Még ráérünk megöregedni - Paul McCartney új lemeze

2013.11.11. 14:05

Paul McCartney régóta nem csinált már igazi, új dalokból álló szólólemezt, épp itt volt már az ideje hát, hogy 71 évesen is megmutassa, ki az úr a háznál. 

Paul McCartneyNewUniversal2013

"Nagyobb bátorság kell a hetvenéves kor küszöbén egy ilyenhez, mint mondjuk egy újabb 'mccartneys' szólóalbumhoz" - írtam jó másfél évvel ezelőtt Paul McCartneynak a háború előtti amerikai standardeket feldolgozó lemezéről, és egyfelől igaz, másfelől viszont azt a Kisses on the Bottom című lemezt eszembe se jutott azóta meghallgatni. Hiába bátor vállalkozás ismeretlen terepre lépni, azért McCartneytól az ember mégis csak azt várja, hogy azt csinálja, amiben jó. És ami azt illeti, erre elég régen volt már példa, hiszen az utolsó, új dalokból összeállított szólólemeze a hat évvel ezelőtti Memory Almost Full volt.

Azóta McCartney átesett egy fájdalmas váláson, de szerencsére újra megházasodott, és ez kétségtelenül jót tett neki. Csak a közelmúltban is számos példáját adta, hogy még esze ágába sincs megöregedni: beszállt a Nirvanába, csinált közös számot a Bloody Beetrootsszal, és amikor júniusban láttam egy best of programmal koncertezni Bécsben, ott is mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy mikor vonul már nyugdíjba. A New című új albumon négy fiatal producert vett maga mellé, közülük Giles Martin a legendás George Martin fia, aki többek között a Love című Beatles remixalbumon is dolgozott már, a másik három viszont új ember McCartney életében, emellett napjaink sztárproducerei.

Mark Ronson, Paul Epworth és Ethan Johns egyaránt nagy nevek a mai popban, és van is az egész lemeznek egy általánosan friss érzete, pedig a 71 éves McCartney elég sokfajta stílusba belekap. Szerencsére nem akarja mániákusan bizonygatni, hogy még mennyire fiatalos és nyitott, ezért a dalok legtöbbje felférne a hetvenes évek szólólemezeire vagy Wings-albumaira is, csak kaptak egy áramvonalasabb, modern ruhát a producerektől, de a Looking At Her gerjedő szintijein kívül egyszer sem kaptam fel a fejem. A legstílusosabb talán a Ronsonnal készült két szám, a címadó New és az Alligator, ezek akár egy kései Beatles-lemezről se lógnának ki, de igazából nincs is nagyon gyenge pontja az albumnak, a Queent idéző vokállal nyitó, energikus Save Us ugyanúgy jól áll McCartneynak, mint a két folkos, merengős, akusztikus dal (Hosanna és a Beatles múltjába révedő Early Days). Egy jó poplemez, és kész, pont olyan, amilyet egy jó formában lévő McCartneytól el is várna az ember.

A New minden számán érződik, hogy egy jó korszakban született, és mellesleg nincs is olyan elégikus, múltba révedő alaptónusa, mint a Memory Almost Fullnak volt, és a legjobb benne talán az, hogy ma, a csaknem a teljes popmezőnyre jellemző iszonyatos erőlködés korában ezek a dalok pont olyannak tűnnek, mintha könnyedén, görcsölés nélkül, csuklóból írták volna meg őket. Nincs is okunk feltételezni, hogy ne így lett volna - semmi olyan nincs ezen a lemezen, ami kihagyhatatlan lenne, pláne nem forradalmi, de sokadszorra is jó végighallgatni, és ha én feleennyire leszek energikus és jó kedélyű 71 éves koromban, mint a lemez alapján Paul McCartney, akkor óriási szerencsém lesz. B+