Ne istenítsük a rockkultúrát! - Pajor Tamás a Quartnak

2013.11.16. 15:55

Pajor Tamás pokoljárása és megtérése a magyar rock egyik legendás története, egykori zenekara, a Neurotic pedig a mai napig hatással van a későbbi generációk zenéjére, a mi újhullámos összeállításunkban is jól szerepelt. Az ötvenéves énekes, prédikátor és üzletember elmondta, hogyan látja egykori önmagát, miért nem örül neki, hogy hallgatják a régi számait, és hogy mi a bűne John Lennonnak és Mick Jaggernek. Az is kiderül, hogy mi a közös Lou Reedben és Adolf Hitlerben.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Meglepődtél azon, hogy három Neurotic-szám is bekerült a magyar új hullám ötven legjobb száma közé?

Nem csodálkoztam rajta, inkább ambivalens érzéseket keltett bennem. Egyfelől nyilván örülök annak, hogy sokan emlékeznek rám, és az akkori dolgaim visszamenőlegesen meghatározóvá váltak, így egyfajta hidat jelenthetnek afelé, amit most képviselek. Másfelől meg nem örülök, hogy az azokban a dalokban lévő szellemi tartalom és eszmeiség népszerű, hiszen én tudom a legjobban, hogy ez a totális élvhajhászatról, a bulikultúra felmagasztalásáról és a nihilista önpusztításról szólt.

Pedig pusztán a zenéből és a szövegekből nem feltétlenül erre asszociálna az ember. Ezek mai füllel inkább tűnnek életigenlő daloknak.

A zene az elég kezdetleges volt, maradjunk ennyiben, az egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy nem ezt a darkos, baljóslatú halálhörgést nyomtuk, amit sok, akkoriban divatos zenekar. De én itt inkább arra gondoltam, hogy ha egy dalszövegben nem jelenik meg az önpusztítás konkrétan, mint A romlás virágaiban, vagy más Baudelaire-, Verlaine- vagy Rimbaud-versekben, az nem lényegi kérdés, mert az ember mindig azt adja át, ami benne van. És az emberek metakommunikatív szinten sokkal jobban veszik át az üzeneteket, mint verbálisan. Lehet, hogy te azt mondod, hogy számodra ezek életigenlő dalok, mert az alapkarakterem sose volt borongós és depresszióra hajlamos, de ennek ellenére fenntartom, hogy ez az életvitel, amiről sokszor bebizonyosodott, hogy nagyon káros, annak én aktív képviselője és hirdetője voltam, és ebből a szempontból nem örülök neki, hogy mások ezt hallgatják.

Mikor hallottad ezeket a számokat utoljára?

Én ezeket elvből nem hallgatom meg, csak ilyen-olyan foszlányok jutnak el hozzám néha.

A gyerekeid hogyan találkoztak a Neurotic-kal?

Két nagyfiam van és egy nagylányom, ők beleszülettek az én történetembe, emiatt biztos hallották már az interneten. Én nem is akarom ezt eltitkolni előlük, mert nem ez a célom, hanem az, hogy annak a szellemi tartalmától elhatárolódjak. Annak a korszakomnak a szellemiségét most is elutasítom, de ezt nem azzal a neofita buzgalommal teszem, mint az elején. Persze ez nem azt jelenti, hogy kompromisszumokat kötnék, csak árnyaltabban fogalmazom meg a véleményem. A neofita hozzáállás nagyon fontos, hiszen ez adja a lángot, a szenvedélyt, ugyanakkor bizonyos érési folyamatokon átmenve az ember árnyaltabban tud véleményt alkotni.

Az nem lehet, hogy neked nem az akkori dalokkal van bajod, hanem az akkori saját magaddal, és nem tudod elválasztani az alkotót a műtől?

Persze. De hát mi másra is gondolnék azokról a számokról, mint amikor annak idején itt a belvárosban lődörögtünk beállva, és a dögunalomtól nem láttunk ki a fejünkből, másnap valaki idegennek az ágyában ébredt fel az ember, aztán elment lopni a közértbe meg füvet szárítani, és így teltek a napjai? Önmagából kivetkőzve mindenféle marhaságot művelt, amik ebben az állapotban valamiféle heroikus tetteknek tűntek, közben meg egyáltalán nem azok, sőt.

De hát ez mindenkivel így van, ha nem is ilyen mértékben, de tizenévesen és kora huszonévesen megpróbál egy csomó dolgot, amit később nem fog csinálni.

