Egyszer csak előbukkant a Duna - Forest Swords a Quartnak

Forest Swords a Trafó Electrify fesztiválján lépett fel (beszámolónk itt olvasható). A kritikusokat rögtön a 2010-es Dagger Paths ep-vel megnyerő, idén megjelent, Engravings című nagylemezével pedig végképp lenyűgöző angol Matthew Barnes beszélt arról, milyen nagy hatást gyakorolt rá a Duna látványa, milyen volt a szabadban keverni a zenét, és hogy fellépne-e a Top Of The Popsban.

Zenéltél a Forest Swords előtt?

Az iskola alatt játszottam zenekarokban, főleg punkot vagy legalábbis keményebb gitárzenét. Aztán dolgoztam, és 5-6 évig nem is foglalkoztam zenével. Amikor elvesztettem az állásomat, elkezdtem a Dagger Pathsen dolgozni, majd amikor befejeztem, végülis ugyanazt az állást kaptam meg, ami elég vicces. Ha úgy vesszük, hosszú szabadságon voltam, mialatt a Dagger Pathst megírtam.

Volt olyan pillanat, amikor egyszer csak rájöttél, hogy ilyen melankolikus, lo-fi zenét akarsz írni?

Nem igazán. Csak ha elkészültél valamivel, akkor tudsz visszatekinteni és valamennyire objektív lenni. Amikor a Dagger Pathst készítettem, egyáltalán nem tudatosan alakítottam ki a hangzását, inkább csak megérzésekre támaszkodtam. Mintha a szemed láttára formálódna a zene, és te szinte csak szemtanúja vagy a folyamatnak.

Matthew Barnes jobbra Fotó: Brindza Csaba

Hogyan írnád le, mi a közös a számaidban; van-e esetleg valami, amiben gyökeresen különböznek az új számaid a régebbiektől?

Azt hiszem, az újak némileg erőteljesebbek, és érzelmileg is jobban kötődöm hozzájuk. A Dagger Paths a hangzás kikísérletezéséről szólt, az új album pedig már inkább ennek a finomításáról, rendszerbe helyezéséről. Az Engravings már egy tudatosabb folyamat eredménye, ahol megpróbáltam a korábbi világ lényegét megragadni. Eléggé megterhelő dolog volt lelkileg az albumot összerakni, és azt hiszem, elég sok érzelmet és energiát fektettem bele. Remélhetőleg ez hallatszódik a hangokon és textúrákon.

Közös pont lehet a zenéd kicsit ködös, misztikus atmoszférája.

Van egyfajta hangulat, ami mindegyik zenében ott van. Ezek az ambient hangok vagy textúrák kiegészítik a számokat, mindennek adnak egy végső formát, és talán egy kicsit emberibbé is teszik a zenémet. Örülnék, ha az emberek tudnának kötődni a zenémhez mélyebb, spirituális szinten is. Azt hiszem, ez mindenki életében csak pár előadóval kapcsolatban történik meg, legalábbis velem így volt. Van egy ilyen oldala a zenémnek, ami remélem nem öncélúan, de azért hatásosan fejezi ki az érzelmeimet.

Engem néha már-már a vallásos zenékre jellemző áhítatra emlékeztet az érzelmességük.

Kórusból hangmintáztam többször is kisebb dirib-darabokat. Nem vagyok vallásos ember, de azt hiszem, ahogy idősebb lesz az ember, elkezd valahogy mélyebbre ásni, valamilyen kapcsolatot, valamilyen egyetemes választ keresve. Én talán valahogy így próbálom ezt megtalálni, a zenén keresztül. Ilyesmi hatás ér, amikor mondjuk egy szép táj tárul eléd, és az egy spirituális élményt vált ki. Például elsétáltunk ma a Dunához [élőben Barnes nem egyedül játszik, hanem kiegészül egy basszusgitárossal, ő van még benne a többesszámban], és ahogy odaértünk, egyszer csak előbukkant ez a hatalmas látvány, azzal a heggyel, és a szoborral a tetején. Mind a kettőnknek elakadt a szava. Valódi vallásos élményt tud nyújtani, amikor valami ilyen gyönyörűt látsz, egyszerűen ilyen erős, zsigeri a hatása. Ha ezt el tudnám érni a zenémmel, az hatalmas nagy dolog lenne.

