Intim idegenség - Julia Holter új lemeze

Julia Holter harmadik nagylemeze sokkal inkább átgondolt műalkotás, mint szórakoztató poplemez. A Loud City Song mégsem érthetetlen és/vagy dögunalmas izé, hanem remek számok sorozata.

Julia HolterDomino / Neon Music2013

Julia Holter (akinek a tavalyi koncertjéről itt írtunk) zeneszerzést tanult a CalArts-on, szülei akadémikusok, amikor turnézni megy, akkor pedig olyan rettenetes kalandokba keveredik, mint például csípőn veri egy taxis a saját szintetizátorával. Első két lemezét tök egyedül vette fel a hálószobájában, kis túlzással mindkettőnek több köze volt az antik görög kultúrához, mint a pophagyományokhoz. A Loud City Song az első igazi stúdiólemeze, Holter szinte minden interjúban elmondja, hogy ezzel csak teher került le a válláról, végre nem neki kellett mindent csinálnia. Érződik is a lemezen, hogy a jobb körülményeket lehetőségként ragadta meg, nem áldozta be zenéje sérülékeny, személyes hangulatát, hanem kibontakoztathatta a potenciálisan eddig is meglevő ötleteit.

A Loud City Song első körben egy dalciklus Holter szülővárosáról és otthonáról, Los Angelesről, de sokkal inkább „A Város"-ról szól. Egyáltalán nem a prog-rock lemezekről ismert nagyívű, szájbarágós megmondásról van szó, inkább homályos asszociációkról, mint mondjuk egy Frank O'Hara-versben (ő egyébként a sajtóanyagban inspirációként van megemlítve). A modern nagyvárosok zajos hömpölygése, szabályozott káosza és személytelensége unalomig ismert téma. Julia Holter viszont nem ember felvevőgéppel, hanem sokkal inkább Cléo, aki lét és nemlét között tanácstalanul ténfereg Párizs utcáin. A város túláradó tapasztalata egyszerre lesz jelentős és jelentéktelen, ismerős és idegen, az otthonos környezet megnyugtatósága szétválaszthatatlanul összekuszálódik az otthontalanság szorongató érzésével. A lemez nagyszerűsége egyrészt abban áll, hogy ezeket a csak esetlenül körülírható érzéseket átélhetővé teszi. Az utca- és atmoszférazajok használata, az ének és a hangszerek kiszámíthatatlan hullámzása, a hiányosnak ható rejtélyes szövegek mind abba az irányba hatnak, hogy a hallgató aktívan részt vegyen a folyamatban, kitöltse saját élményeivel a zenéből adódó hiányokat és bizonytalanságokat.

Holter szinte mindig elrugaszkodik valahonnan, zenéje hemzseg a kulturális utalásoktól. Bár szerinte ugyanez a helyzet akkor is, amikor Taylor Swift a pasijairól énekel, csak a tudatosságban van különbség. A Loud City Song egy Gigi című 1958-as MGM musical újragondolása (ami egyébként egy Colette novella adaptációja), pontosabban egyetlen jelenet adta meg a kezdőlökést. A lehető legrövidebben: Gigit luxusprosti nagynénje neveli, beleszeret egy kőgazdag srácba, aki a szeretőjévé akarja tenni, de Giginek ez kevés, bonyodalmak, majd romantikus házasság a társadalom rosszallását magasról leszarva. Nem túl eredeti sztori. Holtert azonban megragadta az említett jelenet, amiben a Gigit elviszi szerelme a Maxim's nevű étterembe, ahol a párizsi high society belépésükig remekül elvolt (vagyis hát imbecillis módon énekelgettek, ahogy a musicalekben szokás), aztán egyszer csak mindenki elhallgat, majd sietősen suttogásba kezd.

A város mellett ez a lemez másik nagy témája: társadalom és egyén konfliktusos viszonya. Itt aztán tényleg hosszasan lehetne írni rengeteg mindenről, Holter rengeteg vetületét érinti a problémának az identitás kialakulásától kezdve, a viselkedés meghatározottságán át, a nők társadalmi helyzetéig. Azonban úgy tűnik, hogy a lemez középpontjában a színpadiasság, a tekintet, az állandó megfigyelés és megfigyeltség áll, a kontroll és a hatalom finoman ható mechanizmusai. Rögtön a második számban kioktatja még a madarakat is, hogy miért figyelnek, nincs jobb dolguk? Nem csoda, hogy rengeteg mostanában készült interjúban olvasható, hogy a Loud City Song tulajdonképpen reflexió a celeb-kultuszra és a realitykre. Szó sincs kultúrpesszimizmusról, Holter egyszerűen csak egy introvertált értelmiségi/művész, aki nem igazán érti, csak kapisgálja mi folyik körülötte és számokat ír töredékes benyomásairól.

Forrás: AFP/Getty Images/Matthew Eisman

Őszintén mondom, próbáltam rövidre fogni, de rettentően sokrétű lemezről van szó, amiben rendesen el lehet veszni. (Apropó Jenny Hval, aki 2013 másik baromi jó „art-pop" lemezét jegyzi, Kate Bushról írta a diplomáját. Hogy lehet valaki ekkora császár?) Ha valakit nem érdekel ez a maszlag, annak is csak azt tudom mondani, hogy a lemez zeneileg is több mint rendben van. A stúdiónak köszönhetően az elektronikus ügyeskedések helyét akusztikus hangszerek veszik át, harsonától nagybőgőig sok minden előkerül. A számok hangzása és érzelemvilága olyan énekes-dalszerzőket idéz meg, mint Joni Mitchell, Arthur Russell vagy Robert Wyatt. Játékos pop és absztrakt jazz is megfér egymás mellett, egyrészt Holter éneke, másrészt egy körülírhatatlanul egységes atmoszféra kibékíti a legkülönbözőbb karakterű számokat is.

A felvezető Worldöt a fúvósok baljós komótossága és az időről-időre magára maradó ének összjátéka teszi egyszerre félelmetessé és szívhez szólóvá. Majd a Maxim's I-nal kezdődik el igazándiból a lemez, először csak a cinek peregnek, aztán belép a zongora és még ha valaki nem is látta a Gigit, akkor is filmszerűen tárul fel előtte üres pompájában az étterem vörös és arany és fehér és fekete, tükrökkel megsokszorozott látszatvilága. Erre a számra és egyébként a legtöbbre jellemző, hogy amikor az ember már azt hiszi, hogy innen nem lehet fokozni, akkor mégis de. A hangszerek össze-vissza csavarognak, hiába érződik a komponáltság, mintha minden zenész valamilyen kiszámíthatatlan, mégis ismerős túlvilági logikát követne, ennek következtében olyan sebesen változnak az érzelmek, mint egy Cassavetes-filmben. A Horns Surronding Me fokozza a maximumig ezt a skizofrén szerkesztést, a refrénben Holter mintha egy verem mélyéről kiabálna, miközben tombolnak a harsonák, az átvezetőkben viszont lágyan énekel a hangszerektől zavartalanul. Mind a kilenc számról el lehetne mondani valami pozitívat, de ami még kiemelkedik, az a Barbara Lewis-féle Hello Stranger feldolgozása, ami ugyanúgy szűrődhetne elő Twin Peaks fenyőerdejeiből, mint egy csatornafedél alól, valamint a záró City Appearing csendes apokalipszise.

A lemez címéhez méltóan hangos, de titokzatos is. Mintha a Kaspar Hauser tételmondatának megfordítása lenne, Julia Holter nem a csendben hallja a sikítást, hanem a zajban a némaságot. A