Szerintem nem mindenkivel. A történelem olyan szakaszában élünk, a 20. század második fele óta, amelyben egy óriási paradigmaváltás játszódott le: az emberek évszázadokon keresztül nem így éltek, mint most, hanem bizonyos tradicionális értékrendhez ragaszkodva fenntartottak olyan alapértékeket, amelyek hozzájárultak az emberiség fennmaradásához. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a középkort sírom vissza, mert pontosan tisztában vagyok annak a korszaknak a borzalmaival, de különbséget kell tenni egy olyan világ között, amikor az emberek valahol homályosan tudják, hogy mi lenne a jó, de nem tudják azt tenni, és emiatt képmutatásra kényszerülnek, és a között, amikor forradalmi hevülettől vezérelve úgy döntenek, hogy ezt a vélt vagy valós jót nem lehet megvalósítani, ezért söpörjünk félre mindent, és mondjuk azt, hogy nincs abszolútum, nincs Isten, nincs igazság.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

De annak a bizonyos pár évnek nem látod a helyét az életedben?

Dehogynem látom, és azok nélkül nem is lennék az, aki most vagyok. Viszont ez az én sorsom, és nem tartom azt szükségszerűnek, hogy ezen minden embernek, például a gyerekeimnek, vagy más fiataloknak is túl kellene esniük. Azt is látom, hogy az a hét év intenzív kábítószerezés mit vett ki az életemből, miközben azt hazudtam magamnak, hogy ezzel valójában sokkal többet élek. Ez tipikus függő hazugság, hiszen az ember valójában sokkal kevesebbet él: nekem például évek estek ki az életemből. Emberek jönnek oda hozzám, hogy emlékszel, amikor az Almássy téren ezt és ezt csináltuk? Én pedig nem emlékszem, de még csak arra sem, hogy kivel beszélek. Ebben mi a jó? Tényleg az Isten kegyelme volt, hogy nem lettem nyomorék, nem kerültem börtönbe, és nem haltam meg.

Azért más is van a Neuroticból, aki szintén túlélte azokat az éveket, pedig nem tért meg.

Hát például a Lányi Tomi lehet, hogy jól jött ki belőle, de ha megnézzük például a Czeller Pétert, őt az egyik elvonókúráról a másikra kell tuszkolni, több-kevesebb sikerrel. Vagy mi lett például Dixivel vagy Pauer Henrikkel, az egykori legjobb barátaimmal? Ők már rég a föld alatt vannak, és ahogy elmentek innen, az nem egy dicső és vonzó távozás – olyat senkinek nem kívánok, még a kutyámnak sem. Ez miért jó, és miért kell magasztalni? Ezt nem értem a nálatok megjelenő cikkekben sem. Itt volt például a Lou Reed. Én megértem, hogy nagyobb hatású művész volt, mint amekkora név (ilyen értelemben még van is valamilyen kulturális rokonság köztünk), de az, ha valaki transzvesztitákról meg a korlátok nélküli kábítószerezésről énekel, az megint csak miért jó? Nekem ő mindig ezt jelentette, és ezért a nevét se szívesen mondom ki. De ha ennyire nem hiszünk semmiben, és mindent értéknek kiáltunk ki, ami nagy hatású, ezzel az erővel Adolf Hitlert is kikiálthatnánk annak, mert ő is egy nagy hatású ember volt. Nem akarom a kettőt párhuzamba állítani, mert a rockzene sok olyan dolgot is behozott, ami jó: a jó értelemben vett lazaság, a képmutatás-mentességre való törekvés, a sok pozitív és lendületes dolog nélkül szegényebb lenne a világ. Nem gondolom, hogy a rock and roll zenei sémája az ördögtől volna, azt viszont igen, hogy arányaiban sokkal több pusztításért felelős ez a gondolatvilág, mint amennyit épített.

Konkrétan mi volt az, ami téged meggyőzött arról, hogy rossz, amit csinálsz?

Azt láttam, hogy köszönőviszonyban sem vagyok azzal, amiről Jézus beszél a Bibliában. Bármennyire is népszerűtlen és nem divatos, amit most mondani fogok, de én azért tértem meg, mert nem akartam a pokolba kerülni. És ez egy jó félelem, mint ahogy az is, hogy nem merünk belenyúlni a konnektorba. Ám azért azt is hozzátenném, hogy ez 26 évvel ezelőtt volt, ma már nem a félelem a legfőbb motivációm, hanem az a valóság, amit azóta megismertem. De szerintem sok embernek jót tenne, ha félne a pokoltól. Hiába nem bizonyították be, hogy létezik, hiszen ezt nem természettudományos eszközökkel kell bizonyítani, hanem az ember a szívében tud megbizonyosodni róla.