Érdekes, hogy pont látképekkel párosítottad a zenédet, mert - eléggé kézenfekvő módon - sokan nagyon vizuálisnak tartják a zenédet.

Ez azért lehet, mert vizuális dolgokkal foglalkozom. Grafikusként végeztem, ez a munkám is, szóval az érzékszerveim közül a leginkább a szememet használom. Úgyhogy nekem a zeneírás végülis arról szól, hogy hogyan fordítsam le hanggá azt, amit magam előtt látok, elképzelek. Ez nagyon érdekes folyamat. Szóval igen, szeretem a szép látképeket. Ez a mai, ahogy egyszer csak előbukkant az a hegy, hihetetlen volt. Szép emlékeztető, hogy végülis bármit is építünk köré, mindig a Föld lesz a létező legszebb dolog. Megpróbálhatod tönkretenni, de annyira határtalan az ereje, úgyis mindennél erősebb.

Fotó: Brindza Csaba

Mennyire támaszkodsz a szülővárosod, Wirral örökségére? Ha jól tudom, régen viking települések voltak a környéketeken. A számcímeidben levő extra I és J betűknek van ehhez valami köze?

Felénk az összes helységnév és utcanév megtartotta valamennyire az ő nyelvük hatásait. Én azért szeretem ezeket az extra J betűket, mert kicsit mintha szebbé tenné a szavakat. Igazából csak jó megfogni egy szót és kicsit megbütykölni, jobb ránézni, jobban hangzik, valamiért jó érzés. Tudod, játszol a hangzásokkal, aztán játszol mindennel, ami azt körülveszi: számcímek, vizuális elemek stb. Így alakíthatod ki a saját kis világodat.

Olvastam, hogy az albumodat a szabadban fejezted be. Hogy sült el és mi volt ennek a jelentősége?

Igazából elég hamar megvolt. Magát az albumot nagyon sokáig készítettem, aztán a befejezésre, a maszterelésre csak nagyon rövid időt szántam. Az összes felvétel a szobámban készült, és úgy éreztem, szükségem van arra, hogy kicsit kivigyem őket, hogy egy kis teret adjak az egésznek. Az eredeti ötletem, még mielőtt egy hangot is megírtam volna az Engravingsből, az volt, hogy mindent a szabadban veszek fel. Sajnos ez több okból is egy logisztikai rémálom lett volna. Például nálunk mindig olyan szél van, hogy képtelenség kint mikrofont használni. Aztán persze kellene áram is mindenhez stb. Érdekes volt a szabadban dolgozni a zenén. Teljesen másképpen hallod egy olyan környezetben, ami ennyire különbözik egy szobától vagy egy stúdiótól. Egyszerre sokkal több minden stimulálja az érzékeidet. Mindenképpen kipróbálnám ezt legközelebb is, ha lesz rá lehetőségem. Így visszahallgatva az utolsó simítások előtti állapotot és a szabadban befejezett felvételeket, sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Persze kapott miatta egy új réteg atmoszférát is. Kicsit állítgattam az arányokat, a frekvenciákat, a dobok némileg szúrósabbak lettek. Állítottam a visszhang és a zengető mértékét is, de volt, hogy kivettem például egész sávokat. Érdekes folyamat volt, még nem hallottam, hogy más ilyet csinált volna.

[A turnén játszó basszusgitáros megszólal; az ő nevét sajnos nem sikerült kiderítenünk] Szerintem a Pink Floyd tutira eljátszotta.

Van például egy japán pár, a Tenniscoats nevű folkduó, ők csináltak egy albumot, ahol minden számot más és más külső helyszínen vettek fel. Például van egy, amit egy autópályán, egy alagútban vettek fel.

És hallani a külső zajokat?

