Képzeljük el a következő szituációt. Tehetségkutató verseny díjátadó ünnepsége zajlik az egyik művelődési házban. Sorra szólítják az alkotóművészeti kategória nyerteseit, pályázni annyi műfajban lehetett, hogy a jelenlevők alig férnek a színpadon. A műsorvezetők mindenkiről felolvasnak egy-egy rövid ismertetőt – arról is, aki el tudott jönni, és arról is, aki nem.
Úgy tűnik, ketten hiányoznak, pedig egyikük a színfalak mögött várakozik, és talán még most is ott lenne, ha nem kiabál be valaki a nézőtérről: itt van, csak siket, azért nem mozdul. Rohan a jelnyelvi tolmács a színpadra, a férfi boldog, hogy végre ő következik, a keserédes jelenet pedig egyértelművé teszi: a Paraszupersztár egészen más, mint a többi tehetségkutató.
A Paraszupersztár a fogyatékossággal élők tehetségkutatója. Egy nagyszabású, de kis költségvetésű, szűk rétegnek szóló, nehezen eladható show-műsor, mert nem elég, hogy a versenyzők látás-, mozgás- vagy hallássérültek, ennek tetejében még énekelnek, táncolnak, hangszereken játszanak vagy mesélnek, szavalnak is. A különféle kategóriáknak köszönhetően a tizenkilenc döntős produkció közül tizennégy ért el helyezést, de a verseny nem ezért, hanem az egysíkú lebonyolítás és a zsűri elfogultsága miatt egyszerűsödött tinglitangli gálaműsorrá.
Paraszupersztár
A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége azzal a céllal indított tehetségkutató versenyt a fogyatékossággal élő emberek számára, hogy olyan tehetségekre találjon, akik eddig nem tudták megmutatni magukat a szélesebb nyilvánosságnak. A versenyre fogyatékosság típusától függetlenül bárki jelentkezhetett, életkori megkötés sem volt. Az előadó-művészeti és az alkotóművészeti kategóriákra összesen 450-en neveztek. Az előadó-művészeti kategória elődöntőjét 2014. október 6-7-én rendezték meg Budapesten, az Angyalföldi József Attila Művelődési Központban (JAMK). Az 52 produkcióból 19 jutott tovább a december 5-i döntőbe.Nem a kereskedelmi csatornák tehetségkutatóira jellemző feszültségkeltés hiányzott, hanem az a józan szemlélet, ami különbséget tesz a lelkesedés és a felkészültség, a gyakorlat és a tehetség, az akaraterő eredménye és a művészi teljesítmény között. Egyrészt azért, hogy senki se kergessen hiú ábrándokat, másrészt azért, hogy az arra érdemes előadók értékes visszajelzést és tényleges megerősítést kapjanak.
Mert ahol már mindenki szupersztár, ott valójában senki sem az.
Ehhez képest a héttagú zsűriből egyedül az RTL Klub hangjaként ismert színész, Both András és a Zeneakadémia tanára, gitárművésze, László Attila voltak azok, akik az elragadtatás hangján ugyan, de megengedtek maguknak egy-egy burkolt kritikai megjegyzést, miközben Tóth Richárd színész-koreográfus szíve szerint minden fellépőnek elmondta volna, mennyire szereti és mennyire szeretné megölelni. Szerencsére ritkán jutott szóhoz.
Nem úgy a két műsorvezető, Bálint Emese és Farkas Bálint, akik minden egyes produkció között a színpadon tébláboltak. A Paraszupersztár ötletgazdáiként nyilván ragaszkodtak a saját szerepükhöz és elképzelésükhöz, de sokat lendített volna a műsoron, ha nagyvonalúan háttérbe húzódnak.
Lehet, hogy ez az esetlenség az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ közönségét a legkevésbé sem zavarta, de a versenyzők teljesítményére egész biztosan kihatott. Hiába volt jó ötlet a szervezők részéről, hogy a műsor a két kerekes székes csapat előadásával kezdődjön, illetve végződjön, ha a Rolling Country táncosainak kisebb színpadon kellett megmutatniuk, mit tudnak, mint a ParaDance Company tagjainak. Ha a MEOSZ rendezvényén sem sikerül ideális körülményeket teremteni a mozgáskorlátozottak számára, akkor másoktól ezt hogyan lehetne elvárni?
Licsicsányi Viktória esete még kacifántosabb. Az angyali kislányt azzal vigasztalta a zsűri, miután meglehetősen hamisan elénekelte az Anasztázia című rajzfilm betétdalát, a Volt egy régi decembert, hogy biztosan a hangmérnök hibázott. Márpedig ilyen nincs. Ha valóban a hangosítással volt a gond, akkor nyilván meg kellett volna ismételni a produkciót, ha a kislányt kímélte a zsűri, az viszont meglehetősen furcsa pedagógia. Nem fair a közönséggel, nem fair a versenyzőkkel, és nem fair Vikivel szemben sem.
Tóth Károly és a ParaDance Company táncelőadása ugyan már elsöprő sikert aratott, de a szegedi fiú inkább akaraterejével és vitalitásával, semmint koreográfiájával nyűgöz le, a tánccsapat pedig Babits Mihály Fekete országának megzenésített változatával tarol – talán illet volna megemlíteni, hogy a zsigeri élményt okozó feldolgozás a Krétakör érdeme.
Harza Márk produkcióján viszont már keresve sem lehetne fogást találni. A súlyos mozgásszervi betegségben szenvedő fiúnak komoly fájdalmai vannak, ennek azonban mesélés közben nyoma sincs. Az éles eszű, csupaszív Márk kétségkívül az egyik népmeséből csöppent közénk, hogy felrázzon bennünket. A döntőben A bolond faluról mesélt, az elődöntőben pedig Lázár Ervin Szervusz, Mufurc című meséjét adta elő:
Szluka Lídia tehetsége, felkészültsége és profizmusa Márkhoz hasonlóan vitán felül áll. Érettségi után felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének tanszakára, ahonnan azonban egy évvel később eltanácsolták, mondván, vakon nem lehet belőle operaénekes. Lídia azonban nem adta fel, és nem akármilyen énekesnő lett belőle. A döntőben a Hunyadi László La Grange-áriájával, az elődöntőben pedig a Pillangókisasszony nagyáriájával bizonyította rátermettségét:
Számomra azonban az igazi paraszupersztár Severa Ágnes, akinek jellemző módon a dobogóra sem sikerült felverekednie magát. Szeretném hosszan méltatni a teljesítményét, de arra, ahogyan Severa Ágnes énekel, tényleg nincsenek szavak. A felvétel talán visszaad belőle valamit: