Meleg a nyála, jó vagyok nála! A kilencvenes évek legjobb magyar dalai, 2. rész

Tankcsapda, A legjobb méreg című album borítójáról
Vágólapra másolva!
Listánk élvonalában felvonul mindenféle figura az utolsó magyar playboytól a sámánokig (sőt, egy vipera is!), van bulizás, tufaság, szépségek és majdnem YOLO is. Politika helyett inkább párkapcsolati problémák kerülnek elő, de azért a mindenható kormányt nem lehet kikerülni. Nemzedéki slágerek, befutás előtti pillanatok és kevésbé ismert gyöngyszemek a kilencvenes évek huszonöt legjobb dala között.
Vágólapra másolva!

A kilencvenes évek legjobb számait gyűjtöttük össze két részben – természetesen nem a sikeresség volt a szempont, hanem az, hogy most meghallgatva milyenek. Bővebben erről az első részben olvashatnak, amihez most csak annyit tennénk hozzá, hogy az első rész stílusilag talán változatosabb volt, viszont annak örülünk, hogy több regionálisan ismert, vidéki előadó is tágította kicsit Budapest-centrikus világképünket.

Listánkat két részletre bontottuk, íme az 1-25. helyezettek. A címekre kattintva valamennyi dal meghallgatható, a fenti lejátszóban, valamint itt pedig az összeset le lehet játszani. A lista összeállításában részt vett: Bede Márton, Dankó Gergő, Fábián Titusz, Gelegonya Edina, Herman Ákos, Inkei Bence, Kálmán Attila, Lang Ádám, Rónai András, Sarkadi Zsolt, Szabó Sz. Csaba.

A szövegeket írta: Gelegonya Edina, Inkei Bence, Kálmán Attila, Lang Ádám, Rónai András, Sarkadi Zsolt, Szabó Sz. Csaba.

25. Kézi Chopin: The Dinamo Brothers (1991)

Melegítős szkanderbajnokon és ráncos sztriptíztánsosnőn keresztül vezet a Kézi Chopin bulibeszámolója, ami kísérlet arra, mi történik, ha az Oscar Wilde-ista, morrissey-sta 'az élet=műalkotás' szemléletet ráeresztjük egy magyar kisváros búcsúforgatagának szereplőire. Egy dal a kisszerűnek ható hétköznapiságban megbújó glame-rockos pompáról, ahol felszabadultság keveredik fásult rácsodálkozással, és vurstli találkozik sodró gitárpoppal. Ráadásul mindez a korszak Jó Pasijával, Legát Tiborral, hú! (GE)

24. Pótkerék: Munkaügyi központ (199?)

Turcsányi „Turpi" Sándor egy elsőrangú gitáros és dalszerző, akinek a folyton változó felállású zenekarát Heves megye határain túl nem sokan ismerik, pedig a nyolcvanas-kilencvenes években több műfajban is egyenletesen kiemelkedőt alkotott, legyen szó progresszív rockról vagy új hullámról. A Munkaügyi központ gitáros intrója például ebből a Blondie-számból lehet ismerős, de aztán megjön az a bizonyos saját hang is, ami ráadásul abszolút húsbavágó témát feszeget, mégpedig a rendszerváltás egyik melléktermékeként megjelenő munkanélküliséget. Végre megjelenik a Kisember hangja is a magyar rockban, aki már húsz éve is tudta, hogy „jól át vagyunk baszva", mindez egy feszes, lendületes rockdal keretein belül. (IB)

