Nem zseni, csak egy hóbortos milliomos

Jay-Z lemezét forradalmi módon a Samsung okostelefonok mellé adták a nyáron - na de vajon milyen lett? És Drake tudja-e még jó slágerekkel feledtetni hibáit? Vicces-e vagy felháborító, ha Tyler, The Creator azt mondja: "fuck"? Valamint Danny Brown és Pusha T: nagy figyelmet kapott hiphop-lemezek őszről, hiánypótlások korábbról.

Jay-ZRoc-A-Fella2013

A Kanye Westtel közös munka után az amerikai hiphop másik nagy megalomániása, Jay-Z (avagy Jay Z) is előállt a maga szakralizáló lemezével. A Magna Carta... Holy Grail, hasonlóan a Yeezushoz, már a címében szándékolja az előadójának piedesztálra emelését, lévén Jay-Z polgári neve, a Shawn Corey Carter összecseng a Cartával. A Yeezusról valami olyasmit írtam, hogy egy következetlen, de lenyűgöző alkotás, ami nem ismer határokat a mainstream, az underground és mondjuk a klasszikus kultúra mára már tényleg csak feltételesen fennálló kategóriái között. Egyszerre volt profi és összecsapott munka, egyszerre tükröződött benne az elemi nyughatatlanság és a megjátszott agresszió. Akárhogy is, hiteles volt.

Ezzel szemben Jay-Z lemeze a legrosszabb értelemben vett mainstream anyag. Itt is van egy csomó közreműködő, hogy csak a legnagyobb neveken fussunk végig: a producerek között ott van Timbaland és Pharrell, énekel/szövegel Justin Timberlake, Beyoncé és Nas - ők ráadásul egyszerre is szerepelnek a BBC szímű trackben. A szakrális utalásoktól kezdve a művészeti klasszikusokon és a kortársakon át a popkulturális hivatkozásokig tényleg össze van citálva minden szar; még szegény Kurt Cobain is előkerül a Smells Like Teen Spiritből vett néhány legendás sorával, rögtön az első számban. Van egy dal Jay-Z lányáról (Jay-Z Blue), aztán még egy antirasszista kiállás is Frank Oceannel - arról, hogy azok a hajók hozták a fekete rabszolgákat Amerikába, amiken a pezsgőt locsolják. Ami viszont hiányzik, az a Yeezus frisseségét is biztosító termékeny kapcsolat a mainstream alatt pezsgő új, releváns történésekkel. Ennek a hiányában Kanye West csodás őrülete helyett csak egy fotelben ücsörgő, hóbortos, de unalmas milliomost látunk, aki mindent meg tud venni, de annyi ízlése is legalább van, hogy az ócska dolgokat elkerülje. Persze, lehet mondani, hogy innen Európából nem lehet megítélni egy ilyen lemezt, annyira más kultúra meg minden. Erre én meg azt mondom, hogy ebből - az értékelésnek talán nem is ártó - távolságból bizony az látszik, hogy halálunalmas egymásutánban jönnek az egymást kioltó alapok, legyen közben szó éppen a rabszolgatartásról vagy Miley Cyrusról; és hogy van egy ember, aki a pénzzel próbálja meg kipótolni az ihletet. D (LÁ)

DrakeOVO Sound, Young Money, Cash Money, Republic2013

Kész csoda, hogy Drake két tényleg tök király albumot is össze tudott hozni úgy, hogy kissé esetlenül rappel és mellé orrhangon énekel olyan dolgokról, hogy ő nagyon lentről kezdte, meg hogy mennyire nyomasztó a sok pénz, ráadásul még a csajok sem hiszik el, hogy ő tényleg rendes srác és nem olyan, mint minden más rapper. De mindig ott volt mellette egy-egy jól megírt, fülbemászó verze vagy refrén, esetleg egy remekül felépített, kissé minimalista, lényegre törő alap vagy olyan vendégek, akikkel megvolt az összhang, kölcsönösen a legjobbat hozzák ki egymásból.

