Zajos álmok jönnek

Két indierock lemez a nyár végére: a birminghami zenekarok új generációját képviselő Swim Deep unottan álmodozik, miközben a San Diegó-i Crocodiles vidám mesékkel énekel szívfájdalomról.

Swim DeepChess Club2013

London és Liverpool (vagy Manchester) között félútról hiányzott valami a jelenlegi angol gitárzenei életből, viszont a rendkívül fiatal Swim Deep és néhány Birmingham környéki zenekar (Peace, JAWS) orvosolni látszik a helyzetet (ami azért súlyosnak se nevezhető, hiszen Birminghamnek is gazdag zenei öröksége van). Persze nincs itt szó újabb Merseybeatről vagy Madchester éráról, csak egy viccről, amit utólag már kitalálói is bánnak, mert így hozzájárultak a „B-Town színtér" születéséhez. Bár a lokális sajtóban hosszasan értekeznek arról, hogy korszakos hangzásról van-e szó, és mindeközben már sorolják is a következő generáció tagjait, valamint shakespeare-i szójáték mellett (To B or not to B?) elmélkednek arról, megint melyik londoni (NME-s) idióta unatkozott épp. Valójában csak annyi történt, hogy a Swim Deep és a Peace tagjai egy közös utazás során poénból kitalálták a kifejezést, amely aztán kikerült Twitterre, átvette a BBC Radio 1 és bumm, megszületett a B-Town színtér.

Kell-e ennél jobb felvezetés egy zenekar első albumának, ha sokan a színtér alapköveként tekintenek rá? Abban mondjuk tényleg lehet valami, hogy a briteknél megjelent egy új, közös dallamvilágot és elgondolásokat képviselő generáció, mert a Where The Heaven Are We intrót követő első dala, a Francisco, nyugodtan helyet kaphatott volna a Peace, vagy a londoni Palma Violets idei bemutatkozásán is, egyedül Austin Williams unott, vékony, túlvilági hangja az, amely kiragadja a Swim Deepet kortársai mellől. Ezt leszámítva viszont ugyanaz a retro-centrikusság jellemző rájuk is, így a hetvenes évek pszichedelikus popja ugyanúgy visszaköszön náluk, mint a '80-as évek Cure-ja vagy Smiths és az indie törekvései is. A Colour Your Waysben például mindezt egyszerre sikerült összehozniuk.

A lemez legerősebb dala az abszolút nyári slágerként aposztrofálható King City, amely a maga stílusán belül simán betölthetné azt a szerepet, amit hat évvel ezelőtt az MGMT Time to Pretendje és Kidse töltött be. Nem is akar mást csak megtáncoltatni, miközben az ooh-ooh-ooh-s vokálok végigkígyóznak rajta, szövegileg pedig a teljes album legjobb két sora, amikor Williams azt írja, hogy francba a romantikával, úgy akar tenni, mintha Jenny Lee Lindberg (a Warpaint basszusgitárosa) lenne a csaja.

A WTHAW igazi gyengéje az, hogy műfajából adódóan (dream pop) a dalok főleg hangulatilag működnek, és nem érezzük rajtuk azt, hogy egy olyan lemezt hallgatnánk, amely zenekarok százainak stílusát fogja meghatározni a következő években. Mindenesetre jó jel, hogy a Swim Deep nem csak leporolta az általuk megidézett zenekarokat, hanem magukévá tették a korszakot 1970-től 1995-ig, ez pedig nem kis feladat lehetett. B

CrocodilesFrench Kiss2013

Kezdem azt gondolni, hogy a Crocodiles kettőse, Brandon Welchez és Charles Rowell direkt alakítja úgy karrierjét, hogy csak minden második albumukhoz kérnek fel valakit producernek, hogy felügyelje a munkájukat. Legutóbb ez a Simian Mobile Discó-s James Ford volt, most pedig az a Sun Rose Wagner, aki februárban pont arról nyilatkozott a Quartnak, hogy a mai gitárzenekarok többsége szar, de van pár együttes, akiket nagyra tart, igaz többségükkel már dolgozott is együtt. Ezen a vonalon elindulva, és azzal folytatva, hogy a Crocodiles igazán csak akkor ad ki jó lemezt, ha egy külső szem is figyelemmel kíséri a munkájukat, kikövetkeztethető, hogy Crimes of Passion egy jól összerakott alkotás.

Személy szerint eddig egy Crocodiles-lemezre sem tudtam azt mondani, hogy igazán tetszene, pedig semmi gondom a posztpunk revivallel vagy a lo-fi világgal, de amit eddig képviseltek, abban nem volt meg az a tökéletes trükk, amellyel összeálltak volna számomra is. Az viszont megállapítható, hogy a 2009-es Summer of Hate óta folyamatosan finomodott a hangzásuk, és mostanra megtanultak noise pop dalokat írni. Ugyan a szövegek világa továbbra is egy bajba jutott lélekről tanúskodik, de a nyugtalanság és a depresszió a zenével kiegészülve könnyen emészthetővé válnak. Összességében olyan ez, mint a Wavves idei Afraid of Heights albuma. A zaj és a pop egyvelege ez, amely olyan kedvesen mesél a szív fájdalmairól, hogy ettől hihetővé válik.

A kezdő, gospeles kórussal kokettáló, a végén pszichedéliával megborított I Like It in the Dark erős nyitás, de a Crimes of Passion a soulos kórus mellett tartogat más meglepetéseket is. A Marquis de Sade-ban és a Heavy Metalban szaxofon is hallható, amit Welchez testvére játszott fel, vagy a tipikus albumzáró dalnak betudható Un Chant D'Amourban (amellyel Jean Genet azonos című betiltott filmje előtt tisztelegnek) egy szájharmonika szóló úszik be a semmiből. Kell annál nagyobb végletesség, minthogy valaki a szadizmus keresztapjáról egy álomszerű noise pop dalt írjon?

A Cockroach minimum olyan, mint a Raveonettes Love in a Trashcanjének bespeedezett, Hammond-orgonával átitatott kisöccse, amelynek egyből lejátszási listát kellett készítenem olyan zenekarokkal, mint a Deerhunter vagy a Splashh, pedig tényleg nem szoktam ilyet. A Crocos új albuma megköveteli magának, hogy egy kölcsönzött autóval elhajtsunk az óceán mellé, majd miközben megy le a Nap és a szörfösök meglovagolják az utolsó hullámokat, az autónak nekidőlve megigyuk a sörünket és ne törődjünk azzal, hogy már egy hete vissza kellett volna érni a kölcsönzőshöz, aki valószínűleg már a rendőröket is utánunk küldte. B+