23. Vidámpark: Nastassja Kinski (1996)

A rakenroll és az önpusztítás úgy passzol össze, mint Stan és Pan, vagy a sült krumpli és a ketchup. Na de várj, ez mégsem Amerika, hanem Csepel és itt így is, úgy is dicstelen lesz a vége. Őz Zsoltról az elmúlt években, egészen közelmúltbeli haláláig másról sem nagyon lehetett olvasni, csak hogy mennyire közel a vég, pedig a Vidámpark is újra összeállt a 2000-es években, és végre új lemezt is adtak ki. A Nastassja Kinski hitelesen ment tovább az Európa Kiadó és a Balaton által kitaposott úton, Kelet-Európában pont ilyen zenére lehet lassan tönkremenni. Szinte érezni közben a vidéki állomások fanyar húgyszagát, meg a garaton az állott sör ízét. (KA)

22. Red Marinetti: A tér terroristái (1993)

A Neuromancernél ugyan adtak ki jobb lemezeket a kilencvenes években, de menőbbeket semmiképp. Itt volt egy fasiszta futuristáról elnevezett együttes félig olasz dalszövegekkel és nagyjából olyan zenével, amivel mostanában a Soft Moon lealázza a világot, mégsem lett a dologból igazán semmi, ezt az innen-onnan összerántott dalokat tartalmazó, '93-as kazettát leszámítva. Megmagyarázhatatlan. Marad az emlékezés: A tér terroristái határozottan a Neuromancer legjobb száma, kíméletlen basszus nyitja fel a koponyákat, aztán lerohan a szétsavazott szintetizátor. Szövegre már szinte semmi szükség. Persze, mint annyi minden a magyar kilencvenes években, ez is sokkal nagyobbat ütött volna valamivel hamarabb, de vitathatatlan, hogy nagyon oda van téve. (SZS)

21. Fekete Vonat: Hol van az a lány (1998)

Van két klasszik határhelyzet, ahol az esztétikum feltett kézzel, fejet rázva hátralép. Az egyik a performansz, a másik meg az, amikor valami nagyon egyben van, kerek, nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni. Utóbbira mondják, hogy autentikus meg őszinte. A Hol van az a lányban is ez történik. Itt van az összes közhely, ami egyenként meg tudna ölni bármilyen számot. A banális szöveg, ez a kis csillámeffekt a versszak elején, ez a hunyorgósan felvágós gitártéma. És tényleg, akárhogy nézem, itt nincs semmit lerombolni, csak szépen kirajzolódik körénk, körülölel a gettóromantika. Ez a könnyekig érzelgős R&B hangulat, ahol az émelyítő szenvelgés és a hirtelen késrántás között papírból vannak a falak, ami csak akkor szép, ha elképzelni se lehet a kiutat, vagy amikor egy popszám ennyire szépen beletalál. Van Gogh cipője félrecsoszoghat az összes többi szomorú műalkotással együtt. (LÁ)

20. Tankcsapda: A rock & roll rugója (1995)

A Tankcsapda úgy lett egyszerre a magyar Motörhead, a magyar Nirvana, az egyik legjobb magyar régi iskolás punk, majd poppunk, egyúttal hard rock zenekar, áhhh; röviden az utóbbi negyed század legnagyobb magyar rockzenekara, hogy egy emlékezetes riffjük nem volt. Mégis vitán felül áll, hogy itt a helyük. A kilencvenes években, a Connector-lemezt leszámítva egyszerűen nem tudtak hibázni. Lukács Laci hangzatos rímekbe csomagolt tufa szövegei („meleg a nyála / jó vagyok nála") és a valószínűtlen popérzékenysége egyszerre volt nagyon magyar, mégis felüdítő a csomó túlgondolt, görcsös pályatárs mellett. Egyik legjobb dobása, A rock & roll rugója a grunge utózöngésének hatása alatt készült Ember tervez-lemez abszolút slágere volt, szexszel, drogos szlenggel, vadállati hévvel és úgy egyáltalán mára minden sorában klasszikus dalszöveggel. (LÁ)