Ezekből a dolgokból így a harmadik lemezre igazából csak szövegek témája, az orrhang és a nem túl erős szövegelés maradt meg. Utóbbi helyenként kifejezetten idegesítő: a Wu-Tang Forever például egészen biztatóan indul, de a közepétől az a kamu agresszív rap le is rombolja az egészet. Nagyjából ugyanez a stílus tér vissza a Worst Behaviorben is, ami a lemez legrosszabb száma. A zenék túlnyomó részét megint Noah "40" Shebib írta; a rá jellemző, kevés hangból okosan építkező, néhány becsúsztatott hangmintával stílusosan feldobott alapok ismét megvannak, ám ezek csak az album egyik legnagyobb slágerének szánt Started From The Bottomban és a deluxe verziós All Me-ben tudnak annyira hatásosak lenni, hogy kisegítsék Drake-et. (Meg ott van a The Language is, csak ahhoz 40-nak semmi köze.) A vendégek pedig nem zavarnak sok vizet. Míg a korábbi lemezeken Nicki Minaj karrierje három legjobb sorát énekelte, Rihanna hozta a tőle megszokott szexi formát, Alicia Keys elbűvölő volt és még a ripacs Lil Wayne-t is el lehetett viselni; addig itt Sampha nem elég erős ahhoz, hogy a gyengécske Too Much-t feldobja, Jay-Z egyszerűen semmilyen, Detail pedig még annyira sem mozgatott meg, hogy utánanézzek, ki is ő. Egyedül Jhené Aiko az, akinek a jelenléte élvezhető és finoman szexi a From Time-ban. Amúgy van jó szám is a lemezen! Kapásból kettő: a Hold On, We're Going Home egy tényleg tök slágeres szintipop(!)-R&B sláger, melynek talán csak a refrénje áll gyenge lábakon, de a többi dalt ismerve ez már teljesen elhanyagolható. A másik pedig a Furthest Thing (leszámítva a fájdalmas szar utolsó negyedét), melynek csilingelő alapja és Drake dallamos éneke is szinte simogatóan fülbemászó.

A Thank Me Later és a Take Care is bővelkedett töltelékszámokkal, de mindkét lemez összképe volt olyan erős, hogy ezek felett át lehessen siklani. A Nothing Was The Same esetében viszont nem megy, nem hallgattatja magát az album, hiányoznak az igazi slágerek, sőt SLÁGEREK, mert hát az a kettő édeskevés. Pedig ezekben jó tudott lenni Drake, de most valahogy úgy tűnik, hogy elfelejtette, hol is vannak a határai, és sokkal többet akar, mint amire képes. Azok, akikre eddig támaszkodott - a vendégek, a producerek - pedig teljesen elvesznek. Az album végére érve pedig csak annyit érzek, hogy "hm, oké, megvolt. Mi is volt az a jó szám?". B- (ÁD)

Danny BrownFools Gold2013

Danny Brown különc és harsány mind megjelenését, mind előadásmódját tekintve, de legkésőbb a két évvel ezelőtti, akkor letölthető, most itt meghallgatható XXXelsöprő és jogos sikere után mindenki beláthatta, hogy ennél több van benne. Harmadik lemezét, az Oldot komoly várakozás előzte meg, legalábbis a kritikusok körében biztos; a lemezvásárlók a megjelenés hetében a Billboard-lista 17. helyére vásárolták be. A cím azoknak szól, akik a "régi", hangmintázós alapokra rappelő Danny Brownt várják vissza; az utóbbi években ugyanis egyre inkább az elektronikus zenék domináltak nála (többek között az amerikai mc-knél ritkaságszámba menő brit grime). Az Old mindkét várakozásnak eleget tesz.

Az album A és B oldalra oszlik. Az indító Side A (Old) nagyjából fel is vezeti a fenti koncepciót, és világossá teszi azt is: ha vissza kell térnie régi önmagához, azzal fiatalkora minden szörnyűségét, az ínséges detroiti időket is újra fel kell idéznie. Ez végig jellemzi a lemezt, de az "A oldalon" dominálnak igazán a fiatalkori emlékek. Ilyenek felsorolása a Torture; egy egész szám szól arról, amikor gyerekként a boltból hazafelé tartva megtámadták. Azért válik igazán érdekessé Danny Brown nézőpontja, mert úgy idézi meg a hiphopban eddig is hangsúlyos külvárosi közeget, hogy a brutalitást elszenvedőként vagy passzív szemlélőként ábrázolja. A B oldalt a Side B (Dope Song) vezeti fel; itt sodró lendületű dalok számok jönnek a partizásról, drogokról. A "régi Danny Brown" eltűnik, feloldódik az őrületben; a záró felvételben, a Charli XCX-szel közös Float Onban pedig úgy válik kerekké a lemez története, hogy a némiképp rezignáltabb, a démonaitól, rémálmaitól még mindig terhelt Danny Brown a továbblépés egyetlen esélyét a drogokba menekülésben látja.

