Nem tudom, hogy szeretem-e a rock and rollt - az Arcade Fire lemeze

Az Arcade Fire apró montreali indie zenekarból pár év alatt a világ egyik vezető rockegyüttese lett, és most már odáig jutott megalomániájában, hogy dupla lemezt készített. Igaz, előtte egy Daft Punk-féle gerillakampánnyal azért jelzik, hogy tudják, hogy a 21. században vagyunk. Na de milyen a lemez?

Arcade FireMerge2013

Az egy dolog, hogy három éve a The Suburbs album végleg korunk nagy és sikeres rockzenekarai közé emelte az Arcade Fire-t, de számomra legalább ilyen fontos, hogy utána már nem kellett aggódnom, hogy vajon eltűnnek-e egy megdöbbentően erős debütálás, és egy jóval gyengébb folytatás után a balfenéken, mint tette azt oly sok reményt keltően induló zenekar. A Suburbs ugyanis nem csak kritikai sikert és Grammy-díjat jelentett, hanem megmutatta azt is, hogy az együttes képes megújulni, ha kell. Amilyen friss és üdítő lemez volt a 2004-es Funeral, olyan csalódás volt a 2007-es Neon Bible monumentálissá nagyított gimnazista világfájdalma – nekem például majdnem el is vette a kedvem a zenekartól, pedig annak idején a Funeralt nagyon szerettem, és láttam is Win Butleréket őrült lelkesen koncertezni egy kis klubban Bécsben. Ehhez képest két évvel később már alig akartam megnézni őket egy holland fesztiválon, és még a mai napig menekülnöm kell, ha meghallom, hogy My Body Is a Cage.

A Suburbs visszafogottsága és letisztultsága viszont kellemes meglepetés volt, és nemcsak az én hitemet adta vissza az Arcade Fire-ben, hanem a zenekar is szintet léphetett végre. A Reflektort tehát egy magabiztos, és világszerte elismert együttes vette föl, és ehhez még egy példátlan promóciós és marketingkampány is társult, amely, ha mást nem is, azt megmutatta, hogy az Arcade Fire tényleg mer 21. századi nagy zenekarként gondolkodni. Előzetesen lehetett tudni azt is, hogy a producer James Murphy lesz (jó jel), a Reflektor dupla album lesz (tekintve, hogy már a Suburbsszel is a hossza volt a bajunk, ez nem biztos, hogy jó jel), és az is kiderült, hogy Win Butler Haitiba utazott és Kierkegaardt olvasott (nem jó jel).

A dupla lemez bármennyire anakronisztikusan hangzik is, tiszteletre méltó ragaszkodás a rockzene hetvenes évekbeli aranykorához, pláne manapság, a gyorsfogyasztott zene korában. Mégse biztos, hogy jó ötlet volt, bár itt nem az a felállás, mint a Suburbsnél, amely egy-két számmal hosszabb volt talán a kelleténél, hanem két jól elkülöníthető részre osztható az album, és nehéz is úgy beszélni a Reflektorról, mintha egy és ugyanazon lemez volna. Az első lemezen (vagyis az első hét számban) az Arcade Fire és Murphy a legjobbat hozzák ki a másikból, a zenekar lenyűgözően simán hagyja végleg maga mögött a barokkos, nagyzenekaros, hárfás-angolkürtös egykori önmagát, és bátran végigmegy azon az úton, ahol az előző lemez elektropopos számaival (Sprawl II, Half Light II) elindult.

A daloknak nem áll rosszul a lecsupaszított hangzás, és tök jól jönnek ki abból is, amikor mondjuk karibi zenékkel, vagy pláne reggae-vel kacérkodnak (Flashbulb Eyes), Stones-os trad-rockkal (Normal Person), vagy éppen a nyolcvanas évek műanyag funkját veszik elő (We Exist). Bár Régine Chassagne-nak ezúttal nem jut saját szám, a legjobb dolgokhoz azért most is köze van: a diszkós lüktetésű címadó számban megkapóan énekel Butlerrel, a lendületes Joan of Arc pedig az ő bájos vokáljának köszönhetően lesz a kedvencem a lemezről. Egyébként meg Colin Stetson fúvósbetétei tökéletesek, a legtöbb számban ott a groove, Butlert nem nyomja agyon a mondanivalója súlya („Szeretitek a rock and rollt? Mert én nem tudom, hogy szeretem-e"), minden stimmel tehát.

Aztán a második oldal mintha kihozná a hibákat is mindenkiből: eszünkbe juttatja, hogy az LCD Soundsystemnek is hány sehová se tartó, hosszú száma volt, meg azt is, hogy az Arcade Fire még mindig nem ismeri a mértéket. Nincs így se nagy gond azokkal a dalokkal, csak baromi hosszúak, az első részben megtapasztalt változatosság és játékosság elillan, és megint itt marad a homlokráncolós, magát komolyan vevő Arcade Fire, amely ugyan nem süllyed Neon Bible-i mélységekbe, de az első rész által magasra tett lécet már leveri sajnos.

Az alapvető küldetést mindazonáltal teljesítik, és újra emlékeztetnek bennünket arra, hogy milyen kevés ennyire jó rockzenekar van manapság, pláne azon a szinten, ahol az Arcade Fire játszik már egy ideje – nem véletlen, hogy David Bowie is velük énekel a címadó számban, és az sem, hogy a zenekar érezhető példaképei is azok, akik többször is újra kitalálták magukat, lásd Bowie-n kívül Talking Heads, U2. Ez most az Arcade Fire-nek is sikerült, ám az első rész A- kezdése után a második rész csak B, úgyhogy a vége: B+.