Csöcsök és robbanások - tíz hiphoplemez

Legutóbbi nagy hiphopos gyűjteményünkben a sztárok lemezeit szemléztük, most eggyel lejjebb merészkedünk. Azért itt van az év nagy befutója, a független hiphop legendája, a kritikusok kedvenc "fuck you"-kiabálói, illetve Kanye West underground változatban. Valamint latin kántálás, háború, hangfalrengető dobok - és tényleg vannak ám csöcsök és robbanások is!

Chance The Rapperszerzői2013

Májusban tette letölthetővé a chicagói Chance The Rapper második mixtape-jét, és az Acid Rap az év nagy befutójává emelte. Már Eminemmel turnézik, mi több, Justin Bieberrel (!) dolgozik együtt; lelkesednek érte az internetezők és a kritikusok. A mindössze húszéves srác máris sajátos stílust alakított ki: jellegzetesen nazális hangján rappel, énekel és (majdnem csak) beszél; ezek között ráadásul teljesen szabadon tud ugrálni; vagyis nem mondjuk a refrénben kezd el énekelni, hanem amikor éppen úgy jön. Ráadásul nem éppen egy pontos, a hagyományos értelemben vette énekes; rapperként jóval technikásabb, bármikor felgyorsul, illetve úgy tud elszakadni az alaptól, hogy az nem zavaró, hanem izgalmas ritmikai játékokhoz vezet. Mindez egy roppant rokonszenves (zenei) személyiséget rajzol ki, akiben a legjobb a (látszólagos) természetessége: mintha magától értetődő volna számára, hogy így szólaljon meg, hogy egyszer kicsit csúszkálva énekel, másszor nyelvét pörgeti.

Az Acid Rapet összefogja a "nosztalgia" (igen, a húszéves srácé), a chicagói erőszakhullám (lásd a Chief Keefről szóló cikkünket) és Chance szintén fiatal, Rod nevű barátjának meggyilkolása. Összességében azonban egy életigenlő, játékos lemezről van szó. Az alapok sokfélék, a gospeltől, soultól a dobgépes drillig és footworkig terjed a skála - és sajnos itt van a baj is: a legtöbb nem túl érdekes, néhány kifejezetten lapos vagy nyálas, kiemelkedő pedig nincs. Az egész lemez nem holmi slágerekre van kihegyezve, ami nem lenne baj, ha egységes lenne a színvonal és nem lenne rajta fölösleg. Amerikából nézve, úgy tűnik, fontosabb ennél, hogy lehet lelkesedni egy fiatal rapperért, illetve a személyes történet, Chicago stb. Innen nézve azért inkább azt mondanám, hogy a rapperért lelkesedni, őt követni tényleg érdemes, de ez még nem az a lemez, ami így néhány hónap után visszatekintve tényleg megérdemelte a nagy felhajtást. B- (RA)

Gorgeous ChildrenVase2013

A Fact nemrég azt mondta nekem, mindenképpen hallgassam meg a Gorgeous Children új mixtape-jét (itt van, alatta link a letöltésre), és én engedelmeskedtem is; de kiderült, hogy nem volt bekapcsolva a fejhallgató, ezért az első szám közben kapcsolódtam be. Oké, gondoltam, sötét és nyomott, dobgépes hiphop, ismerjük - de vajon melyik böngészőfülön indult el egy szép, melankolikus etnojazz? Hát kiderült, hogy az is benne volt a Costly Bottle című számban, és itt meg is vett magának Face Vega és Gila Monsta duója.

A szűk félórás ICEa misztikus-pszichedelikus, erős dobokkal-basszusokkal, hideglelős, riogatós szintihangzásokkal, szétkenős effektekkel hatást vadászó hiphopot egészen meglepő mintákkal vegyíti; és az első meglepetés után mindig kiderül hogy mindegyik ötlet működőképes, sőt, pompás. Az említett nyitó szám mellett a Liberace Gemsben hallható a műfajban megszokottól eltérő, melankolikus jazzminta; többször előkerül a finom hárfás pilinckázás (a Daiyamondo című számban zongora támogatja, elnyújtott basszus és sziréna ellenpontozza); a Loot Missionben mintha valami soul kis darabkái úszkálnának; a záró számban pedig előkerül a Szárnyas fejvadász. Az ICE elsősorban a produceri munkával emelkedik ki, de tegyük hozzá, hogy a rap is illeszkedik az egészhez, hangulatos, változatos, ügyes.