Ez a két szakasz persze nem csak tematikus kettéválasztás, az alapok is e rendszer szerint vannak összeválogatva. A játékidő első felében koszos, nyers hangzású, klasszikus hiphopalapok kaptak helyet, nagyrészt Paul White és Oh No munkái. A második szakaszban gyors, harsány szintikkel teli elektronikus alapok sorakoznak, amelyek közül többet Rustie jegyez, mellette pedig a korábbi Brown-lemezekről is ismert SKYWLKR, valamint A-Trak. Vannak azért kísérletező darabok is, amelyek közül mindenképp szót érdemel a Purity Ringgel közös 25 Bucks, ami tartalmát tekintve tökéletesen passzol az A oldalra, de Corin Roddick produceri munkája és Megan James zseniális éneke miatt egyértelműen kiemelkedik a sorból.

A kettősségek kezdettől jellemzőek voltak Danny Brownra: a kétféle flow, vagyis a mániákus, magas hang, illetve a mély és visszafogottabb előadásmód; a rétegzenei gyökerek és a kacérkodás a mainstreammel; a tradicionális hiphopalapok és az elektronikus zene hatása. Ezek most rendezetten vannak jelen, a lemezt uraló koncepcióvá értek. Az Old Danny Brown eddigi legkiforrottabb albuma. A (HZD)

Tyler, The CreatorOdd Future, Sony2013

A Tyler, The Creator vezette Odd Future feltűnése ún. think piece-ek, vagyis okos / okosnak tűnni akaró cikkek milliárdját inspirálta a tinédzser apokalipszisről, nő- és meleggyűlölő szövegekről (szabad-e ilyet, ha "nem gondolják komolyan", csak tinis majomkodás az egész) stb. 2013-ra mindez baromi unalmassá lett, az Odd Future immár csak egy kollektíva a sok közül a hiphop színes, pezsgő világán belül, már máson lehet / kell felháborodni. Ha tényleg okos cikk születik a jelenségről, akkor az inkább arról szól, hogy mennyire tudjuk függetleníteni magunkat az ilyen "internetes szarviharoktól", illetve hogy Tyler Yonkers című emlékezetes száma és klipje "a YouTube-korszak első rapslágere" - ez itt van, érdemes elolvasni. Szóval amikor elindul az Odd Future-vezér tavasszal megjelent lemezének első száma, és lágy futamok és énekelgetés után egyszer csak azt mondja Tyler, hogy "fuck", akkor nem hogy nem háborodom / lelkesedem fel, de még csak el sem mosolyodom. És sajnálom, de az sem igazán érdekel, hogy a most 22 éves Tyler "érettebb" lett-e; és bár szomorú, hogy nem ismeri az apját és meghalt a nagymamája, ez is csak ilyen absztrakt szinten izgat, hogy "hm, ez tényleg :-( lehet neki". (Amúgy vett egy négyszintes házat és van egy Range Rovere, de ezt leszámítva nem költ sokat.)

Nincs kézenfekvőbb dolog, mint egy 18 számos, 71 perces lemeznél arra panaszkodni, hogy azért ebből bőven lehetett volna húzni. Pláne, hogy a számok nagy része majdnem ugyanolyan. Tyler lassan beszél-dörmög az ő mély hangján, ami van olyan erős és figyelemfelkeltő - karizmatikusnak nevezni nem nagy, de azért túlzás -, hogy tök jó hallgatni akár attól teljesen függetlenül is, hogy mit mond. Továbbá szól valami lassú-középtempós hiphopritmus, általában kicsit nyomott vagy elhaló szintikkel, vonósokkal, zongorával, gitárral. Nagy részük magában nézve ügyes, jól megcsinált stb., azonban ahogy csak jönnek, jönnek, hamar semmilyenné teszik egymást; egy idő után csak azok tűnnek fel, amelyekben van mondjuk egy furán vonszolódó vagy kopogó ritmus, esetleg megbuherált szintiszólam - ezek közül az IFHY a legjobb a maga teljesen elcseszett szintijével. Csak kivételek az olyan erősebb alapok, mint a Jamba vagy a Pigs; vagy az olyan hiperaktív, vonzóan kaotikus vagdalkozások, mint a Domo23 és a Tamale; ráadásul egyik sem egy Yonkers. Ezzel együtt nem kellemetlen élmény hallgatni a Wolfot, még a hossza sem nagy baj. Jól elvan a háttérben, Tyler jól dörmög, aztán egy-két számra fel lehet figyelni. Hanem hát az van, hogy annyi zene nyújt ennél sokkal, sokkal többet, minek tölteném pont ezzel a drága időmet? C+ (RA)

