Van-e hiba Beyoncéban?

2014.01.14. 13:37

2013-ban mindenki nagyon várta az új Beyoncé-lemezt, ám sokáig úgy tűnt, hiába; csak találgatások keringtek róla. Aztán karácsony előtt egyszer csak szólt az énekesnő: tessék, itt az album! (Anti)marketingfogásnak tökéletes - de vajon milyen a zene?

BeyoncéBeyoncéParkwood / Columbia2013

A legtöbb heteroszexuális magyar férfinél jóval több Beyoncé-számot ismerek és szeretek, mi több, az előbbi jelzők egyikére rácáfolva még úgy is szoktam rendszeresen hallgatni őket, hogy a klipjüket nem nézem közben! Hittel vallom, hogy a Single Ladies ott van Minden Idők Legjobb Slágereinek élvonalában, kicsivel a Crazy In Love előtt; a Halo nagyjából az egyetlen power ballad, amit szeretek; hosszan sorolhatnám kedvenceimet a dögös Upgrade U-tól a prosztó Diván át a kedvesen és bohókásan furi Countdownig - no meg a Baby Boy, ami a világ legjobb mashupjában szerepel. Szóval Queen Bey királynői címe azon kevés dolgok közé tartozik a mai mainstream popban, amivel tényleg teljes szívvel egyetértek. Azonban egy Beyoncé-lemezt végighallgatni: na, ennek soha nem éreztem szükségét.

A karácsony előtt elképesztő marketinghúzással: minden marketing nélkül egyszer csak megjelent Beyoncé azonban a művésznő szerint azért így jött, egyben, felvezető klipek, tíz másodperces kedvcsináló videók, szótagonként Twitterre posztolt számcímek nélkül, mert ez egy Album, a szó erős értelmében. Mi több: úgynevezett vizuális album, a 14 számhoz készült 17 klippel! (Merthogy vannak kétrészes számok is.) Ráadásul nemcsak nagyon sok fogyott belőle, hanem nagyjából egyetlen kivétellel elájult a popsajtó is, legyen akármilyen irányultságú. (Amúgy akit nem izgat a zeneipari marketing, annak is el kell ismernie: elképesztő szervezőmunka lehetett elérni, hogy egyetlen árva szó ne szivárogjon ki az év egyik legjobban várt lemezéről - mint a Rolling Stone írja: csak a klipeken dolgozó manikűrösök titoktartási szerződései rengeteg papírmunkát jelenthettek.)

Na jó, akkor meghallgattam a lemezt. Aztán megint és megint és megint. Egy idő után azért, mert ki akartam deríteni, hogy a) megunom-e, b) jó-e vagy nagyon jó. Nem untam meg, sőt, az elsőre átlagosnak (Beyoncétól átlagosnak) tűnő számok is egyre vonzóbbak lettek. A jó / nagyon jó kérdés már nehezebb. Mindenki örvendezett, hogy az anyag sötét és szexi, sokat merít az amerikai popban amúgy is megkerülhetetlen déli hiphopból, de akár az R&B kísérletezőbb / indie-sebb végéből, vagy a nyomott, sejtelmes elektronikus zenéből, miközben retrós soul/R&B és megfelelő mennyiségű ballada is található rajta. Azonban az alapok iparosmunkák - nem a fröccsöntés, hanem a jó kézművesipar értelmében. Arról a mesteremberről van szó, aki tudja, hogy bizony egyéni ötletek, szellemes megoldások kellenek ahhoz, hogy egy tisztességes darab valóban az legyen: tisztességes. A legjobb, mert legkevésbé feltűnő példa: amikor Jay-Z és Beyoncé kislányát is szerepeltető, gyakorlatilag a "lehessen rá andalogni esküvőkön" feladatra optimalizált - és fene belé, tényleg nagyon szép - Blue-ban belép a dob, akkor a zongora nyávog egy picit, mintha ott a magnószalagot már elnyűtte volna a sok lejátszás (pont hallatszik az alábbi részletben). Túl azon, hogy a bombasztikus dobok tényleg bombáznak, a sejtelmes szintik sejtelmesek, a retrós dalok visszaröpítenek az időben stb., az ilyenektől lesz igazán élő a Beyoncé kísérete. Nem "több mint" poplemez: ilyennek kell(ene) lennie egy poplemeznek. Viszont nincs itt Single Ladies: olyan szám, ami úgy világverő popsláger, hogy közben bátran kikezdi azt, amit a popslágerek hangzásáról gondolunk.

