Merni kell nagyot gondolni - az Ivan & The Parazol a Quartnak

Az alig három éve alakult Ivan & The Parazol az egyik legnépszerűbb angol nyelven éneklő rockzenekar idehaza, miközben idén már másodszorra utazhatnak amerikai fesztiválra. A 22 éves énekest, Vitáris Ivánt arról kérdeztük, hogy tényleg világuralomra törnek-e, mire számítanak New Yorkban és hogy lehet-e Avicii korában még rockzenével csajozni.

Fotó: Hajdú D. András - Origo

Idén már másodszorra megy a zenekar Amerikába, most mi lesz a cél?

New Yorkba megyünk a CBGB fesztiválra, amely egy rock and roll-specifikusabb showcase fesztivál. Hasonló, mint az SXSW, amelyen tavasszal játszottunk, csak ez stílusában letisztázottabb, de ugyanúgy a zeneipar képviselőinek mutathatjuk meg magunkat, és megismerhetünk pár feltörekvő együttest is.

Hogy kerül oda egy magyar zenekar?

Ez az SXSW-fellépésünknek köszönhető, ahol bekerült egy dalunk a fesztivál promóciós videójába is, erre a CBGB-sek is felkapták a fejüket. Ráadásul volt ott ismeretségünk is, és végül meghívtak bennünket, sőt, egyedüli külföldi fellépőként rengeteget segítettek is nekünk. Két fellépésünk is lesz a fesztiválon, illetve közös koncertünk is lesz Hanni El Khatibbal, a Knitting Factoryban, ami ilyen A38-méretű hely, és több is van belőle New Yorkban.

Mit vártok egy ilyen fesztiváltól? Lemezszerződést, turnémeghívást, vagy nincsenek konkrét célok ilyenkor?

Hát az SXSW-n azt nyertük, hogy bekerültünk a promóvideójukba, és leszerződtünk egy észak-amerikai promótercéggel. Ezt csak azért mondom, mert hasonló dolgokra lehet most is számítani: megismerkedhetünk esetleg kiadókkal, booking irodákkal, nagyon sokféle lehetőség van egy ilyen út folyamán. Az egy másik kérdés, hogy ez mennyire jön be, de úgy érzem, hogy ha eleget tudsz játszani, akkor szinte biztos, hogy egy ekkora ipari gyűjtőhelyen valami össze fog jönni.

Kik lépnek még fel ezen a fesztiválon?

Hanni El Khatibot már mondtam, ő elég ismert már odakint, aztán a régebbiek közül Ginger Baker vagy a Blondie, illetve rengeteg olyan fiatal zenekar, amelyről itthon még senki nem hallott, mert ezek még csak ott kint ismertek, de két-három éven belül Black Keys-szinten emlegetik majd őket, ebben biztos vagyok.

Fotó: Hajdú D. András - Origo

Azokkal a magyar zenekarokkal, akik korábban játszottak az SXSW-n, beszéltetek előtte?

Előtte beszéltünk a Moogból a Tonyóval, aki elég sok jó tippet mondott, amit utólag is köszönünk neki, de szerintem minden zenekar máshogy éli meg ezt, mások a lehetőségei, nem lehet párhuzamot vonni a Moog vagy a Volkova Sisters és közöttünk. Egy magyar zenekarnak ugyanolyan esélyei vannak egy ilyen fesztiválon, mint egy amerikainak, franciának vagy új-zélandinak, abszolút nem függ attól, hogy honnét jöttél, maximum egy kis egzotikumot jelentett. Már elég jól el tudják helyezni Magyarországot ott is, nem voltak olyanok, mint amit anyukám mesélt, aki kint járt gimnáziumba, és a tanára egyszer úgy mutatta be, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából érkezett. Egyébként Austin nagyszerű hely, egyetemi város, és az egész Texas állam sem olyan vészes hely, mint amilyen híre van. De minden magyar zenekarnak azt tudom tanácsolni, hogy ha meg tudja engedni magának, akkor mindenképpen megéri elmenni ide. Úgy érzem, hogy a zenekarunknak ez olyan, mintha az első lépcsőfokról egyből a harmadikra léptünk volna, ami egyfelől jó is, de azért a hiányzó lépcsőfokot, tehát Európát sem felejtjük el.