Persze, vannak részek, ahol a teherautók teljesen elnyomnak minden más hangot a felvételen.

Szép! Tetszik az ötlet, hogy valaki így alárendelje a zenét az atmoszférának. Nagyon jól hangzik!

Fotó: Brindza Csaba

Mesélnél kicsit a számaid struktúrájáról? Nekem úgy tűnik, hogy nagyon kötött, a popzenéből használt szabályokat használsz.

Eléggé szeretem a popzenét. Ez biztos ilyen liverpooli dolog. Elég sok pszichedelikus, kísérleti vagy csak szimplán fura zene születik ott, amik mind nagy hangsúlyt helyeznek a dallamokra. Az én zeném azért alapvetően kísérleti, de felhasználom ezeket az elemeket, mert szerintem ez segít kapcsolatba kerülni az emberekkel. Vannak pontok, ahol felkapják a fejüket, hogy "ó, ez a fülbemászó rész", "na, ez a visszatérő dallam" stb.

[basszusgitáros:] Nekem, aki a zenék írásában nem vesz részt, teljesen átjön ez a szándék.

Szerintem is könnyű észrevenni ezt a zenédben.

Szerintem egyébként nincs ebben semmi rossz. Mármint a pop nem egy szitokszó. Ezek a panelek azért működnek, mert könnyen kapcsolatot teremtenek az emberekkel. De azért nem úgy ülök le egy számhoz, hogy "na akkor ide kell egy verze, ide meg egy refrén". Egyszerűen csak így alakul, valószínűleg azért, mert én hallgatóként szeretek ilyen elemekre ráismerni. Kell, hogy legyen valamilyen fülbemászó rész benne, hogy akarjam élőben is játszani, hiszen élvezni akarom. Érdekes egyébként, hogy a mainstream popzenében egy csomószor egészen elképesztő hangok jelennek meg. Ott van például a Neptunes, akik teljesen elrugaszkodott dolgokat csempésztek a zenéikbe, mégis használták ezeket a struktúrákat, és így végülis popnak tartják őket. Így tulajdonképpen újradefiniálták a popzenét. Vagy ott van Autre Ne Veut, akinek szintén egészen sokkoló a hangzása, mégis valahogy a pop keretein belül tud maradni. Állati jó lenne tudni, hogy mi fog a mainstream zenében történni öt vagy tíz év múlva.

El tudnád magad képzelni, ahogy a Top Of The Popsban játszod az új Forest Swords-slágert?

[nevet] Hát azt talán nem, de szívesen producerkednék más előadók mellett. Dolgoztam együtt How to Dress Well-lel az albumán, bár igaz, azért ő nem igazán a mainstream. Beyoncé? Nem hiszem. Talán rapperekkel.

[basszusgitáros:] Kanye West!

Igen, végülis egyik barátunk, Evian Christ dolgozott Kanye új albumán. Szóval érdekelne, hogy másokkal így dolgozzak együtt, hogy a saját ízlésemet másokéval párosítsam és kipróbáljam, milyen fura együttműködések születhetnek ebből. A pop az internet világában rendkívül izgalmas, mert tulajdonképpen nem is kell lemezt eladnod ahhoz, hogy legyen egy nagy slágered.

A popzene egyik fontos eleme, az ének nálad ritkán jut szerephez.

Hát igen, és soha nem is akartam több éneket a zenémbe. A dallamok és ütemek remélhetőleg önmagukban is vannak olyan érdekesek, működnek annyira, hogy ének nélkül is elkapják az embereket.

Valószínűleg ezeknek a szemcsés textúráknak egyébként is kell a hely.

Igen, minderre még éneket is rakni, az valószínűleg már túlzás lenne. Nálam tulajdonképpen a hangszereknek kell az énekesek szerepét felvállalnia. Sok producert ismerek, aki az első albuma után elkezd vendégénekesekkel dolgozni, de ez engem sose érdekelt. Remélem, elég izgalmasak a dallamaim ahhoz, hogy ne bolygassam őket azzal, hogy még éneket is belezsúfolok a számokba.