Mint azt tavalyi cikkünkben részletesen leírtuk, az indie R&B amolyan műfajszerűség lett. A mainstream R&B-t részben produceri trükkökkel, menő elektronikus stílusokkal, fura szintihangokkal dobják fel, részben pedig olyan szövegekkel, amelyek nem férnének fel a slágerlistákra. Azóta több cikkben  is foglalkoztunk ilyen lemezekkel, most pedig a műfaj legnagyobb sztárja, a Weeknd új albuma az apropó egy összeállításra.

The WeekndKiss LandRepublic / XO2013

Az eleinte csuda rejtélyes The Weeknd 2011-ben robbantotta fel az internetet a House Of Balloons című letölthető mixtape-pel. Az R&B fáradóban lévő(nek mondott) fogásait okos és hatásos produceri trükkökkel, effektekkel, ritmikai húzásokkal frissítette fel, no meg bevonta jó adag sötétséggel és sejtelmességgel; a falzett fájdalmas volt, személyes és hatékony; a szövegvilág a műfajban szokatlan módon a hedonizmus (szex, kábítószer) sötét oldalával foglalkozott, zavarbaejtő és vonzó-taszítő őszinteséggel. (Vagy mit tudom én, hiszen sosem éltem még csak közelítőleg sem azt az életet; de legalább hihető fikció, hogy igen, szomorú lehet egy igen súlyos éjszaka után az ébredés.) Még itt, távol Kanadától és Amerikától, no meg a "na most akkor Új Fejezet kezdődött-e a popzenében / R&B-ben, vagy pedig hülye, aki ezt mondja" vitától is kénytelenek voltunk 2011 legjobb lemezének választani. Még abban az évben jött két újabb, albumnyi mixtape (összefoglalóan itt volt szó róluk és a Weeknd-sztoriról); majd nagykiadós szerződés, az átszabott mixtape-ek összecsomagolva tripla lemezzé: a Trilogy a 4. helyig jutott az amerikai albumlistán, pedig mind letölthető volt korábban. Az - egy idő után már kissé idegesítő - rejtély is eloszlott: a Weeknd az Abel Tesfaye, aki immár hatalmas tömegekkel énekelte együtt magányos, depresszív dalait. Az új (első "hivatalos") lemezt megelőzték azok a bizonyos várakozások; részemről is, pedig igazából a House Of Balloons volt az egyetlen, ami egészében, igazán tetszett.

A Kiss Land  nagy csalódás. Majdnem, de nem teljesen ugyanaz, mint a korábbiak. Egyrészt zeneileg: az említett fogások (amelyek immár, többek között a Weeknd-klónoknak köszönhetően tényleg fogások lettek) mellett megjelent némi egyenes, színtiszta pop. Többször Michael Jackson ugrik be mind az ének hajlításairól, mind a hangszerelés egyes megoldásairól (a harmadik mixtape ugye egy Dirty Diana-feldolgozással indult); a nyolcvanas évekből is importáltak egy-egy dobhangzást, gitárszólót; máskor meg szintipop szüremkedik be. Másrészt a szövegek, a hangulatok is ugyanabból a világból jönnek, csak most súlyosbítva a popzene legérdektelenebb témájával: "híres lettem, de azért ugyanaz maradtam." Nahát, a STÁRok testi élvezetei és lelki nyavalyái is kb. ugyanolyanok, mint az egyszeri depressziós partiállatéi! Döbbenet!

De nem ez a baj, hanem az, hogy a két legjobb momentum a következő: 1) a nyitó számban egy Emika-hangminta, 2) a Belong To The Worldben a Portishead Machine Gunjából, hm, kölcsönzött (vagyis eredetileg engedély nélkül mintázott, aztán állítólag újrajátszott) dob. Oké, ez utóbbiban elég jó, vagy legalábbis mókás, ahogy a géppuskaszerű, ipari dob és a musicales vonósok egymásra találnak. Továbbá nem ennyire, de azért elég jó még, ahogy Drake rádumál a Live For középrészének szétdarabolt ritmusára. Hopp, a lemezen a legjobb dolgok mind máshoz kötődnek! Abból, ami saját, a címadó szám tűnik a legerősebbnek, egészen addig, amíg rá nem jön az ember, hogy pont ugyanezt a ritmust, nyomott és csúszkáló kíséretet, pont ugyanezeket a dallamfordulatokat hallotta már a korábbi Weeknd-lemezeken, csak éppen jobban. Többek között: voltak maradandó refrének, amik erre a teljes lemezre nem jutottak.