Azonban mégis többek a lemez számai, mint amikor egy jó elektronikus alapra egy jó DJ rákever egy Beyoncé-acapellát (rengeteg ilyen van ám szerte az interneten, például a világ legjobb mixének elején). Mégpedig, naná, Beyoncé miatt. Túl az adottságain, valamint hogy mindent tud, dögösséget, tekintélyparancsoló kinyilatkoztatásokat, sérülékenységet, szerelmet, fájdalmat - egyszerűen belakja, magáévá teszi a számokat. Minden hajlítás, felszárnyalás, reszelős elmélyülés, kedveskedés, búgás, sejtelmes beszédhang a helyén van. Miközben a lemez egyik fő témája a lázadás az ellen, hogy állandóan tökéletesnek kellene lennünk / kellene lenniük a nőknek, a hallgató hajlamos elhinni, hogy ha valaki, hát ez a nő olyan, aki így ébred reggel: nincs benne hiba. De ha az az üzenet, hogy még én, Beyoncé sem úgy ébredek, hogy minden hibátlan rajtam - hát az is kellő önbizalmat sugároz.

Az én szívemhez leginkább a szuperdögös Yoncé / Partition és a dögösséget hátborzongatással vegyítő ***Flawlessállnak a legközelebb, a retrós dalok és balladák a legtávolabb. Viszont talán a legnagyobb, mert legmeglepőbb húzás az XO. A szerzők között a tenyérbemászó zseni, a Single Ladiesért is felelős The-Dream mellett ott van a sajnálatos OneRepublic tagjaként is ismert Ryan Tedder; a kíséret az EDM (elektronikus tánczene) még rádióbarátabbá tett változata; a refrénben pedig ott az a kórus, nehogy véletlenül valaki ne vegye észre: ezt kell együtt énekelnünk mindannyiunknak! Nagyon bírom utálni az ilyesmit, azonban Beyoncé elképesztően kedves, szívhez szóló, az EDM egyeneufóriáját könnyed lebegéssé formáló dalt varázsol belőle, ami akárhány kérgen áthatol. Arról nem is beszélve, hogy a pöcs Terry Richardson olyan feelgood klipet készített hozzá, ami tényleg az.

Amúgy a klipek többségének az a legfőbb erénye, hogy Beyoncé szerepel bennük. Ha eltekintünk attól, hogy pusztán emiatt bármilyen videót érdemes megnézni, akkor az XO-t és a ***Flawless "őrült" koreográfiáját és direkt elcsúszott szájmozgását érdemes említeni. Egy olyan van, ami tényleg hozzátesz a zenéhez: a Superpower Jonas Akerlund rendezte apokaliptikus klipjében lassítva vonul egy csomó fura lázadó Beyoncé körül (milyen ruhában van, jó ég!), Molotov-koktélok repülnek, autók törnek, rendőrök erőszakoskodnak. Valami nagyon durva készül végig, miközben a tempó egészen nyugtalanító nyugalommal tölti meg a képeket. Miután megnézi az ember, már nem is tudja eldönteni, hogy ez a robbanás előtti feszültség benne van-e magában a zenében, vagy csak a képek hatására hallja-e bele az amúgy sima, kedves, tututu vokállal és vonósokkal kísért dalba.

Nem mondom, hogy nem választom ki azt a néhány darabot a lemezről, amik bekerülnek a gyakran hallgatott Beyoncé-számaim közé. De abban is biztos vagyok, hogy az egész albumot is elő fogom venni időről időre; mert azzal együtt, hogy nem minden részéért lelkesedem egyöntetűen, kevés ilyen van a popzenében. A-