Nálatok hogy néz ki egy zenekari próba? Felpattintotok egy doboz sört?

Évek óta nem voltak már zenekari próbáim, de ha már itt tartunk, most megint lesznek, mert 2014. január 10-én lesz a 25 éves jubileumi Amen-koncert, és erre rendesen kell készülni. Egyébként én nem vagyok antialkoholista, nagyon ritkán és nagyon keveset szoktam inni, mert ugyan nem tiltja a Biblia, de én nem szeretem már azt az állapotot, amit az alkohol előidéz.

Nemrég viszont egy politikai rendezvényen bukkantál föl, a Horthy-szobor elleni tiltakozáson készült rólad egy fénykép.

Ez így van, ha valami ellen harcolni kell ma Magyarországon, akkor az az újjáéledő nácizmus. Ma beszéltem egy Amerikában élő barátommal, aki mondta, hogy valamit csinálnunk kell ezzel, mert aki távolról követi, mi megy ebben az országban, csak ezeket látja. Ezzel a magyar politikusoknak is szembe kéne nézni, de sajnos a magyar jobboldal a két világháború közötti Magyarországot választotta példaképnek, nem pedig a német kereszténydemokratákat vagy az angol konzervatívokat.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Miben különbözik egy prédikátor egy rocksztártól? Te mindkét világot ismered.

Elég sokban, de mi az, hogy rocksztár? Nem is tudom, hogy ma egyáltalán vannak-e klasszikus értelemben vett rocksztárok, mert ez egy elcsépelt, devalválódott fogalom lett, amikor a Gangnam Style című ütődött, kretén, idióta baromságnak van a legtöbb nézője a világon. De azért sok jó dolog is van, én nem tudok már minden nevet megjegyezni, de például most fedezek föl olyanokat, ami már másoknak lerágott csont, mint a Coldplay. Az egy színvonalas zenekar. Aztán lehet, hogy leragadtam, de a nagy öregeket sokkal szívesebben hallgatom.

Egy jó Roger Waters-koncert esetleg?

Na, a Roger Waterst már elvből nem hallgatom, amióta a turnéján a Dávid-csillagot felfestette egy felfújható disznóra. De mondjuk ilyeneket, mint Chris Rea vagy Joe Cocker, nagyon szívesen meghallgatok. Amit pedig még náluk is szívesebben, azok a gyerekkorom előtti korszak sztárjai: Nat King Cole, Frank Sinatra, ilyenek.

Magyar zenéket is hallgatsz?

Van pár jó dolog, például az Akkezdet Phiai. Bár én nem szeretem a káromkodás alapú költészetet, és még akkor is zavar, amikor nem annyira öncélú, de ezt a Závadának is megmondtam, amikor egyszer találkoztunk. Engem ez ugyanúgy zavar, mint a cigifüst. Átugorva a költészetbe, akinek nagyon szeretem verseit, az Erdős Virág. Tíz-húsz százalék obszcenitást sajnos az ő költészete is tartalmaz, de virtuóz nyelvhasználat, humorérzék, szarkazmus jellemzi, különlegesen tehetséges. De a káromkodás mindenütt zavar, még Esterházy Péternél is. Ez kultúra és önuralom kérdése, és én a kábítószerezéssel együtt lemondtam erről. Nem akarom elvitatni persze a káromkodáshoz való jogot senkitől, de én magam nem alkalmazom.

És ha ráütsz az ujjadra véletlenül a kalapáccsal, akkor mit mondasz?

Hát a kétkezi mesteremberség nem az én világom, úgyhogy ilyen ritkán van. Nem tudom, mit szoktam ilyenkor mondani, de igyekszem feldolgozni az indulatosságot.

Annak idején a Neuroticból mások is megtértek veled együtt, ők is kitartanak a gyülekezet mellett a mai napig?

Abszolút, és meghatározó személyiségek is lettek. Mindenképpen megemlíteném a Ruff Tibi barátomat, mindig is ő volt az ész a csapatban, egy filozófiát és teológiát végzett, zseniális ember. Solymár Árpi, akivel együtt kezdtünk zenélni, sajnos nem maradt meg hívőnek, de legalább konszolidálódott, családot alapított, és a mélydrogos léthez képest ez is nagy eredmény, ma is szeretettel gondolok rá.