Az utóbbi években volt elég misztikus, pszichedelikus, nyomott stb. hiphop (illetve a rossz emlékű witch house egy része is idevehető), nagy többsége nyilvánvalóan eldobható. A Gorgeous Children nemcsak hogy nagyszerű ötletekkel lehelt új életet ebbe az irányzatba, hanem egyenesen megalkotta a csúcsművét: erre tényleg nagyon jó rémüldözni. A- (RA)

Run The JewelsFools Gold2013

Tavaly borult össze El-P, az ezredforduló környékén indult indie hiphop meghatározó alakja (a producer-rapperről itt írtunk részletesen), és Killer Mike, a rap egyik legeredetibb előadója (legalábbis az El-P alapjaival készült R.A.P. Music óta biztosan), aki a nyolcvanas évek hiphopjának eladóira jellemző attitűdöt éleszti újra. Borítékolható volt, hogy hosszabb távon is együtt fognak dolgozni, és tényleg: Run The Jewels néven nyáron tették letölthetővé az újabb közös lemezt, és lesz folytatás is. Nem igazán izgultunk, hogy milyen lesz: egyszerűen nem sülhetett el rosszul; érezhetően a két zenésznek sem volt különösebb célja, mint hogy kötöttségek vagy bármiféle koncepció nélkül, csupán az alkotás öröméért zenéljenek. Ugyan vezérfonal nélküli, egy jól összeválogatott, kegyetlenül jól hangszerelt lemez a Run The Jewels. Nem olyan maradandó és jelentős, mint a két zenész tavalyi szólólemezei, de tökéletes megalapozása a Run The Jewelsnek.

A producer-mc felálláson túllépve itt végre együtt halljuk őket rappelni egy teljes lemezen. Ezen túl a kiadvány legnagyobb erőssége, hogy valahol félúton van a R.A.P. Music egyszerűsége, játékossága és a Cancer 4 Cure ridegsége, mindent letaroló dinamizmusa között. Így megvannak az El-P névjegyévé vált gyors, basszusorientált alapok, a figyelmet végig lekötő szövegek, és a két mc egymást jól kiegészítő eladásmódja. A közreműködések is illeszkednek az összképbe: különösen Big Boi vendégszereplése a Banana Clipperben (Killer Mike első nyilvános megszólalása egy Outkast-számban volt), de még nagyobbat szól a legendás Prince Paul (Stetsasonic, Gravediggaz) feltűnése, aki a Handsome Boy Modeling Schoolban bejáratott karaktere, Chest Rockwell karaktere bőrébe bújva mond fel néhány átvezető szöveget a Twin Hype Back verzéi között. A Run The Jewels neve egyébként egy LL Cool J-utalás, és olyasmit jelenthet, hogy Killer Mike és El-P "kirabolják" a rapet, vagyis a műfaj legjobbjai lesznek. Ha így folytatják, össze is jöhet nekik. B+ (HZD)

NocandoHellfyre Club2013

Nocando szabadon választott összegért (0=ingyen) innen letölthető mixtape-jének a címe oly csodás, hogy el is loptuk ehhez a cikkhez; továbbá a művész jellemzése ez: "RAP GAME MICHAEL BAY MOVIE!" Vagyis elúlzott harsány elektronikus hiphop, főleg trap és társai, bomba lábdobokkal, erős basszusokkal, sok mesterséges szintihanngal. Ezek "paródiájából" valami rémes ócskaság is kijöhetne, magas labdák kikacsintgatós lecsapkodása, de szerencsére a Tits 'N Explosions jó. Szórakoztatóak és találóak a szövegek, pont megfelelő mennyiségű gúnnyal, de egyben hagyományos értelemben is jó stílusban előadva. Az alapok ütnek (viccen innen, ahogy kell) és tele vannak mókás ötletekkel.