19. Kézi Chopin: Az utolsó magyar playboy 1. (1991)

A Kézi Chopin első korszakának kevés nyoma maradt, ám a rendszerváltás a rövid szünet után újjáalakuló zenekar számára is lehetővé tette a lemezkiadást, így Legát Tibor kilencvenes évekbeli ámokfutásai már jobban megmaradhattak az utókornak. A címében Morrissey-t is idéző első lemez címadó dala nyers és energikus, Bowie-ihletésű, de Hubertus-illatot is árasztó közép-európai glamrock, bravúros szövegekkel, Bérkocsis utcai mágussal és csinosnak mondott szárnyas ártánnyal. A magyar underground egyik kései csúcsműve ez, ami a Tilos az Á-n kívül is megáll a maga lábán. (IB)

18. Andersen: Budapest (1992)

Nem kívánom a kedves olvasónak, hogy annyi darkos magyar számot végighallgasson egyszerre, mint a Quart mindenre elszánt munkatársai tették e lista összeállításához. Az Andersennek a sötét, sötét Budapestről szóló dala toronymagasan kiemelkedett közülük. Ebben igazi sejtelmesség van, valódi visszafojtott feszültség hatja át, ugyanakkor a ki soha nem robbanó lüktetés meglepően (ki gondolná, hogy egy darkos számról le lehet ezt írni) groove-os. No és ott vannak az olyan nagyszerű részletek, hogy csá-csácsá-csácsá, vagy a kissé nyávogó felvétel (vagy a YouTube az oka?) által csak hangulatosabbá tett trombitaszóló. Utóbbin Kárpáti József, Dódi játszik (később Quimby), gitáron Kollár László (Kistehén). A zenekarvezető, a magyar származású családban, de Amerikában született David Bornstein 1996 szilveszterén, heroin-túladagolásban meghalt. (RA)

17. Tereskova: Rád gondolok (1995)

A Tereskovában többnyire párkapcsolati problémákról (de nem csak azokról, lásd később!) énekelt és visítozott két-három lány, néha melltartóban, néha anélkül, többnyire a magyar beat aranykorát idéző, amatőrös alapokra, bájosan, imádnivalóan és rendkívül ordenáré módon. A Rád gondolok inkább simán cuki, mintsem trágár, és instant fülbemászó, akárcsak a zenekar munkásságának nagyjából kilencven százaléka. (SZSZCS)

16. Másfél: Menetmetsző (1996)

Az igazán jól hangosított basszusgitár szerintem pont úgy szól, ahogyan a sátán disznai röfögnek. Na, a Menetmetszőben pont erről van szó. Rá jön ez a lüktető szaxofon, és teljes is a bolondéria. A Viperagarzon egyben, lemezként is végig ilyen: bemegy az ember egy átlagos belvárosi garzonlakásba, aztán a szoba közepén egy karosszékben ott ül a lakás tulajdonosa, egy vipera. Maradjunk? Menjünk? Beszélni fog? Megmar? Érdekes ez az egész vagy inkább félelmetes? Valahogy így borzongjuk végig az egész életet, ahogy ezt kicsit több mint 3 percet. Elég menő, szerintem. (SZS)

15. Üllői Úti Fuck: Esküvő (1997)

Egy rossz szóvicc, egy egyslágeres csoda legénybúcsúra szánt keserédes oppozícióval. Az Esküvőben a házas élet dolgairól kapunk egy zenegépre borulva dünnyöghető profán leltárt, miközben meg megy ez a megbékélten vidám záródalhangulat. Annyira nyilvánvaló, annyira rögtön-klasszikus az énekdallam, hogy már 1997-ben is biztos volt, hogy sosem felejtjük el. Nem is „kilencvenes évek” ez a szám, hiába tipikusan kilencvenes évekbeli az Üllői Úti Fuck (vagy szebben: fák) mint zenekar, hanem egy időtlen, végtelen hallgatást kiálló klasszikus. (LÁ)