Más zenészek is, így Dönci és Víg Misi viszont megpróbálták a gyülekezetet, és végül nem maradtak.

A Dönci [Dénes József] egy nagy szívfájdalom számomra, nagyon szerettem. Sok közös szerzeményünk volt, miután ő is megtért, és egy nagyon intelligens, szeretetre méltó ember volt. Sajnos nehéz gyerekkora volt, intézetis srácként nem tudott túllendülni ezen: nem jól sikerültek a dolgai, nem hagyta abba az italozást sem, és ez sajnos egy idő után oda vezet, hogy az ember vissza tud esni oda, ahonnét egyszer már eljött. De ami pozitívum vele kapcsolatban, hogy úgy tudom, élete utolsó napjaiban rendezni tudta Istennel a kapcsolatát, és úgy ment el, hogy békessége volt. A Víg Misi egy másik történet. Ő sajnos máig érthetetlen módon ellenséges lett velem és a gyülekezettel is. Neki az egykori felesége egy súlyosan terheltnek mondható, alig kommunikáló lány volt, aki a megtérését követően egy kinyílt virágszál lett, de a Misi ugyanúgy folytatta tovább azt az életmódot, amit a gyülekezetben töltött fél éve előtt is élt: hajnalban járt haza, jeleneteket rendezett és szidta a gyülekezetet, a lány pedig otthon pesztrálta közben a gyerekeket. Valószínűleg nem bírta ezt tovább, és végül sajnos öngyilkos lett. Ezért a Misi utána a gyülekezetet okolta, holott csak jót kapott onnét, és senki sem fanatizálta.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Az Amennek volt egy jól behatárolható közönsége, amely a gyülekezethez tartozott?

Az Amen a magyarországi keresztény rockzene egyik legfőbb letéteményeseként úttörő szerepet vállalt, amely nemcsak arra korlátozódott, hogy a magyar keresztény rockzene fogalmát egyáltalán meghonosítsa, hanem arra, hogy mindezt együtt tegye azzal a folyamattal, amire a 16. századi reformáció óta nem volt példa arra Magyarországon: hogy egy egyház harminc év alatt ilyen társadalmi ismertséget vívjon ki magának, mint a Hit Gyülekezete. Ezzel együtt értelmezendő, amit az Amen elért, és ez ilyen módon szerintem sokkal undergroundabb lett, mint amilyen a Neurotic volt, és sokkal jobban szembe ment az árral. Hiszen a Neurotic, az Európa Kiadó, az URH és a többiek fémjelezte közegből mi nőtt ki? A Sziget Fesztivál, ami mára a showbiznisz egyik legnagyobb motorja. Miközben nekem a mai napig azt kell bizonygatni, hogy az a zene, amit azóta csinálok, sokkal érettebb és átütőbb dolog, mint a Neurotic volt.

Viszont sokkal több ember volt Neurotic-koncerten, mint ahányan később Amenre jártak.

Ez most így tűnik, de majd tíz-húsz év múlva nem így fog tűnni. Én azt a szerepet kaptam az élettől, hogy nem ülhetek fel a saját sikereim hullámának a csúcsára, hanem inkább valaminek az előszelét hozom létre, és majd később lesz abból valami, ami több embert megérint. De az én sikerem nem abban áll, hogy címlapokra kerültem, hanem abban, hogy heti szinten találkozom emberekkel, akik arról számolnak be, hogy az, hogy én megírtam olyan dalokat, mint a Vége van, az nekik azt jelentette, hogy Isten felé fordultak, és helyrejött az életük. Ez számomra sokkal nagyobb siker, mint bármi. Hiszen az életben minden másfajta siker elmúlik, és ha van valami, ami az én megtérésemben fontos szerepet játszott az említetteken túl, akkor az az elmúlástól való félelem élménye. Ha nem tértem volna meg, nem is tudom, hogy tudnék ezzel szembenézni. Ezért fontos az ember számára a halálfélelem, amitől egyes modern ideológiák megpróbálják megfosztani azzal, hogy felszabadítjuk magunkat az ősi igák alól, és akkor majd boldogok leszünk. Ezt meghirdette Freud, Nietzsche, vagy más módon Karl Marx. És vajon a 20. század és a 21. század eddig eltelt része arról tesz bizonyságot, hogy itt boldogabb világ jött létre? Szerintem nem.

