Hatodik stúdiólemezével jelentkezik a Kings of Leon. Ez lesz második, ami biztosan, és a harmadik, ami gyaníthatóan nem jó. A Mechanical Bull bántóan unalmas, és még annyi különlegesség sincs benne, amivel meg tudnék tölteni egy normális hosszúságú leadet.

Kings of LeonMechanical BullColumbia2013

Hát mit mondjak arról, amiről semmit nem érdemes? Jóravaló ember már az Only by the Nightnál elengedte a Kings of Leont, így tettem én is. Elvégre ki kíváncsi arra, ahogyan egy fénykorában is csak közepesen menő együttes szép lassan Nickelbackké válik? Hát senki! A Come Around Sundown maxijai csak a rádióból jutottak el hozzám, de ezt egyáltalán nem bántam, sőt most, hogy a kritika írása előtt meghallgattam ezt az albumot is, még kevésbé bánom. Már azon, az ötödik lemezen is nyilvánvalóvá vált, hogy a Kings of Leonban már nincs semmi izgalmas, és maximum olyan emberek számára jelenthetik a rákenrollt, akiknek egyébként fingjuk sincs, mi a rákenroll a 21. században.

Ilyen emberből azonban meglepően sok van, ezért a Kings of Leon népszerűsége is nőtt az Only by the Night óta. Tény egyébként, hogy amit csinálnak a srácok, azt nagyon jól csinálják, meg alapjában véve négy eléggé tehetséges csókáról van itt szó, de ez inkább csak szomorúbbá teszi a hallgatót, amikor ezeket a fantáziátlan lemezeket teszi a lejátszóba.

A Mechanical Bullal semmi nem változott, a Kings of Leon ott vette fel a fonalat, ahol a 2010-es Come Around Sundownnal letette. Gitározgatnak, dobolgatnak, Caleb Followill meg többnyire céltalanul vernyákol – ez az új album receptje. A nyitó Supersoaker szódával elmegy, a basszus nagyon jól viszi a számot, és Caleb Followill [a lenti képen] hangja is tök elviselhető még ilyen kis dózisban. Az ezt követő Rock City létezésének viszont már nincsen semmi értelme, akár hárompercnyi csöndet is feltehettek volna helyette a lemezre.

Na viszont a Don't Matter, az már valami! Még egy egészen tökös szóló is van benne, talán ez az album csúcspontja. Persze nem úgy csúcspont, mint a Mount Everest vagy akár a Kékes, inkább úgy, ahogyan egy alföldi falu szánkódombja. A többi dal meg kábé ugyanolyan. Nem rosszak, de mivel nem is jók, hamar idegesítővé válnak.

Forrás: AFP/Getty Images/Bryan Bedder

Eladhatónak viszont eladható lesz a lemez, van rajta két-három szám, ami maxiként be tudja majd húzni a védtelen amerikai tizenéveseket, és akik közülük megveszik az albumot, azok sem fognak nagyot csalódni, hiszen a töltelékdalok is hozzák nagyjából a maxik szintjét. Az a gyanúm, hogy a Kings of Leon tagjai jelenlegi állapotukban több száz ilyen számot is meg tudnának írni, annyira futószalagon gyártottnak tűnik a Mechanical Bull. Mert hát tényleg, a robot rodeóbikákat is futószalagon gyártják, mind ugyanolyan. Tök jól el lehet ezekkel is lenni, csak míg rendes bikákon csak az igazán fasza csávók rodeóznak, robotbikán akármelyik falusi kretén is lovagolhat a búcsúban, hiszen nincs kockázat, nem eshet baja.

Erősen gondolkodom, hogy mit írhatnék még erről a lemezről, meghallgattam vagy 15-ször minden számot, hátha szembe jön valami, amit majd kiemelhetek a kritikában, de semmi. Elmesélek inkább egy rövid történetet, ami egy kicsit kapcsolódik a Kings of Leonhoz.

Mikor még az előző lakásunkban laktunk, gyakori vendég volt nálunk a duguláselhárító, mert néha igen komoly nézeteltéréseink voltak a vécénkkel. Na, egyszer, amikor épp nálunk volt a szerelő, a laptop kidobta a második lemezről a Pistol of Fire-t (amit én egyébként tökre szeretek), és a duguláselhárító azt mondta, hogy ő hallott már embert szarban fuldokolni, és az pont olyan hangokat adott ki, mint Caleb Followill ebben a számban.

Na de a lényeg, hogy a Mechanical Bullon sajnos már a szarban fuldoklás hangjaira sem kapja fel a fejét az ember, itt csak tömény unalom és céltalan vergődés van. C-