Szerintem mondjuk fülbemászás nélkül is lehet jó egy lemez, akár még poplemez is - de itt bizony az összes többi dolog is vagy lapos, vagy túlzottan ismerős. Az kétségtelen, hogy kevesen érik el, hogy dallamokra, zenei megoldásokra rámondjuk, hogy "igen, ez tipikus Weeknd" - de ettől még ez a lemez egy kicsit sem nyújt többet ennek a tipikusnak kicsit felvizezett és unalmas változatánál. Kicsit gondolkodtam, milyen értékelést kapjon, aztán amikor e kritika vége felé közeledve egyszer csak nagy megkönnyebbülés fogott el: "na, akkor ezt nem kell többet meghallgatnom, hurrá!", akkor úgy döntöttem, hogy C lesz ez.

AlunaGeorgeBody MusicIsland2013

Pedig én kifejezetten drukkoltam Alunának és George-nak, az AlunaGeorge duót alkotó énekesnőnek és producernek. Bár voltak híres és ráadásul jó dalaik, sokáig inkább a tipikus "a kritikusok szerint ennek slágernek kéne lennie, a nagyközönség viszont nem pont így gondolja" kategóriába látszottak tartozni. De milyen jó lenne, ha egyszer a nagyközönség belátná, hogy a kritikusoknak van igazuk! A You Know You Like It és Your Drums, Your Love tényleg megmaradt a blogsláger szintjén, aztán jött és tarolt (még valamennyire nálunk is!) a Disclosure-rel közös White Noise, és ezután az Attracting Flies már 17. lett a briteknél. A nagylemez végül szintén csak ott szerepelt elég jól (albumlista 11. hely).

Azért is érdemes volt végigvenni a híres dalokat, mert a Body Music egy tökéletesen semmilyen bevezető ballada után gyorsan ellövi mind a hármat (a White Noise nyilván nincs itt, amúgy is inkább Disclosure az). Aztán pedig még jön egy nagy halom szám, próbálják hozni ugyanazt, amiért megszerettük őket, és amit így írtam le tavaly: "Az ének rendesen fülbemászó pop-R&B, egyesíti az ártatlan, kislányos pajkosságot és a kacsintgatós, magakellető csábítást. Ez persze nem új találmány, hanem a popénekesnők egyik archetípusa, csak manapság kevésbé észrevehető a Dögös Kurvák és az erotikátlan Jó Hangok között. A kíséret első megközelítésben fura és kísérletező; második közelítésben találhatunk olyan Timbaland- és Neptunes-slágereket, amik jóval furábbak - inkább itt is a játékosság a feltűnő."

Csak éppen a lemez nagy részében a popos rész nem fülbemászó, az érdekesnek szánt hangok (csipogások, puttyogások) és ritmikai trükkök pedig egyszerűen: nem érdekesek. Komolyan, elég sok meghallgatás után csak nézem a számlistát, és a legtöbb címről fogalmam sincs, mi a fenét takarhat; néhányról némi agytornával beugrik valami. A kivétel a Lost And Found, egy viszonylag szabályos, egy-két kedvesen vicces trükkel feldobott, de legalább lendületes és fülbemászó pop-garage. A három jó és egy elég jó szám pedig nem elég egy albumra - pláne, ha a jókat már mind ismertük korábban. Hiába, hogy nagyon rokonszenvesek (George jó fejnek tűnt a telefonban), ez azért sehogy sem több C+-nál. A drukkolásból pedig az lett, hogy hátha lesz ez még jobb.