14. Kispál és a Borz: Forradalmár (1991)

Aranyos tinglitangli, gitárszólóval, kilógó és ezért jó bridge résszel, meg persze nagyon vicces szöveggel. Hanem amitől igazán jó lesz: a rikoltások, hogy "falarairairairaaa", "nőkeieieieet", "eléeieieiee". Pont azért, mert semmi értelmük, semmi okuk nincs, csak egyszerűen jó így rikoltani, illetve jó hallgatni is. Ha akarjuk, magyarázhatjuk (mondjuk így: a rendszerváltás után forradalmárosat játszani pont ilyen, jól esik ugyan, de értelme nincs), de nekem csak úgy magában, érdek nélkül is nagyon tetszik. (RA)

13. Kampec Dolores: Egy róka szállt itt (1991)

A Kontroll Csoport utódzenekarai, vagy úgy egyáltalán, a nagy magyar alternatívok az évtizedben is aktív folytatói közül a Kampec Dolores jutott a legmesszebb a kiindulóponttól, nemzetközi szinten is egyedülálló zenéig. Az 1991-es csúcslemez, a Levitáció (amelyet az avantgárd egyik vezetője, a ReR Megacorp jelentetett meg) e száma például nem is annyira pszichedelikus, mint inkább szürrealista zene, pont, mint egy pirosló üstökösként szálló róka. Amennyire megfoghatatlan, annyira tankönyvszerűen építkezik, és amikor "beindul" majdnem három perc után, akkor tényleg, az elme megadja magát: az érzék mindent elemészt. (RA)

12. BlaBla: SB Királynő (1998)

Az sem rossz, amikor a klasszikus magányos vesztes dalszerző zongorára és akusztikus gitárra hangszerelve tárja elénk az ő összetört szívét és kamaszos világfájdalmát, de az még jobb, ha a személyes nyomor feszes és nagyon dallamos gitárzenébe van csomagolva. Tudta ezt Paul Westerberg, tudta ezt Morrissey, és tudta ezt a kilencvenes évek egyik legrosszabban menedzselt zenekarát, a BlaBlát vezető Bérczesi Robi is. Az SB királynő már-már powerpoposan célirányos és magával ragadó, a refrén egy kör után megjegyezhető, ám az egészben mégis ott bujkál végig valami kiirthatatlan, nyugtalanító szomorúság. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ezt a lemezt miért egy teljesen felesleges töltelékszámmal kellett promótálni, mikor ennél sokkal-sokkal több volt a dologban. (SZSZCS)

11. Quimby: Halleluja (1999)

Nagy utat tett meg a Quimby, amely Viszockijról daloló kocsmatöltelékekből az ország egyik legnépszerűbb zenekarává vált másfél évtized alatt. Az együttes már a '99-es Ékszerelmére lemezzel tett egy igen nagy lépést az országos hírnév felé, és az album kimagaslóan legjobb száma a Halleluja, melynek egyszerre van „csőprimitív, kőbunkó, suttyó" arca, és kortalanul bohém, már-már musicales hangulata is, egy tökéletes szólórésszel a közepén. Varga Liviusról meg gondolhat bárki bármit, de ebben az Antal Nimród rendezte klipben óriásit alakít csavargóként. (IB)

10. Tereskova: Illatos (1998)

Ez már gyakorlatilag egy generációs himnusz! Miért nem csókolózol velem? Miért nem fogod mellem?! Fontos kérdések. A kiindulópont ezúttal is a párkapcsolati problémák, ahonnan hamarosan a higiéniai kihívásokig, illetve egészen konkrétan, muszáj leírni, a pináig jutunk. Itt aztán feltűnik magyar poptörténet legviccesebb vokálja (a pinám, a pinám – énekli talán Kozma Orsi, talán Grillhús Torta édes kislányhangon), továbbá kiderül, hogy a pinára milyen jól rímel az, hogy anyám és a cicám, a dalt hátborzongató hangon végigvisító Nagy Kriszta döbbenetes karizmája pedig a még a felvételen keresztül is lehengerlő. (SZSZCS)

