A csütörtöki nap fő nagyszínpados fellépője a háromtagú, skót Biffy Clyro volt, melynek basszusgitárosa, James Johnston elmondta, miért telt hosszú évekbe, amíg felfedezte őket a világ, és hogy a sajtfehér bőre mennyire nem a magyar nyárnak van kitalálva.

Az én bőrömmel ez a napos idő valóságos sorscsapás, de azért szétnéztem a városban már kicsit, és nagyon szép minden, még sosem voltam itt. Egyszer játszottunk eddig Lengyelországban, de azon kívül sosem volt még koncertünk Európának ebben a részében. Úgyhogy tök jó, hogy végre sikerült, megismerhetünk új embereket, új közönség előtt játszhatunk, és ugyan nagyon szeretjük a hazai rajongóinkat, de azért az ilyesmi mindig felspannolja az embert!

Amikor 2007 környékén befutott a zenekar, sokan meglepődtek, hogy az már a negyedik albumotok volt.

Igen, elég lassan értek össze a dolgok: mi előtte is sokat koncerteztünk, de főleg csak Nagy-Britanniában, és a negyedik lemezünkre került a helyére minden. Vannak zenekarok, amelyeknek idő kell, és nekünk amúgy is fura nevünk volt, meg valamelyest fura zenét is játszottunk, de valahogy mindig is hittünk magunkban, mert erre tettük fel az életünket. Nem aggódtunk amiatt, hogy nem lettünk rögtön híresek. Aztán mégis itt vagyunk, bár az nekünk is fura érzés, hogy egyből a fő idősávban játszunk, pedig még sosem jártunk itt.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

De azt már nem sajnáljátok, hogy nem lettetek rögtön az első lemezzel sikeresek, ugye?

Persze, utólag már nem baj, hogy kitapasztaltunk mindent. Nem könnyű az olyan zenekaroknak, amelyek az első és a második lemezük után is ugyanott tartanak, és ilyenkor sokuknak érthetően el is megy a kedve az egésztől. Mi viszont nem adtuk fel, és pont ezek alatt az évek alatt szereztünk rutint mindenben, a koncertezésben, sőt, a turnézásnak az utazós részéhez is hozzá kell szokni. Szerencsénk volt, mert mi akkor is élveztük, amit csináltunk, bár azért most még jobb érzés. [nevet]

Pedig amikor indultatok, épp lasszóval fogdosták a gitárzenekarokat a kiadók, hogy-hogy kimaradtatok abból a hullámból?

Egyrészt, ahogy már mondtam, fura nevünk van, aztán az első pár lemezünkbe túl sok ötletet zsúfoltunk bele, amivel a közönségnek csak kis része tudott mit kezdeni, és nem is voltunk túl könnyen beskatulyázható zenekar sem a média számára. Úgyhogy nem is nagyon foglalkoztak velünk.

Azt mondtad, túl sok ötlet volt a korai lemezeiteken – ezek szerint később szándékosan egyszerűsítettétek le a zenéteket?

Mi nem éreztük soknak, és most is büszkék vagyunk azokra a lemezeinkre. Inkább arról van szó, hogy egy zenekar szükségszerűen változik, legalábbis mi nem akartunk ugyanazt csinálni egyfolytában. A negyedik lemeznél lettek igazán fontosak a szövegek számunkra, ott kezdtünk el igazán fejlődni, és remélhetőleg ezután is képesek leszünk erre.

Az új albumotok dupla lemezként jelent meg - nem féltetek, hogy ma már máshogy hallgatnak zenét az emberek?

Tény, hogy ez ma már nem divat, mindenki inkább egy-egy trackre helyezi a hangsúlyt, de mi bíztunk benne, hogy sokan megadják majd a kellő időt a lemeznek, és akár egy év elteltével is felfedeznek majd rajta valamit. Szóval úgy döntöttünk, hogy most nem tíz, hanem majd húsz szám lesz a lemezünkön és kész. Ami meg a kereskedelmi oldalát illeti – lehet, hogy nem adnak el belőle annyit, de ki ad el egyáltalán lemezeket még? Nekünk tetszett a dolog, és innentől kezdve nem volt kétséges, hogy meg is csináljuk.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Egy skót kisvárosból, Kilmarnockból származtok, még mindig Skóciában éltek mindhárman?

Igen. Szóba sem került, hogy elköltözzünk, mondjuk Londonba, ami nagyszerű város, nagyon komoly zenei élettel, és jól is érezzük ott magunkat, de mi már megszoktuk a kisvárosi életet. Mindig az a vége, hogy haza akarunk menni.

Az új lemezen sok mindenkit megleptetek a mariachi trombitás számotokkal (Spanish Radio).

Azt a betétet egyszerűen maga a szám követelte meg, sokszor van ilyen, hogy menet közben jut eszünkbe valami, nem pedig előre elhatározzuk, hogy na, akkor most legyen egy számunk mariachi trombitával. Maguk a mariachi zenészek egyébként kicsit nehéznek találták, mert más ritmusban játszottunk, mint amit ők megszoktak. Egyébként pedig szeretjük meglepni az embereket, hiszen senki se gondolná három skót pasitól ezt.

Azt mondtátok, eddig ezzel a lemezzel gyűlt meg a bajotok a leginkább.

Hát egyiket sem volt könnyű megcsinálni, de ezzel ugye kétszer annyi melónk volt, mint a többivel. Hosszabb ideig kellett koncentrálni, sokkal több munka, de igazából élveztük. Főleg azt, hogy Amerikában vettük fel a lemezt, ahol napsütésben ébredtünk, és az nekünk sokat számít, ezért általában igyekszünk külföldön felvenni a lemezeket.

Most inkább arra gondoltam, hogy személyes problémák (leginkább az ikertestvéred, Ben alkoholizmusa) is megnehezítették a folyamatot.

Ezek a dolgok a legtöbb zenekart utolérik, de mi így hármasban is úgy éreztük, mintha testvérek lennénk, és ezért bíztunk benne, hogy velünk ilyesmi nem fordulhat elő. Úgyhogy szomorú érzés volt, amikor mi is szembesültünk ezzel. Viszont így, hogy sikerrel túléltük ezt a krízist, az csak megerősítette a zenekart.

És ahhoz mit szóltál, hogy a Kilmarnock leigazolta az egykori skót gólkirályt, Kris Boydot?

Szerintem ő régebben elég önző játékos volt, bár ez az ő posztján néha elkerülhetetlen. Mindenesetre én örülök, hogy egy ilyen kis klubnak van egy gólerős csatára, pláne, hogy mind a Kilmarnock, mind a skót labdarúgás számára nehéz idők járnak most. De azért bízom benne, hogy az első hat közé odaérünk. Amúgy főleg Ben a nagy szurkoló, de engem is érdekel a dolog.