Az I Guess So cinjei egészen idióta módon ciccegnek; a No Sweat basszusba lecsúszó műfúvósai parádésak; a More Credit bass musichoz közelítve csapkod; a You Know a sejtelmes, elmosódó hiphop egyszerre fenyegető és vicces kifordítása; a Secretsben vonósok, klimpírozás és elektronikus zajok cicáznak egymással; a ?WH€R€$ TH€ MON€Y? akadozó, nagyon idézőjelesen "vonós" szintijei vannak a legközelebb a direkt trap-paródiához, de nagyon jók. A záró, címadó számban pedig egyszerűen minden van, G-funk, reggae-gitár és nyolcbites döngölés. Még a legrizikósabbat, a "haha, AutoTune ballada!!!" típusú No Romance-et is megmentik az elcsúszó dobok. Ráadásul még egy igazi himnusz is van: All Over A Bitch (AOB) - ezt nagyon szívesen skandálnám együtt Nocandóval egy klubban, kezem a magasban, pedig ritkán érzek ilyet. Szóval a várhatónál jóval szórakoztatóbb és jóval többször örömmel végighallgatható a Tits 'N Explosions. B+ (RA)

Death Gripsszerzői2013

Itt az ideje tisztázni, mielőtt még valaki bedől az idióta kritikusok szokás szerint két kézzel szórt elismeréseinek, hogy: a Death Grips mindig is szar volt és ez alól az új, innen letölthető lemez, a Government Plates sem kivétel. Igazából rejtély számomra, hogy miért övezi ilyen lelkesedés a számok helyett össze-vissza dobált félkész ötletecskéket, rap helyett artikulálatlan "fuck you" üvöltözéseket ("úristen! azt kiabálta, hogy fuck you!)", valódi durvaság helyett rutinszerűen adagolt torzításokat, zajokat és hú durva dobolást meg hallod, milyen basszusokat stb. nyújtó zenét. A legjobb leírást (és egyik kedvenc fikázásomat valaha) már bő két éve megalkotta a Passion Of The Weiss, egy Mike Shinodától vett lelkes idézetet kommentálva: "a Death Grips pont az a csapat, amiről egy, a Linkin Parkban játszó csávó azt gondolja: igen, ez a jövő" - ez nem dicséret volt, ha nem lenne nyilvánvaló. Ha valaki kaotikus, zajos, ámde tényleg jó hiphopot akar hallgatni, akkor még mindig ott van neki a nagyszerű Lee Bannon; vagy a Death Gripshez közelebbről a Dälek; illetve hát a nagyon kézenfekvő példa: egy bizonyos Kanye West idei lemeze. C (RA)

CageEastern Conference2013

Cage több mint egy évtizede jelen van az underground hiphopban, de valahogy mindig a középmezőnyben kullogott, noha például tagja volt Aesop Rock és EL-P mellett a The Weathermen szupergrupnak is. Pedig lemezei egyre jobbak lettek, a 2009-es Depart From Me már egyenesen az év egyik legjobbja lett; ezen a nihilizmus a korábbiaknál komorabb hangulattal és húzósabb alapokkal találkozott, ráadásul kb. minden második szám a tökéletes közelében járt. Zenéjének csúcsát hangulatilag viszont a Kill The Architecttel érte el. Az új lemezt egyfajta apatikus hangulat hatja át; az agresszió hátrébb szorul, inkább lomha, álnyugodt tempó jellemzi a zenét. Cage-et rohadtul nem érdekli, ha soha nem fut be, csak legyen meg a lételemét jelentő mocsok, és kiadhassa magából a gondolatait. Nem küzd a démonaival, inkább beleszarik az egészbe.

A nyomasztó kiábrándultság érzésére a zenék is rásegítenek. Dübörgő szintik, vastag basszusok, néhol egészen minimalista megoldások és szinte csak egy-két finoman beúsztatott, élénk hangminta, ami annyira idomul az alaphoz, hogy nem töri meg az összképet. Mindez megadja azt a pluszt, ami már bő egy évtizede Cage mellé kívánkozik. Kiemelkedő megoldás például a Fuck This Game-et végigkísérő búgás, és az, ahogy a sokatmondó refrén ("I don't give a fuck about you, I can't wait to live without you") alatt szinte észrevétlenül szólal meg egy lágyabb zongora. A lemez legerősebb dala, a The Hunt pedig már-már kísérteties hangjaival a végére egészen hipnotikussá válik, főleg a monoton "I don't need you" nyekergéssel, és Cage-ben is először tűnik fel egy kicsivel több élet. Ennek pont ellentéte az I Don't Know You, amiben inkább frusztráló az ide-oda cikázó zúgás, és Cage is teljesen életuntan mondja el a sorokat.