9. Kispál és a Borz: Autók a tenger felé (1992)

A közel tökéletes Föld, kaland, ilyesmi... albumról akár három-négy szám is rákerülhetett volna toplistánkra, közülük pedig talán a legképtelenebb választás az Autók a tenger felé. Ha van dal, ami, akkor ez - benne a hasról levetett síndarabbal - tényleg megvalósítja a progresszív magyartanárok álmát, az 'ahány hallgató, annyi értelmezés' paradicsomi állapotát. A magyar nyelv és az édesbús, menő gitárrock csak kevésszer talált ilyen zökkenőmentesen egymásra a történelemben, és amikor igen, olyankor is többnyire valami másik Kispál-számban. (GE)

8. Heaven Street Seven: HipHop mjuzik (1998)

Szűcs Krisztián az angol nyelvű gitárpoppal egész biztos nem tudta volna elérni, hogy egy kabrió anyósülésére pattanhasson be egy tűzpiros garbós bombázó mellé, de amint a zenekar magyar nyelvű dalokra váltott, ez is lehetővé vált. Persze, ilyen simán csak a filmekben mennek a dolgok, a HS7-nek rögösebb út vezetett az alternatív rocksztárságig, de a korszak idétlenül szögletes gitárzenéit ügyesen becsatornázó HipHop mjuzik ezen nagyon fontos állomásnak bizonyult, és mellesleg az évtized emlékezetes slágerei között is ott a helye, még ha a rádiók annak idején nem is haraptak rá. (IB)

7. Kispál és a Borz: Ha az életben (1998)

Szép-szép, hogy a Kispál volt az alterszcéna kedvence, de hát ettől még a magyarok túlnyomó többsége számára a kilencvenes évek végén is csak valami vinnyogó pincezenekar volt, amit függönyfrizurás srácok és tarisznyás lányok hallgatnak. Kellett hát egy igazi sláger, ami nem egy hatvanas évekbeli táncdal feldolgozása, és amivel mindenki azonosulhat, illetve amit az egész ország szerethet végre. Hát ez volt a Ha az életben, amely szerepelt később reklámban is, és örökké szólni fog a kilencvenes években fiatalok nosztalgiabulijain, és ez teljesen rendben is van így. (IB)

6. Kampec Dolores: Levitáció (1990)

Már az is elképesztő, mi minden történik itt kevesebb mint három percben. Komplex, de ellenállhatatlan ritmus visz előre, van szaxofonszóló, egymásnak felelget az elektromos gitár és a hegedű, kis könnyedségek és nagy komolyságok ellenpontozzák egymást. Annyi az ötlet, hogy sokat a háttérbe kell eldugni. Lét és nemlét felszántásával sokan próbálkoztak a popzenében és annak határain; a Kampec Doloresnek nemcsak ez sikerült, hanem az is, hogy közben egyszerre súlyos és lebeg minden fölött. (RA)

5. Nihil: Háttal úszom a divatban (1990)

Na ez meg mi? Hát kérem szépen, ironikus poszt-újhullám: Békés megye a poptérképen! A Nihil zenekar az Európa Kiadó inkább terhelő, mint termékeny hagyományának legjobb örököse lett. Ők ahelyett, hogy ráfeszültek volna Menyhárték utánozhatatlanul súlyozott pátoszára, levitték azt délre, őrülten cool napszemüveget tettek rá, és belelökték az iróniába. Már maga a számcím is tökéletes, aztán olyan sorok jönnek, hogy „valami régi lány illata, az ujjamra száradt az éjszaka" – Menyhárt modorában, de azt nem direkte kifigurázva, mindez szörfgitárral totál megbolondítva. Anno Nagy Feró Kispálékhoz hasonlóan nagy jövőt jósolt nekik; nagyon nagy kár, hogy nem tudták kifutni magukat. (LÁ)

