Nem elég a piros rúzs - Sky Ferreira lemeze

Sky Ferreira híres akart lenni, és az is lett. Mire bemutatkozó albuma megjelent, addigra átesett annyi szarságon, amelynek a fele után más már bőven hátat fordított volna a zeneiparnak. A Night Time, My Time pontos képet ad az énekesnő elmúlt hat évéről, és persze a helyzet sem olyan drámai, mint amennyire a leírtak alapján tűnhet.

Sky FerreiraCapitol2013

Ferreirát szeptemberben a pasijával, a DIIV-frontember Zachary Cole Smith-szel kapcsolták le New Yorkban, ecstasy és heroin birtoklása miatt, majd még a rendőri intézkedésnek is ellenállt. Szóval pörög az élet a még mindig csak 21 éves tinisztár, énekesnő és Terry Richardson-modell körül, akit még 15 éves korában a MySpace-en fedeztek fel. Most végre a legalább két éve nagyon várt bemutatkozó lemeze is megérkezett, a meztelenkedős borítófotót pedig nem más lőtte, mint az európai botrányfilmrendezők egyik nagy alakja, Gaspar Noé.

2013-ra azonban már láttunk annyi mindent, és túl vagyunk egy több epizódot is megélt „női szerepek a popzenében" vitán is, hogy ezen talán már fenn sem akadunk, hanem tudomásul vesszük, hogy akadt egy újabb egyéniség (ha nevezhetjük ezt még annak), aki még inkább rá akar tenni a lemezeladásaira. Igaz, ez lehetne intő jel a társadalom számára is, hogy míg John Lennon és Yoko Ono '68-ban megjelent lemezéből a következő év januárjában a meztelen borító miatt 30 ezer példányt lefoglaltak, addig most mindez igazi reakció nélkül maradt, de tudjuk be ezt nyitottságunk netovábbjának. És mégis ki volt az a John Lennon, hogy ilyet akart ő akkoriban? (Igen, ez csak vicc.)

Szóval ha nehezen is, de végre megjelent a Night Time, My Time, amire csak új dalok kerültek fel. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a nagy promóciós hadjáratok közepette a legtöbb zenekar (Haim, London Grammar stb.) bemutatta legalább az albuma felét, akkor ez mindenképpen dicséretes. Sajnálatos viszont, hogy pont emiatt maradt ki a szórásból Sky eddigi legnagyobb slágere, az Everything Is Embarassing. Nem mintha e nélkül nem szorult volna elég nyolcvanas évek feeling a tizenkét felvételbe, amelyek az idei év jó szokása szerint két részre oszthatóak, és meglepően érdekesek. Sky pedig vagy meggyónja bennük a bűneit, miszerint csak magát okolhatja azért, milyen híre ment a világban (I Blame Myself), vagy megköszöni a barátjának, hogy visszaállította a hitét a pasikban (Boys), és megmutatta, hogy az ő „heavy metal" szíve, mert a jég már nem elég hűvös hasonlat, is képes érezni (Heavy Metal Heart). Szövegileg tehát hozza, amit a korosztályától elvárhatunk.

A Night Time, My Time első fele sem tűnik érdekesebbnek, mint Charlie XCX vagy az Icona Pop idei lemezei. Csillogó, hebehurgya számok, tele a '80-as éveket megidéző dobgép- és szintetizátor-effektekkel, melyek közül az Omanko mellett, amelynek már a címével rögtön nyugdíjba küldi Miley Cyrust (az omanko a japánok szava a női nemi szervre), a Nobody Asked Me emelkedik ki a Garbage nagyasszonyát, Shirley Mansont megidéző énekstílusával, és a bármelyik Metric-albumon helyet követelő dallamvezetésével. Majd a You're Not the One éles, metálgitáros nyitásával elindul a második szakasz, és a gügyögős dance popot felváltja az álmodozós, dübörgő noise pop. A Sleigh Bells szertelenségét és Cat Power gondolatait pont annyira fogták vissza, hogy még a rádiók is beépítsék őket a játszási listájukba. A záró, címadó dalban pedig úgy keveredik Lykke Li érzékenysége Tricky pokoli világának perzselő tüzével, hogy Ferreira egy pillanat alatt érik nővé, és eléri, hogy csakazértis érdekeljen minket, mit tartogat számunkra a következő alkalommal. Hátha az a piros rúzs legközelebb erősebb nyomot hagy. B