Elsőre semmi különleges nincs a Kill The Architectben, szépen lepörög a negyven perce, megragad egy-két dallam és a nyomasztó hangulat. De egyre többet hallgatva előtűnnek a kis részletek, amiktől ismét az az érzésem támad, hogy itt szinte minden második szám a tökéletes közelében jár. B+ (ÁD)

Mykki BlancoUNO2013

A klipjeiben rendszeresen női ruhában mutatkozó (az angol sajtóban hol "she", hol "he" névmással jelölt) Mykki Blanco első mixtape-je - itt írtunk róla - még lehetett izgalmas azért, hogy nahát, nem egy macsó férfi rappel, hanem egy meleg, pontosabban queer fekete! Azóta eltelt némi idő (internetes időszámítás szerint sok), és a nyáron megjelent Betty Rubble: The Initiation című ep-ről szólva ez már nem igazán érdekes szempont. Nemcsak mert már túl vagyunk a "sokkon", hanem ma már nem igaz, hogy nagyrészt meleg rapperek használnának menő, aktuális, basszusnehéz elektronikus alapokat. Ezek most is megvannak, de a félórás ep-n a korábbinál inkább előtérbe kerül Mykki Blanco, a showman. Mindig oda kell figyelni rá, és mindig szórakoztató is, nemcsak akkor, amikor mókázik, menőzik, mély hangon, de kikacsintva gengszterkedik vagy magas hangon hisztizik, netán viszonylag normálisan rappel - hanem még akkor is, amikor latinul (!) kántál fenyegetően Sinden mély morgásból és hideglelős, fenyegető szintihangokból álló alapjára. Mykki Blanco annyira magával ragadó, hogy elviszi a show-t, és magamutogatása így éppen hogy nem hiba, hanem fő erénye lesz.

Ez fogja össze az amúgy meglehetősen széttartó nyolc számot; a producerek: A-Trak & Oligee, Matrixxman, Sinden, Supreme Cuts. Van itt vicces és nyomott-fenyegető bass music (Angggry Byrdz, Crisp Clean), nagy üres teret rajzoló puttyogós, illetve betépett, elmosott elektronikus hiphop (Crisp Clean, Bugged Out), tök hagyományos nyári lazulás (Ace Bougie Chick) stb. Némelyiknek rövidebb a szavatossági ideje, de néhány hallgatást mindegyik megér, a jobbak pedig többet. A lényeg úgyis az, hogy Mykki Blancót megszeressük, nem az, hogy az ep egésze működjön mindenkinél. B (RA)

VálogatásBig Dada / Neon Music2013

Az instrumentális grime sose kapott komolyabb figyelmet, talán Terror Danjah két Hyperdubos albumát leszámítva. Aztán az idei év közepén beindult a grime war, amikor hihetetlen mennyiségben lepték el a netet az ismertebb és a kevésbé ismert producerek legújabb számai (itt egy válogatás, itt egy másik). Az nem igazán tiszta, hogy ennek a "háborúnak" a hátterében mi állt; talán csak emlékeztetni akarták a világot, hogy bár a grime mc-k nagy része már rég a populárisabb irányok felé nyitott, ők még itt vannak, még létezik az, hogy grime. A Big Dada még ezelőtt megjelent válogatása, a Grime 2.0 is hasonló célt tűzött ki maga elé. Ahogy a lemez promószövegében áll: nem nu grime, post-grime, grimestep, funky grime vagy retro grime, csak grime. Tehát nem valami újra próbálják felhívni a figyelmet, hanem arra, ami bő tíz éve már ott burjánzik a föld alatt, de Londont már rég kinőve.