4. Tankcsapda: Fiúk ölébe lányok (1999)

Nem kellett ahhoz a kilencvenes években felnőni, és Tisza-túrákra járni, hogy pillanatok alatt átélhessük a Fiúk ölébe lányok hangulatát: buli, fiatalság, fiúk, lányok, rockandroll, és az egész megdobva a korszakra jellemző, felszabadult feelinggel. Ez a dal pont időben kapja még el a Tankcsapdát, mielőtt befutott rockzenekarrá vált volna: iszonyú energia van benne, egyszerű, mint a faék, és minden pont a helyén van - már egy évtizede a pályán lévő, de még nem önmagát ismétlő zenekar munkásságának egyik csúcspontja. (IB)

3. Vágtázó Halottkémek: Halló, mindenség! (1990)

A VHK az új hullám közegében indult, szerepelt is előző listánkon; de legtöbb akkori társával ellentétben a kilencvenes években nem a gyors ellaposodás jött, hanem több csúcslemez. Ezekről ezt a számot ítéltük a legjobbnak. Nem utolsósorban a tökéletes riff miatt, ami akár kétszer, tízszer ilyen hosszú számot is elvinne. Úgyhogy amikor leáll, hogy utat nyisson Grandpierre Attilának, akkor tudjuk: ő tuti valami fontosat fog most itt kiabálni. És tényleg! Nem volt másik dalszöveg életemben, amit ilyen lelkesen skandáltam volna úgy, hogy közben személyesen ennyire távol állt tőlem a mondanivalója. (RA)

2. Tankcsapda: A legjobb méreg (1992)

Mielőtt megkaptuk Magyarország Legnagyobb Rockzenekarát, azelőtt volt kis-Motörheadünk; én utóbbit jobban csíptem. Amikor a klipben az intro végén Lukács László komótosan könyékig beletúr az orrába, akkor már lehet érezni, hogy ez nagyon rendben lesz. Megkapják a nők ("kurvák"), a rendőrök ("seggfejek"), még a mindenkori "mindenható" kormány is! A legjobb méreg alapján Debrecen húzósabb lehetett, mint Compton, de inkább tízszer ennyi túlzás, mint egyetlen Szextárgy. "Patkány vagyok, de nem féreg. Az élet a legjobb méreg! YOO!" A két "O" közé nyugodtan képzelhetünk egy "L"-t, mert ennyire fasza gyerekek voltak. (KA)

1. Kispál és a Borz: Húsrágó hídverő (1990)

Na, ez azért borítékolható volt, nem? 1990-ben már senki nem énekelt Mocskos időkről és Erdős Péterekről (de nyilván a taxisblokádról sem): jellemző, hogy a kilencvenes évek legjobb magyar számában nincs semmi olyan állásfoglalás, ami mögé fel lehetne sorakozni, és még a címe is úgy hangzik, mint egy Csukás István- vagy egy Lázár Ervin-mesehős neve. Nem fontoskodik, nem akar mondani semmit, mégis érezhető, hogy minden szó, minden homályos értelmű kép, minden szokatlan asszociáció tökéletesen a helyén van. Fel-felvillant valami komoly személyes drámát, de aztán elvicceli, idézőjelbe teszi vagy témát vált, és még azt sem lehet igazán eldönteni, hogy az alaptónus egykedvű vagy kétségbeesett-e. Tulajdonképpen valódi refrén sincsen, a hookot a gitár és a basszusgitár szívfájdítóan szép, sodró és nagyon fogós együttjátéka hozza. A Húsrágó, hídverő talán nem olyan tömegénekeltető stadionhimnusz, mint a Zsákmányállat, és egészen biztos, hogy olyan értelemben nem is volt sláger, mint később a Ha az életben, de ha egy földönkívüli megkérdezné, hogy milyen volt a kilencvenes évek Magyarországa, én ezt dúdolnám neki. (SZSZCS)