Egy kis suttyóság még elfért volna - a Chase & Status új lemeze

A drum and bassből indult, a brit elektronikus zene egyik legnagyobb sztárcsapata lett a nálunk is gyakran megforduló Chase & Status duó. Új lemezük elsősorban a kilencvenes évekről szól, de azért van benne 2013 is.

Chase & StatusMercury2013

Nagyon benne kell lenni a drum and bass világában ahhoz, hogy valaki tudjon említeni legalább egy számcímet a Saul Milton és Will Kennard alkotta Chase & Status duó első négy évéből. Eleinte teljesen színtelen-szagtalan, olyan se nem elég élettel teli, se nem kellőképpen keménykedős számokat írtak, amik ráadásul sokszor indokolatlanul el voltak nyújtva, hogy még véletlenül se lehessen kikerülni a "dögunalmas" jelzőt.

Aztán a RAM Recordshoz kerülve kezdtek egyre érdekesebbek lenni, sőt, 2008-as bemutatkozó lemezük már tele volt slágerrel. A More Than Alot messze az elmúlt évek egyik legjobb lemeze lett műfaján belül. Az albumon semmi különösebb újdonság nem volt, még igazán egyedinek se lehetne mondani, mégis szinte minden egyes számnak megvolt a maga karaktere; elég csak a finoman szexi Take You There-re, vagy a még elfogadhatóan popos dubstep számra, a Runningra gondolni. Emellett tele volt lélekkel, és még baromi rádióbarát is tudott lenni.

Jött is a kritikai elismerés, Snoop Dogg átvette az Eastern Jam alapját, együtt dolgoztak Rihannával, meg pár brit popsztárral, nagykiadós szerződés, hírnév, ilyesmik. A három évvel későbbi No More Idolson a drum and bass valamivel hátrébb szorult, sokkal inkább egy színes képet próbáltak bemutatni arról, mi is folyik a brit elektronikus zenében. Igaz, a lemez hozott jó pár slágerlistás szerzeményt, de mind alulmaradt a More Than Alot zsigeri, kirobbanó energiával teli számaihoz képest. Talán a múltidéző Blind Faith és a giccses, de kellemesen fülbemászó Flashing Lights kivételével inkább izzadságszaga volt a daloknak, volt bennük valami erőlködés, hogy ezeknek márpedig slágernek kell lenniük.

A Brand New Machine nem változtat az előző lemez alapkoncepcióján, még mindig a direktebb slágeresség a hangsúlyos, ám mégis jobb elődjénél, mert van hangulata. Na meg a számoknak is van valami karaktere, igaz, nem annyira, mint a More Than Alot esetében, de így is kellőképpen feldobja az albumot. Saul és Will már korábban is kacérkodott a rave-korszak felidézésével, szigetes fellépésük előtt el is mondták, hogy itt vannak a gyökereik, így nekik természetes, hogy használják ezt a hangzást.

De nem csak ebbe az időbe utaznak vissza a Brand New Machine-nel, a kilencvenes évekből nagyobb szeletet tárnak elénk. A Heaven Knows például egy lomha, komor triphop-szám, Elli Ingram szenvedős énekével, egészen hihető kiábrándultsággal. A többi számra jellemző sterilséget is sikerült visszaszorítani a hatás kedvéért. A drámai hegedűvel megtámogatott Like That is valami hasonló vonalon mozog, csak nem hagy akkora nyomot még pár hallgatás után sem. Az MJ Cole és az Artful Dodger által képviselt poposabb garage is előkerül, a Blk & Blu ráadásul a lemez legnagyobb slágere. Játékos vonósok ugranak be néha a pattogós alapba, Ed Thomas pedig egy tök kellemes, könnyen megjegyezhető refrént hoz, és még egy dögösebb kiállás is van - olyan, mintha tényleg tizenhárom éve írták volna. A második legjobb darab pedig a Count On Me kirobbanó erejű rave-je, kész fesztiválsláger szenvedélyes refrénnel, villogó lézerfényekkel, egy nagy adag kilencvenes évekkel, tele vadsággal.

De a páros arról sem feledkezett meg, hogy 2013 van, így nem maradhat ki a választékból a trap sem, ráadásul egy ismét aktuális hiphop sztárral, Pusha T-vel; igaz, szegény King Push nem ad az égvilágon semmi pluszt az egyébként fasza alaphoz. A Machine Gunban azt a rövid részt majdhogynem bárki elrappelhette volna, de valóban jó szám, bár egy kis suttyóság még simán elfért volna benne. Mondjuk olyan stílusosan, mint a Major Lazerrel készült, feszesen lazulós pumpálásban. (Azt egyébként megmondhatná valaki, hogy ebben tényleg Dub Phizix & Skeptical Markájából hangmintáznak?) Egyébként a drum and bass mostanra annyira háttérbeszorult, hogy csak a Breathingkellemes liquid funkja és a Rudimental-szerű, az MR2 Selectorába teremtett Alivekissé semmitmondó zúzása tűnik fel a lemez végén.

A duó harmadik lemeze tehát jobban sült el a korábbinál. Mikor kezdene leülni, jön egy sláger, vagy valami olyan szám, aminek legalább egy kicsit fogós a hangulata. Ám töltelékszámból még így is több van az elfogadhatónál, pedig tényleg csak annyi lenne az egész, hogy görcsösség helyett több élettel kéne megtölteni az átlagosabb és átugorható darabokat. B