Egy interjútokat egyszer azzal is fejeztétek be, hogy a világuralom a célotok.

Igen. [nevet] Hát figyelj, én nemrég más újságírókkal vitatkoztam erről, és akkor is azt mondtam, hogy úgy kell hozzáállni a dolgokhoz, hogy ti vagytok a legjobb zenekar, te fogod elérni, amit el akarsz érni, és akkor be is fog következni. Ha úgy állunk hozzá, hogy kimegyünk az SXSW-re, aztán majd lesz, ami lesz, akkor nem fog bekövetkezni semmi. Mi úgy megyünk ki, hogy a következő lemezünket adja ki a Modular vagy a Domino Records, nem kell kicsit gondolni, mert mások se gondolnak kicsit a saját szakmájukban. Mi miért ne tehetnénk meg ugyanezt?

De ez gondolom nem azt jelenti, hogy olyan célokat tűztetek ki magatok elé, hogy mondjuk ha öt éven belül nem hívnak meg a Glastonburyre, akkor kész, vége.

Az időkorlátokkal csak a saját kreativitásodat határolod le. Ha azt mondom, hogy mondjuk három éven belül muszáj fellépnünk a Sziget Nagyszínpadon – ami tök nagy dolog lenne –, akkor valószínűleg bele fogsz görcsölni az egész szituációba. Tehát nincsenek ilyen korlátok, én inkább más zenekarokhoz szoktam hasonlítani a helyzetünket, ami amúgy szintén hülyeség: a Rolling Stones már ennyi idősen világsztár volt, a Black Keys viszont még sehol sem volt, mert ők későn futottak be. De ez működik magyar zenekarokkal is: Hobo ugye harmincévesen kezdett csak Hobo lenni, az Illés viszont már alig húszévesen országos sztár volt stb. De úgy gondolom, hogy ezeket el kell ereszteni.

A zenekarban mindannyian tanultok még?

Tanulunk is, dolgozunk is, a legtöbben egyetemre járunk, én ipari termék- és formatervezést tanulok a BME gépészkarán. Ezeket a tanulmányokat tudjuk hasznosítani is: a dobosunk például gazdasági menedzsmentben van otthon, a billentyűsünk, Beke István pedig a világ zsenije, fizika-kémia szakos tanár, és nem tudsz neki olyan alapproblémát mondani, amit ne tudna már fejben megoldani. Én pedig leginkább azt tanultam meg, hogy ugyan szétszívattak ezen az egyetemen, de olyan precizitást neveltek belém, hogy meg sem fordul bennem, hogy szart adjak ki a kezemből.

Fotó: Hajdú D. András - Origo

Eddig csak a nemzetközi karrieretekről beszéltünk, pedig egyelőre itthon van a közönségetek, ami egész komoly, ahhoz képest, hogy angolul énekeltek.

Én ennek nagyon örülök, és jó azt a tendenciát látni, hogy nyitott a világ. Mi nem zárkózunk el a magyar daloktól, lesznek ilyenjeink, ha nem is a most készülő lemezen, de majd esetleg külön egy magyar EP-n. De csak azért nem csinálunk magyar számot, hogy legyen. Egy német vagy holland zenekartól sem elvárás, hogy németül vagy hollandul énekeljenek, magyarul meg lehet vitázni, hogy működik-e ezen a nyelven ez a zene, de ha elmegy az ember egy LGT-, vagy 30Y- vagy Heaven Street Seven-koncertre, akkor kap egy olyan pluszt, amilyet angol nyelvű zenétől sosem fog megkapni. Ezt a pluszt kell eldönteni, hogy megadjuk-e a közönségnek, de igazából már volt erre is példa, mert van magyar nyelvű számunk. És még lesz is.

