Kevin Parker a Tame Impala koncertje előtt sálba burkolva kucorgott a konténerében, miközben arról beszélgetett velünk, hogy akkor most a Tame Impala egy zenekar-e, és hogy valójában semmi baja a fesztiválokkal.

Fotó: Mudra László - Origo

Nemrég azt mondtad egy interjúban, hogy félsz a fesztiválfellépésektől, mert az emberek nagy részét nem is érdeklik a koncertek.

Ez egy kontextusból kiragadott mondat volt, egyáltalán nem mondtam ilyet. Egyetlen ausztrál fesztiválról beszéltem csak, ám a Rolling Stone újságírója úgy gondolta, hogy általánosítva írja meg. Szóval semmi bajom a fesztiválokkal, nagyon rosszul is esett, amikor láttam, hogy megváltoztatták a szavaimat. De hát ez néha sajnos előfordul.

A Tame Impalát nem könnyű besorolni: hivatalosan együttes, gyakorlatilag a te szólóprojekted kísérőzenészekkel, melyik a helyes?

Ketté kell választani a felvételt és a koncertezést. Az előbbinél csak magam vagyok, de amikor koncertezem, akkor szükségem van a legjobban zenélő barátaimra, és ők ilyenkor mindig elkísérnek.

Az fel sem merült benned, hogy másokat is bevonja a stúdiózásba?

Nem tartom kizártnak, hogy egyszer így lesz.

A két eddigi lemez között volt valami különbség a munkamódszeredben?

A másodiknál sokkal többet lehettem egyedül, több időm volt rá, többet kísérletezhettem. Sokkal fókuszáltabb voltam, több saját ötletem volt, az elsőnél még nem igazán tudtam, mit is akarok csinálni.

Azt is mondtad egyszer, hogy Serge Gainsbourg volt hatással a szövegeidre.

Igen, nagyon tetszett, hogy nyíltan énekel olyan dolgokról, amit általában az emberek gyengeségnek tartanak, ő viszont megmondta: tessék, ilyen vagyok és kész, vállalom. Ezek olyan dolgok, amikről beszélni én sem tudok egyáltalán, de a szövegeimben előkerülnek a gyengeségeim, amolyan terápiás jelleggel.

Fotó: Mudra László - Origo

És ahhoz mit szóltál, hogy a Lonerism összes dicsérő kritikája a Beatlest meg a hatvanas éveket emlegette?

Érdekesnek találtam, hiszen amíg a lemezt csináltam, eszembe nem jutottak a hatvanas évek, sem a Beatles. A tudatalattimban persze ott vannak, hiszen régen sokat hallgattam az apám Beatles-lemezeit, és nagyon sok együttest szeretek a hatvanas évekből, de sose volt az a célom, hogy őket idézzem meg. Inkább az, hogy kozmikus hangzása legyen, és ilyen földöntúli hangulata, ezekre valóban odafigyeltem.

Ahhoz, hogy valaki elszállt pszichedelikus rockzenét csináljon, szükséges hallucinogén drogokat szednie?

Nem, dehogy. Az emberek rengetegféle zenét csinálnak drogok hatása alatt, nem csak pszichedelikusat. A pszichedéliához társítják leginkább a drogokat, de sem az előállításához, sem a hallgatásához nem kötelezőek. Sokan például Bob Dylant hallgatnak, miközben drogoznak is, de ettől még Bob Dylan nem lesz pszichedelikus.

Azt el tudod képzelni, hogy valamikor a jövőben teljesen másfajta zenét csinálj majd?

Hogyne, szívesen foglalkoznék egyszer valami elektronikus-táncos zenével, de aztán ki tudja, lesz-e ebből valami.

És mi az a zene, amit szeretsz, de senki se gondolná rólad?

Hú, nem tudom. Michael Jackson talán? De hát őt mindenki szereti. Kylie Minogue-ot mondanám akkor, ő úgyis ausztrál.

Dolgoztál a Melody's Echo Chamber-lemezen már producerként, várható még ilyen a közeljövőben?

Jelenleg nincs ilyen, de szeretnék ilyet még, csak nagyon nehezen tudok foglalkozni más emberek zenéivel. Ehhez az kell, hogy az illető személyesen is fontos legyen nekem, kötődjek hozzá valahogyan.