléggé beindult közönség nem is tombolhatott volna nagyobbat.

Nem igazán értettem, hogy ha valakinek ilyen jól szóló zenekara van, mint az Ivan & The Parazol, akkor miért igyekszik ilyen keservesen a béna átkötő szövegekre kihegyezni a műsort. Mintha Vitáris Iván énekes elégedetlen lett volna azzal, hogy az embereket leginkább a zenéjük érdekli, nem pedig ő. Az izzadtságszagú felvezetésektől lesz az, hogy valaki Mick Jaggerként akar pózolni, de csak egy hardrock Pély Barna lesz belőle. Ettől függetlenül a műsor nagyon lendületes volt, a számok gyakran csaptak át vad improvizálásba. Ugyan akadt néhány indokolatlanul hosszú kiállás, ami majdnem meg is ölte az addig felfokozott hangulatot, de szerencsére jött Simon Bálint örült dobszólója, hogy szétpüfölje ezeket a kételyeket. Én nagyon örülök, hogy ha a '60-as, '70-es rockzenéjét élőben is hallani akarom, akkor nem kiélt nyuggereket kell néznem a színpadon, hanem egy lendületes, fiatal produkciót. A kérdés csak az, hogy a most készülő második lemezén az Ivan & The Parazol hozzá tud-e rakni valami sajátos karaktert is ehhez a zenéhez.

Épp bombajó a buli a háromnapos Bánkitó Fesztiválon 2013. július 19-én Forrás: MTI/Mohai Balázs

Kár, hogy a Nemjuci pár órával a bánki fellépés előtt még a ZP-ban játszott, pedig ezek a számok csak élőben működnek igazán. Igazából mindent tisztességesen eljátszottak, csak fő fellépőként azért lehetett a műsorban több is. Bántó volt, hogy egy órát sem voltak színpadon, de Juci sem lehet rockdíva napi két műszakban.

A vasárnap már erősen csak levezető jellegűre sikerült. Elfogytak az emberek, lehűlt a levegő. Kár, hogy az Astryd csak ebbe az idősávba fért bele, mert egészen ígéretes minimál electronic pop műsor lett volna, de nem meglepő, hogy tizenöt ember előtt nem indultak be. A fesztivált a Colorstar zárta, amely viszont tudott is mit kezdeni a közönség eddig megmaradt energiáival, amíg a sors meg nem szívatta őket azzal, hogy elszállt a basszusgitár egyik húrja, aminek a pótlása miatt úgy húsz percre le kellett állni a bulival. Becsületükre szóljon, hogy még ezek után is visszajöttek lenyomni a maradék pár számot.

Ilyen volt hát az idén a világból kivonulás, amire Bánk a legalkalmasabb hely. Ilyen helyszínen valószínűleg nem is lehet rossz fesztivált csinálni, és ez szerencsére most sem sikerült.