Belőled elmúlt a megtéréssel a halálfélelem?

Nyilván nem, hiszen ember vagyok, és ha most jönne egy kivégzőosztag, hogy öt percem van hátra, annak nem örülnék. De nem rettegek már attól, hogy minden hiábavaló lett volna.

Ezt te hogyan éled meg, hogy van egy Pajor Tamás nevű előadó, aki időnként a saját nevén csinál lemezt, időnként játszik az Amennel, de közben meg prédikátor és üzletember is?

Ahogy az ember idősödik, létrejön egy harmónia a különböző identitásrétegek között. És ha jobban meggondoljuk, ezek a területek nem állnak egymástól olyan távol, az üzletemberséget kivéve. De abba is belekóstoltam, mert van néhány üzleti innovációm, amiken dolgozom. De van a munkásságomnak olyan része is, hogy a Vidám Vasárnapban elhangzó dalok egy részét én írom. Ezek Istennek szóló énekek.

Állítólag a letöltés és a kalózkodás az összes műfaj közül a gospelt és az egyházi zenéket érinti a legkevésbé. Neked is ez a tapasztalatod?

Lehet, de azért száz százalékig ez nem igaz. Szerintem ez a dolog még nem alakult ki teljesen itthon, és nagyon keresem is az új utakat. Rettenetesen sok ötletem van, amikkel öt különböző lemezt meg lehetne tölteni, a slam poetrytől kezdve a humoreszkeken át, csak nem akarom addig kiadni semmilyen formában, amíg azt látom, hogy csak nyeli el őket a lyukas vödör. És nem is csak anyagilag gondolom ezt. Néha belehallgatok egy-egy mai alterzenekar videóiba, amik milliós nézettségeket érnek el, de a legtöbbet nagyon erősen jellemzi a középszerűség, miközben magukat ilyen entellektüel, odamondós, csibész valakiként aposztrofálják. Engem ez nem zavar, nyilván ők mennek a fesztiválokra, amit én nem fogok megcsinálni, mert egy-kettőbe belekóstoltam, de nem vagyok kíváncsi arra, hogy középosztálybeli, jobb sorsra érdemes gyerekek sárban meg pálinkában fetrengenek.

Tehát nem lesz Pajor nulladik nap a Szigeten?

Hát ha a szervezők megkeresnének egy olyan ajánlattal, amelyben méltó tálalást kapnának az én dolgaim, akkor talán. A Müller Péterrel pár éve beszéltünk is erről, de aztán elhalt a dolog, én pedig nem erőltetem, mert erősen ambivalens érzések vannak bennem. Egyszer, még a legelső Szigetek egyikén felléptem ott az Amennel, és ugyan én bírom a vagányságot és a konfliktust, de ott szabályos verbális keresztre feszítésben volt részem, amit nagyon élveztem, de nem tudom, hogy mennyiben kell ez nekem, és hogy hogyan tudnám megszólítani ezeket az embereket. Mindenesetre azt elárulom még, most olyan produkcióval készülök, amiben nem is Pajor Tamásnak fognak hívni, nem is Amennek, hanem lesz egy új elnevezés (az egyik név a fejemben forgók közül az Összközmű), és az a lényeg, hogy a harmincas-negyvenes évek részben kuplé, részben kicsit latinos, calypsós zenéinek egyvelege kicsit modernizálva, és erre az én nagyon szójátékos, anagrammatikus szövegeim mennének. Egy ilyen komplett projekt már majdnem teljesen kész van. Ezek hangulatukban olyanok, mint egy régi Szenes Iván- vagy Zsüti bácsi-dal, szövegében viszont a legszofisztikáltabb Karinthy vagy Romhányi versek. Ezen kívül vannak olyan komolyabb, slampoetrys dolgok, mint a Mesterséges ember című számom volt.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Az általad említett Akkezdet Phiai nem különbözik radikálisan attól, amit te a Neurotickal csináltál.