Pusha TG.O.O.D. Music, Def Jam2013

Zenekritikusok ezreivel együtt vallom, hogy a Clipse: Hell Hath No Fury a hiphop-, sőt, a poptörténelem egyik legjobb lemeze. A Neptunes producerpáros kreativitása csúcsán, plusz egy karizmatikus, egyéni hangú rapperpáros frappáns drogdíleres szövegekkel, utcai hitelességgel - mi kellhet még? Hát a rendes kereskedelmi siker, az kellett volna még; de ez a következő, közmegegyezés szerint jóval gyengébb lemezzel sem jött össze, kezdődhettek a szólókarrierek. Malice most már No Malice, mert megtalálta Jézust, Pusha T pedig Kanye Westet. A G.O.O.D. Music csapat tagjaként felmondott vendégrapjei felizgatták, összecsapott mixtape-jei viszont elszomorították azokat, akik nagyon várták a szólólemezt. A Kanye West felügyeletével, ezen belül sok-sok producerrel készült, címében a Drótot idéző My Name Is My Name aztán a negyedik helyen nyitott a Billboard listán. Vagyis ha talán itthon nem is ismerik annyian Pusha T-t, mint más sztárrappereket, kint azért ott van az élvonalban. Úgy rappel, hogy minden szavának súlya van, és nemcsak azért, mert az utca meg a dílerkedés így meg úgy, hanem a hangjából (is) jön ez. Egy igen erős figurát rajzol meg; olyat, aki ha szembejönne egy budapesti utcán, akkor csak azért nem mennék át a túloldalra, mert nem hinném el, hogy tényleg vannak nálunk ilyenek - hallgatni tehát kicsit borzongató, és még ennél is élvezetesebb, nyilván nem ennek ellenére, hanem épp ezért.

Én a tavasszal megjelent Numbers On The Boards után kezdtem újra figyelni, mert az nagyon fellelkesített. Mormogó basszus és egy szabálytalan kattogás az alap, hirtelen bevágott kiáltásokkal - és Pusha T, lássatok csodát, egy rendes hiphopszámot csinál az avantgárd-fura menőségből. Aztán jött még a Nosetalgia, szintén roppant szellemes alappal (el-elcsúszó dobolás, pszichedelikus gitárrívás, old school kacsintások), meg Kendrick Lamar Pusha T-t komplementerként pompásan kiegészítő vendégrapjével. Hú, ha ilyen lesz az egész debütáló szólólemez! Hát nem lett ilyen. Az elején vannak erős számok, a nyitó King Push a Number On The Board hangulatát hozza, csak szabályosabban; a harmadik Sweet Serenade-ben pedig, ó, a francba, Chris Brown éneke tényleg képes lefojtott erotikát sugározni. Innen viszont jön a hosszú lejtmenet: csupa, a mai hiphopot akár csak felületesen követő hallgató számára innen-onnan ismerős számmal, köztük több olyan R&B-vel, amelyekből Pusha T rémisztően kilóg (amúgy ezek közül a nyomott-melankolikus 40 Acres elég jó The-Dream szám lenne); de még a jobbak is csak átlagosak. (Hogy melyik mire emlékeztet, itt van szépen összeszedve.) Aztán az utolsó három szám megint jó: az említett Nosetalgia; a Kanye West kedvenc taiko-dobjait is használó, monumentális kísérettel és Future szomorú AutoTune-dalolásával (egyik legjobbja!) felturbózott Pain; végül a Pharrell-lel közös S.N.I.T.C.H. is tud kicsit csavarni a régi alkotótárs formuláján.

Két A-, több B+ szám, meg sok sok C körüli - ízlés kérdése, hogy erre azt mondjuk, hogy "ne nyafogj, dobd ki a rosszakat, és kész", vagy azt, hogy "most, amikor erős, kerek albumok sora jelenik meg a hiphopban, ez édeskevés". Én az utóbbira hajlok; lemezként ez C+. (RA)