Az új kvótarendszer szerint azonban ti nem is számítotok magyar zenekarnak.

Én úgy érzem, hogy a művészetet és a kultúrát kormányzati szinten behatárolni nem jó ötlet, és lehet, hogy jó a szándék, de a megvalósítás valami olyat eredményezett, amit szerintem még át lehetne gondolni.

Nemrég volt nálunk összeállítás a hatvanas illetve a hetvenes évek legjobb magyar számairól, amiben sok mára elfelejtett zenekar is előkerült. Rátok a régi magyar rockzene mennyire volt hatással?

Nagyon is, zseniális zenék azok! Syrius, Taurus és a többiek, tudnék mondani húsz olyan nevet, amit alig ismernek itthon. Nekünk ezért óriási dolog, hogy zenélhettünk együtt már Frenreisz Károllyal (Metro, LGT, Skorpió), a dobosunk (Simon Bálint) családja ismeri az egész Omegát, ugyanő Németh "Nemecsek" Tamásnál kezdte a dobolást, aki a Mininek volt a tagja. Én pedig belemásztam ebbe nagyon, és brutális, micsoda rock- és klubkultúra volt itthon akkor. A legnagyobb kedvencem viszont az LGT marad.

Az előbb a fotósunknak azt mondtad, hogy csak analóg fényképezőgépet használsz, és a zenétekre is bevallottan a hatvanas-hetvenes évek rockja van hatással. Régen minden jobb volt?

Feltaláltak régen olyan mechanikus, marha egyszerű gépeket, amik olyan lelket tudtak hozzáadni a dologhoz, amit a digitális cuccoknál nem érzek, fényképezésben és zenében sem. Utóbbinál a konkrét daltól is függ, hogy mihez illik ez a hangzás. Mi nem vettünk még fel teljesen analóg módszerekkel dalokat, mert arra elég kevés helyen volna lehetőség, ezért olyanokban marad meg ez a hozzáállás, mint az analóg masterelés, a csöves erősítő stb. Az analóg technika sok mindenhez hozzáteszi azt a pluszt, amire nekünk szükségünk van.

Fotó: Hajdú D. András - Origo

2010-ben indultatok, évekkel a Moog, a Jacked és egyéb, angolul éneklő, angolszász indíttatású rockzenét játszó zenekarok megjelenése után. Nem volt hátrány számotokra, hogy addigra már lefutott ez a hullám itthon?

Én úgy érzem, hogy amit mi játszunk, az akármikor jön elő, mindenféle formában működni fog. A Jacked és a Moog esetében sem hullámról volt szó, de az ő zenéjükhöz kellett az, hogy az emberek érezzék, hogy most a világban is ez megy, a mienkéhez viszont csak annyi kell, hogy gyerekek, ez rock and roll, ami már az ötvenes évek óta rohadt jól megy, élvezzük, szeretjük, kész. Jöhetnek új stílusok, de a rock and roll az mindig is ott volt.

Vannak még olyan zenekarok ma, amelyeket hozzátok hasonló szelleműnek éreztek?