EmikaDvaNinja Tune / Neon Music2013

Emika bemutatkozó albumát szintén 2011 legjobbjai közé választottuk; igaz, arról bass music-körképünkben írtunk, de végülis olyan köztes mind az ő zenéje, mind ezek a kategóriák, hogy most ide is befér a második, Dva  című lemez. Ez sokban hasonlít az elsőhöz, bár a képlet leegyszerűsödött. Sok-sok szinti, nem egyszer szintipopos vagy gótos hangulattal; vonósok az elő- és a háttérben, zongora, sőt, egy pompás trombita ebben a számban; középtempós tört ritmusok, viszonylag erős basszusok (bár olyan ordas nagyok azért nincsenek, mint az első lemezen); no meg Emika most hangsúlyosabb helyre tolt éneke - ezek elég simán összedolgoznak: kissé sötét, nyomott, de vonzó, poszt-ez-meg-az (dubstep, R&B, talán némi triphop stb.) elektronikus popzenévé lesznek. Vagyis már nem úgy van, mint az első lemezen, ahol az volt a legizgalmasabb, hogy miként állnak össze egyetlen, törékeny, valószínűtlen egységbe olyan, látszólag egymással ellentétben álló elemek, mint az elektronika és pop, kísérletező hangszobrászat és dalszerűség, súlyos basszusok és apró hangocskák - ezek itt dalok, ez ilyen egyszerű.

Oké, elég jó dalok; és azt is bizton kijelenthetjük, hogy Emikának karakteres a zenei gondolkodásmódja, dallamvilága, énekhangja - bár nem kifejezetten képzett, de ezért bőven kárpótol az, hogy messziről felismerhető. Ugyan egyetlen szám sem került igazán közel a szívemhez, de majdnem mindegyiket kedves ismerősként üdvözlöm az újabb meghallgatásoknál. Csak aztán egy idő után egyre kevesebb kedvem lett ezekhez a meghallgatásokhoz: ha nem is nagyon, de azért viszonylag hamar kiismerhető, sőt, kimeríthető lemeznek bizonyult a Dva, szemben az elsővel, ami sokáig izgalmas, sőt, izgató tudott maradni. B

Natasha KmetoCrisisDropping Gems2013

Natasha Kmeto 2012-es, innen letölthetőThe Ache című ep-jét nagyon szerettem: az érzelmes és önelemező ének igen szépen összejött benne az okos elektronikus megoldásokkal, hiphoppal, dubsteppel, űrszintikkel, keleti hangmintákkal. A portlandi producer-énekesnő Crisis  című, alább meghallgatható félórás nagylemezén ennél sokkal kevesebb eszközzel dolgozik, és sokkal bonyodalmasabb a dalszerűség / ének és az elektronika viszonya. Utóbbit főleg analóg szintik arpeggiói és bugyborgásai határozzák meg; a hangszínek a techno, house múltjából, vagy egyenesen még az elektronika ezelőtti hőskorából (az űrszintik, na) jönnek. A ritmusok pedig nagyjából house-os középtempón vannak tartva végig, hol egyszerű 4/4-ek, hol ennél azért csöppet bonyolultabbak. Ha nem is hivalkodóan, azért bőven szerepelnek itt mai produceri trükkök, ritmikai megoldások is, illetve elemek a popból, mondjuk az R&B kalandosabb részéből. Az ének pedig soulos, R&B-s, vallomásos (mégpedig nem pont a párkapcsolatok szebbik végéről, lásd a lemez címét, hogy Crisis). Natasha Kmeto hangja erős és egyéni, és bár használ azért technikásabb dallamvezetéseket, ezt felülírja a személyesség; a szövegek pedig egyenesen, holmi költői szóképek nélkül szólnak.

A fura az, hogy mindez hogyan jön össze: hát nem úgy, hogy az elektronika egyértelműen a dal kísérete; de nem is úgy, hogy "az ének csak egy hangszer a többi között" - hanem mintha Natasha Kmeto szándékosan nem határozná meg pontosan a maga helyét e két szélsőség között . Ez ahhoz vezet, hogy még az erős, fülbemászó dallamokból is kivész a "slágeresség", és az egységes megszólalás a vokál nélküli számokkal majdnem egy szintre hozza a dalszerűbbeket. Ezt több kritikus is felrótta a lemeznek, és elsőre tényleg furi, hogy mintha direkt ódzkodna az erős, direkt hatástól; hogy ott van az a dallam, ami szívbe markolhatna, de kissé elvész vagy elbújik az amúgy szép szintik, amúgy jó kis gépi ritmusok között. Ám hosszabb távon pont emiatt lesz igazán érdekes a lemez. Ami a szűken értett pop szempontjából hátrány, az érzelmi-hangulati szempontból nyereség. A szomorúságnak, érzelmi válságnak arról a formájáról van szó, ami pont hogy nem látványos gesztusokban, nagy kitörésekben fejeződik ki, és amit zenében oly ritkán fogalmaznak meg. Nem mondom, hogy az a remekmű a Crisis, amit vártam Natasha Kmetótól, de mindenképpen jó és különleges lemez. B+