A Grime 2.0 mindenből ad egy kis ízelítőt, amiből ez a néha nehezen körülírható műfaj építkezik. Van itt agresszívabb, egészen a dubstepre hajazó szám a Chaos & Ordertől; táncosabb, játékosan pattogó darab Matt Shadetektől; már-már a déli hiphophoz közelítő keménykedés Faze Miyakétől; nagyvárosi szorongás Visionisttől. A változatosság tehát megvan, mindenféle hangulatot fel lehet fedezni, új arcokat megismerni vagy épp rácsodálkozni a veteránok - mint MRK1, Wiley, Youngstar vagy Starkey, bár ők alulmúlják magukat - új szerzeményeire. Viszont rettentően kevés az olyan alap, ami így, szövegelés nélkül is megállja a helyét. A legtöbb nem kellően változatos ahhoz, hogy négy percen keresztül lekösse a figyelmet. Pedig létezik izgalmas instrumentális grime, elég csak az említett Terror Danjah-ra gondolni, vagy egy-két régebbi Wiley-beatet felidézni.

A 35-ből 11 számot tudtam kiválogatni magamnak, amit egynél többször végig tudnék hallgatni, ám ezek többsége is valószínűleg hamar feledésbe merül. Amit igazán ajánlok, az a kanadai Tre Mission Dollar Billje, amiben egy Rihanna-hangminta megy végig és a dobok egy kissé trapesen pattognak; és Prettybwoytól a Kissin U, ami annyira mélyre megy, hogy egy jó hangrendszerrel a legélvezetesebb. Hiánypótló tehát ez a válogatás, és remek, hogy 2013-ban, mikor sokan már eltemették a grime-ot, megjelent egy ilyen. Viszont sajnos nem több egy átlagos válogatásnál, amiről két-három számot lement magának az ember a vegyes mp3-ak mappájába, amiket majd néha meghallgat, ha épp belefut. C+ (ÁD)

Ibn Inglorszerzői2013

Szegény Ibn Inglor nem sokkal azután kezdte el második, innen letölthető mixtape-je számait kirakosgatni a netre, hogy megjelent az idei Kanye West-lemez. Egész egyszerűen nem lehetséges, hogy ne a Yeezus jusson eszébe az embernek a - néha végletesen - sötét, fenyegető, goth és ipari megoldásokat is felhasználó zenéről. Mi több, a (ráadásul szintén chicagói) Ibn Inglor rapstílusának sok eleme szintén a hasonlítgatást erősíti: például a sorok végét néha pont úgy nyújtja el, mint Kanye, vagy az is nagyon hasonló, ahogy mérgesen kiabál. Annyiszor írták le ezt internetszerte, hogy a New Wave egy számában ki is kel ellene, de hát ettől még igaz. Viszont nincs acid, dancehall, Gyöngyhajú lány, és főképpen: Ibn Inglornak csak a víziója grandiózus, az egója nem, míg Kanye Westnél nehéz eldönteni, melyik a nagyobb szabású.

Ha elvonatkoztatunk a Yeezustól (már csak azért is, mert nyilvánvalóan nem egy gyorsan összetákolt, a vonatra felpattanni szándékozó munkáról van szó - ráadául vonat sincs), akkor egy elég jó, sötét, fenyegető, több-kevesebb elektronikával átitatott félórát kapunk. Engem egy idő után elkezdtek zavarni a kórusokból vett hangminták, de azért szerencsére nincs belőlük sok, mást meg nem lehet felhozni a mixtape ellen. Az igaz, hogy a Kanye-lemez legalább egy nagyságrenddel jobb (mert szerintem izgalmas, ahogy egymásnak feszül az ego és a vízió, és jó a dancehall, csodásak a random bedobott hangminták), viszont aki egy undergroundabb és Kanye West egója nélküli Yeezusra vágyik, annak pont jó lesz a New Wave. B (RA)

Chuck Inglishszerzői2013

Chuck Inglish, a néhány éve a "juj, hipszter rap" minihisztéria éllovasának számító Cool Kids rapper-producer tagja azt próbálja ki az innen letölthető félórás Droptops ep-n, hogy vajon lehet-e majdnem teljesen hagyományos hiphopot csinálni úgy, hogy a kíséret szinte másból sem áll, mint hangfalrengető dobokból és basszusokból, meg egy-két puttyogásból. A meglepő eredmény pedig az, hogy igen, lehet. Akik szereti, amikor tényleg, szó szerint megremeg a hangfal - és ki nem?!? -, mindenképpen próbálja ki; még akkor is, ha amúgy nem megrázó, de azért jobbára meglehetősen szórakoztató, többször is hallgatható a mixtape, egy-két átugrásra való számmal. B