Mit engedhet meg magának egy legenda? Madlib a Trafóban

Idén hiphopnemzet lett a magyar. Itt járt a Wu-Tang Clan a Balaton Soundon, a Slum Village a Kolorban (tök ingyen), október 29-én este pedig Madlib lépett fel a Trafóban.

A saját jogán és emellett számtalan projektből (Madvillain, Quasimoto, Jaylib, Lootpack) is ismert Otis Jackson Jr. a hiphop megkerülhetetlen, kultikus, alapvető és minden hasonló jelzővel ellátható előadója, elsősorban producer, aztán rapper, dj és egyéb. 2010-ben már majdnem eljött Budapestre, de aztán mégsem jött össze a dolog. Tehát eléggé ki lett éheztetve az ország a Los Angeles-i mester fellépésére. Egy kicsit - talán csak rajongóként érezhető - ünnepélyesen emelkedett hangulat járta át a Trafó koncerttermét, gyermeki izgatottság volt a levegőben: ITT HAMAROSAN MADLIB FOG ZENÉLNI.

Vanis & Crain Fotó: Csatári Gergely

Az estét a Stay Blunted, majd a saját cuccokkal készülő Faktor fél-félórás dj-zése nyitotta, és teremtette meg az alaphangulatot klasszikus hangvételű instrumentális számokkal az akkor még csak szálingózó maroknyi résztvevőnek. Ezután Vanis & Crain live actje csak helyenként követte a megkezdett vonalat. Amellett, hogy néhol szenvedélyesen betoltak egy-egy feszesebb soul darabot, inkább az újsulis, agresszív beatek kaptak főszerepet. Gyomorrengető, már-már dubstepet idéző öblös basszusok és keményebb dobok szóltak az este egyik legtáncolhatóbb produkciójában.

DJ Slow Fotó: Csatári Gergely

DJ Slow szintén live acttel készült, de az ő előadása valamivel egységesebb volt, inkább a figyelmet kötötte le az okosan felépített, letisztult számokkal. Egy-egy jó és könnyen megjegyezhető hangra húzta rá a dobot és a basszust, ami szintén bivalyerősen szólt, mint Vanis & Crain esetében. Nem volt semmi csavar a zenéjében, néha már egészen kiszámíthatóak voltak a húzásai, de a hangulat, amit már az elején megteremtett, feledtetni tudta ezt. Bár ebben az is segítségére volt, hogy szűk egy órát játszott, így még egy igazán érdekes produkció élménye maradt meg bennem.

Madlib Fotó: Csatári Gergely

Az előre belőtt időponthoz képest éppen csak pár percet csúszva lépett a lejátszókhoz maga A Legenda, Madlib. A terem megtelt, de csak egészséges szinten, még közel sem fullasztóan. Madlib szettje eleinte a klasszikus hiphopra építkezett, világzenei kikacsintásokkal. Az egész olyan képet festett, mint egy jól megtervezett, már rutinosan, csuklóból összehozott eklektikus műsor. Szépen lassan aztán előkerültek az igazi, közönségszórakoztató darabok, a jól ismert saját és közös slágerek, amelyeknek mindenki vagy tudta a szövegét, vagy úgy csinált, mintha tudná. Ennek a blokknak, meg talán Madlib egész fellépésének a csúcspontja az MF Doom-mal közös Accordion volt, amelynek már az első hangjai meghozták a katartzist a közönségnek.

Madlib Fotó: Csatári Gergely

Madlib szinte gyermeki örömmel, mosolyogva váltogatta a lemezeket, tekergette a potikat. Ekkor már kezdett elmosódni a vonal az említett megtervezettség és egy spontán kedd esti buli hangulata között, aminek az lett a vége, hogy kísérletezős irányba is elmozdult. Minimalista beatek, mélyen zúgó basszusok, éles zörejek és néha valami egészen elfojtott, nyomasztó techno szólt. Egy darabig ez tényleg nagyszerű élmény volt, de aztán kezdett inkább öncélúvá válni, mintha épp most jutott volna az eszébe valami frankó ötlet, és azt próbálgatná. A közönség egy részét kizökkentette az addigi jókedvű bulizásból, még egy lenéző "most ez mi?"-t is sikerült elcsípnem egy addig lelkesen táncoló, szövegelő sráctól. Én sem nagyon tudtam eldönteni, hogy ha nem Madlibről lenne szó, akkor vajon kisétálnék vagy maradnék. De hát mi az, hogy egy ilyen kultikus arc nem engedhet meg magának ennyit?

Nem kellett sokat várni, hogy finomabb utalások után visszatérjen egy J Dilla emlékműsorral. Leginkább a közös munkákat idézte meg, és a slágeresebb Dilla-számokat. Amikor szóltak Madlibnek, hogy idő van, lassan le kéne zárni a műsort, még bő negyed órában rázúdította az emberekre a Beat Konducta sorozat indiai részének legjobb darabjait, meg valami lágyan rockos pszichedéliát is, ami nálam például nagyon betalált.

Madlib Fotó: Csatári Gergely

Nagyjából ugyanazt tudnám elmondani, amit nyáron a Wu-Tang után: nagyon király volt, de azok a hülye elvárások bekavarnak az élménybe, mert a valóság nem fedte le teljes mértékben az elképzelt tökéletes este képét. Viszont aki ekkora odaadással játszik fent a színpadon, aztán félretéve a fáradtságot még fényképezkedik, vált pár szót a rajongókkal, az többet érdemel egy B-nél. B+