Abszolút. Például az Ozone Mama, aztán a Headbangs nevű zenekar, amiben három olyan csávó van, mintha a P. Mobilban játszanának. Aztán a már említett billentyűsünk dolgozik a Middlemist Red együttessel, ők is tehetségesek, illetve nagyon szeretem a volt Jacked-tagokat is felvonultató Blahalouisanát, tök jó az új EP-jük. Van még a kicsit ilyen Arctic Monkeys-os The Punch, és a Carbovarisra is abszolút úgy tudok gondolni, mint egy rock and roll zenekarra, vagy akár a Hated Tomorrowra. És ott vannak a Mary Popkids-es barátaink is, akik most a Nightdrive című számukkal nagyot alkottak. Szerintem erős ez a szcéna, amiben magunkra úgy gondolok, hogy mi játsszuk a legtisztább esszenciáját ennek a stílusnak. A legszebb az egészben meg az, hogy mi nem úgy kezdtük, hogy na, itt a Black Keys, itt van Jack White, játsszunk mi is ilyet, hanem egyszerűen mi ezt tudjuk csak csinálni, és semmi mást. Ha megnézed a korábbi zenéinket, ott érezni, hogy a különböző tagok saját ízlése befolyásolta annyiban, hogy kicsit másabb volt, de az első lemezünkre már letisztázódott minden, az új meg eléggé karcos lesz. Mostanra jött össze úgy a zenekar, hogy remélem, mindenki azt fogja mondani, hogy oké, megvolt az első lemez, de a második az igazán jó. És lehet, hogy a Rádió híres 8-as stúdiójában tudjuk felvenni, ami külön szép lenne.

Te a Jagger-iskolát követő frontemberek közé tartozol, és néha meg is kapjátok, hogy túl sok belőled, például a Bánkitó fesztiválról szóló beszámolóban itt a Quarton is.

Ezt időnként valóban megkapom, rosszul esik, de azért nem befolyásol semmilyen mértékben. Ha valakinek nem tetszik, akkor pont egy fesztiválon meg lehet nézni egy másik együttest, ilyen egyszerű. Ami meg Jaggert illeti, nekem ő soha nem volt nagy kedvencem, bár tény, hogy ha egy frontember dinamikus mozog rockzenére, akkor arra mindig őt húzzák rá, pedig lehetne simán James Brownt is, aki szerintem a világ legbrutálisabb frontembere volt. Nekem a nagy kedvenceim Ian Gillan a Deep Purple-ből, aztán Robert Plant és Ozzy Osbourne, én rajtuk nőttem fel. Kicsit később jött aztán a Beatles- és Stones-mánia, ezek mind hatással vannak az emberre, és ez kikerülhetetlen. Viszont már azzal is megvádoltak, hogy én Jaggert kopizom egy az egyben, ami hülye feltételezés.

Itt rockzenéről beszélünk már félórája, közben meg azért a fiatalok nagy része inkább elektronikus zenét hallgat.

Hát igen, ez tény. Én csak két napja hallgattam meg a Muse tavalyi lemezét, amire lehet rossz dolgokat mondani, amiért dubstep hatások vannak benne, de szerintem oda ez pont beleillik. Én ezt a stílust magát nem szeretem, de ez az én személyes problémám, viszont látom, hogy rengetegen azonosulnak vele, és ott is írnak jó popdalokat, feldolgoznak régi előadókat, és tökre örülnék annak, ha Etta James-lemezeket cserélgetnének az emberek, miután Avicii hangmintázta egy slágerében. Nem tudom, hogy ez bekövetkezett-e, de az a tendencia tök jó, hogy az emberek a Something's Got a Hold on Me-t énekelgetik emiatt, ami egy '62-es szám.

Ismerjük az öreg magyar rockzenészek sztorijait arról, hogy mennyit csajoztak régen, de akkor nem volt más a rockon kívül, most meg van. Mennyire lehet 2013-ban rockzenével csajozni?

Hát miért ne lehetne? A legnagyobb élmények egyike, amikor otthon a kisszobában nézed a Beatles Shea Stadiumbeli koncertjét, vagy a Queent a Wembleyben, aztán az A38 Hajón, a Parkban vagy a ZP-ben tapasztalod, hogy ez még mindig van, elektronikus zene ide vagy oda. Lehet imádni egy DJ-t, de nem úgy, mint egy rockzenekart. Ikonikus személyiségek mindig voltak és lesznek, mondjuk Jack White most egy korszakos előadó, kiáll a színpadra és imádják, de húsz év múlva ugyanúgy lesz egy ilyen. Ezt az elektronikus zene még nem tudta legyőzni.