Valóban nem, és a szellemiségét ezért nem is kultiválom, még ha nem is néznek ki olyan züllött fazonoknak, mint amilyen annak idején én voltam. Ennek örülök is, mert azt nem lehet túlélni. De én inkább azzal a szövegi virtuozitással szimpatizálok, ami hallható benne. Most más ilyet nem tudnék említeni, de nemrég például hallottam a DSP nevű együttest, ami szofisztikáltabb az átlag lakótelepi rapnél, de bennük engem az zavar, hogy Magyarország nem Amerika, és nem lehet így beszééélni, hogy megmondom nekeeed, hogy mi legyen az újsááág. Ez a kifejezésmód akkoriban, amikor még a Geszti Péter úgy konferált fel bennünket az Amennel az Ász című műsorában, hogy „Magyarország első rapcsapata", elég fura lett volna. Még Fenyő Mikit szokás említeni a Break lemeze miatt a műfaj meghonosítói között, ő ott lakott közel hozzánk Újlipótvárosban, sokszor láttam őt is, meg szegény Flipper Öcsit is, akit az alkohol ölt meg aztán. És itt újra oda lyukadunk ki, hogy ezt az életformát miért kell dicsőíteni? Bár megmondom őszintén, az, hogy ma a világ arrafelé megy, hogy pénzemberek meg IT-s guruk, programozók a rocksztárok, talán még ijesztőbb.

Említetted az Európa Kiadót is az előbb: Menyhárt Jenő nem ezt az önpusztító életformát élte, mint a Neurotic, úgyhogy ott talán könnyebb elválasztani a művet az alkotótól számodra is.

Szerintem az Európa Kiadó egy nagyon színvonalas produkció volt, de nekem mindig kicsit sötét volt és rideg, és olyan depressziós, nyomasztó képet sugárzott, amivel nem tudtam azonosulni. De ez szubjektív dolog, ettől még mindenképpen meghatározó volt, és az is igaz, hogy a Jenő nem jutott olyan mélyre soha az önpusztításban. De egyébként a kábítószer és a deviancia csak egy ága ennek az egésznek, és nem ez a legfőbb gond. Sokkal nagyobb baj, hogy az emberek bizonyos hamis teóriákat fetisizálnak, és maga az egész rockkultúra is ilyen. Amikor John Lennon elénekelte az Imagine-t, felfestett egy olyan új világot, amiben nincs menny és nincs pokol, az egy paradigmaváltó pillanat volt, és egy új korszakot nyitott.

De hát az Imagine aztán végképp egy pozitív dal.

Hiába gyönyörű a dal zeneileg, az üzenete a fontos, ami káros, és nem azért, mert a John Lennon füvezett. Ezt a dalt úgy lehet értelmezni, hogy most már felejtsük el, hogy egy természetfeletti szubsztanciának akarjuk magunkat alárendelni, és itt az ideje, hogy mi, fiatalok teremtsünk meg egy új világot, amelyben nincs menny és pokol. A hatvanas években jelent meg az az új ideológia, hogy a történelemben először a fiatalság kezdett el diktálni, pedig a történelemből megtanulható, hogy amikor a fiatalok válnak uralkodókká, abból nem következik jó világ, hiszen a tapasztalat sok mindenre meg tudja tanítani az embert. Ha a fiatalok határoznak meg egy teljes kultúrát, akkor az romlásnak fog indulni, és itt is ez történt. Azóta is a fiatalságot heroizálják, hiszen erről szól minden: a szépségről, a ráncfelvarrásról, a fiatalság kultuszáról.

Na de ez az egész rockkultúra csak a társadalom általános állapotának a lenyomata, nem?

Ettől még a rockgeneráció felelőssége egyértelmű. Ismerem azt a szakácsot, aki abban az étteremben dolgozott, ahol a budapesti koncertje után a Mick Jagger bement vacsorázni. Ő mesélte, hogy a Jagger a vacsora után egyből elővette a laptopját, és ott elkezdett shortolni. Amikor arról beszélünk, hogy a huszonéves, idealisztikus rockzenészek fellázadtak a fogyasztói kultúra ellen és megváltoztatták a világot, majd pedig arról, hogy a ráncfelvarrt, többszörösen vérátömlesztett sztárok shortolgatnak a milliárdjaikkal, miközben vállvonogatva lépnek át azok fölött a szerencsétlen junkie-k fölött, akik az ő zenéjüket hallgatva lettek junkie-k, akkor szerintem ne istenítsük annyira a rockkultúrát, hanem mondjuk ki, hogy részben hozzátett a világhoz, részben pedig veszélyes emberkísérlet. Ennek a kísérletnek sok az áldozata, és most nemcsak azokról beszélek, akik belehaltak, hanem azokról, akik abban nőttek fel, hogy mondjuk nem kell család. Bizonyos szellemi törvényszerűségeket nem lehet megváltoztatni, mint ahogy a gravitációt sem lehet.