LapaluxNostalchicBrainfeeder / Neon Music2013

Lapalux egy korábbi ep-jéről itt volt szó, és első nagylemezére is áll az akkori leírás: "szétdarabolt hiphopos ritmusok találkoznak szétcsúszó, dadogó, eredetileg azért lágy R&B-s szintikkel; a szintén R&B-közeli vokálok lecsúsznak mélyre vagy felröppennek a mókusok közé, meg persze darabolódnak szanaszét; űrcsipogások lődöznek erre-arra, zörgés- és effekthalom kering minden körül". A nagy meglepetés az, hogy ezek nagyjából megmaradtak, mégis, szinte már popos lemez lett a Nostalchic. Talán a csúszkálás és darabolás is kevesebb lett, mindenesetre viszonylag könnyen megtalálható az alaplüktetés és a melankolikus, elvágyódó szomorú fő dallam. Ez néha szintin szól, de még gyakrabban emberi hangminta vagy vendégénekes. (Nem mintha velük Lapalux kíméletesen bánna: őket is tologatja fel és le, ha úgy tartja kedve.)

Úgy darabokban egész jó lenne a lemez: a dallamok ugyan nem nagyon másznak fülbe, de érzelmeket képesek közvetíteni; az ötletek közt van sok jó. (Rosszindulattal mondhatnánk, hogy naná, hiszen minden számban van vagy kétszáz ötlet, persze, hogy lesz köztük jó - de azért ennél többről van szó: egy tényleg karakteres producer pepecselésig részletekbe menő munkájáról.) Még csak nem is túlzottan egyhangú a Nostalchic: hallatszik, hogy gond fordíttatott arra, hogy az ellágyulást határozottabb ritmusokra épülő darab kövesse, a viszonylag (legalább az itteni keretekhez képest) szabályos számot szétcsúszottabb stb. És amikor minden kötél szakad, akkor Lapalux bedob egy morcos-mormogó basszust, abból még baj nem volt; mi több, egy trombita szólózik a Dead Sea-ben (vagy valami fúvós hangszer, ember legyen a talpán, aki kihámozza az effektekből); a legvégén pedig még drum and bass-ritmusok is előkerülnek.

Csak hát az a baj, hogy hiába, hogy végső soron egész szép-szomorú számok vannak itt, azért dalként nem olyan baromi erősek; és még inkább: a központban lévő produceri munkának is mintha nagyobb lenne a füstje, mint a lángja. Az egyéni, rögtön felismerhető hang megvan, viszont olyan megoldásokat nem hallok, amiktől leesne az állam - amilyeneket egyfelől mondjuk a Neptunes tudott, másfelől mostanában JusMoni és WD4D közös ep-jén hallottam (innen letölthető, nem lehet elégszer elmondani). Tehát ott van például az egyik legszabványosabb, visszafogottan szomorkodó Without You, amiben tök jók a Lapalux által előszeretettel használt kattanások - egészen addig, amíg eszembe nem jut a Milkshake csengettyűje, ami nagyjából hasonló funkciót tölt be, csak éppen mennyivel jobb (igaz, kb. mindennél jobb). És ami a legjobban hiányzik: az a sajátos, az említett kritikában elemzett perverzitás, ami ezt a számot olyan nagyszerűvé tette. Itt ezt a Kelly Brook közelíti meg ezt leginkább. A megidézett és -alázott műfajok az easy-jazzy-funkytól és nyálas soultól a keménykedő hiphopig terjednek; megy a hangmintakaszabolás, aztán imádnivalóan ronda basszusok rondítanak bele, vagy éppen zaj. Csak hát ez a harmadik szám, és innentől kezdve hiába várok arra, hogy valami hasonló csúnya dolog akassza meg a zenét - ami ugyan szép, de azért nem eléggé, önmagában elégségesen szép, úgyhogy nagyon elkelne mellé kicsivel több rondaság. B-