Presszó helyett sivatag - a Quimby új albuma

2014.01.20. 17:13

Vajon feldolgozta-e már a Quimby, hogy az ország egyik legnépszerűbb zenekara lett? Jól áll-e nekik, ha új arcukat próbálják megmutatni? És hogy jön ide Hobo? 

QuimbyKaktuszligetTom-Tom Records2013

Egy, a negyvenedik életévében járó zenei újságíró számára nincs nagyobb félelem annál, mint hogy kiöregszik a popzenéből: szörnyű dolog azon kapni magam, hogy egyre többször reagálok úgy mai, releváns és néha még kritikailag is elismert popzenei produkciókra, mint ahogy a saját nagyapám tenné. Ilyenkor mindig megnyugtató a fontolva haladó magyar pop-rockszíntérrel szembesülni, és ez különösen igaz az egyik legnépszerűbb mai rockzenekarunkra. A Quimbyvel ugyanis még mindig pontosan ugyanolyan a viszonyunk, mint amikor egyetemistaként megismertem az együttest a kilencvenes évek közepe táján: kicsit túl komoly, felnőttesnek ható zene, amihez képest inkább hülyegyereknek érzem magam. Akkor még azt gondoltam, előbb vagy utóbb bele fogok nőni az ilyen zenékbe, de mint ahogy Nick Cave-be és Tom Waitsbe sem sikerült belenőnöm, úgy a Quimby is folyton egy generációval előttem jár.

A Quimbyt azonban sokkal többen szeretik itthon, mint a zenekart megihlető külföldi zenészeket (Viszockijról nem is beszélve), úgyhogy nem kötelező rajongani a rock elborult géniuszaiért ahhoz, hogy értékelni tudjuk Kiss Tibiék munkásságát. Mára az együttesnek tényleg nincsenek vetélytársai itthon, erre a tavalyi Sziget nulladik napja lehetett a legjobb példa – a ma aktív magyar rockzenekarok közül csak a Tankcsapdának van ehhez mérhető tábora, noha utóbbi már jó régóta ott van a legnépszerűbbek között, a Quimby országos népszerűsége viszonyt aránylag friss és kicsit meglepő fejlemény. Olyannyira, hogy szemmel láthatóan magát a zenekart zavarta meg ez a legjobban: az azóta készült EP-k (Ajjajjaj, Lármagyűjtögető), illetve a Kicsi ország című album csak az újonnan jött rajongóknak nyújthattak bármit is, mert a korai Quimby-lemezekkel még csak összehasonlítani sem érdemes őket. 

A Kaktuszligeten legalább érződik a szándék, hogy a zenekar megpróbál szakítani a rutinnal és a biztos középszerrel, és megpróbál valamilyen lenni – ez az ő megfogalmazásuk szerint a „sivatagi", amit persze nem kell véresen komolyan venni, de nagyjából érthető, mire gondolnak itt a zenészek. Némely számoknak valóban van egy kis countrys feelingjük (a hangszerelésről akár még a Lambchop-lemezek hangulata is beugorhat), és hálistennek nem hajkurásszák azt a presszós-búsongós hangulatot sem, ami például az előző lemezen is meghatározó volt. A bevezető után talán meglepő lehet, de az pont nem áll jól a Quimbynek, amikor megpróbál direkt vicces (Unbekannte Schmerzen) vagy cuki lenni () – ha húsz évig az „oldalba baszott közép-európaiság" volt a zenekar védjegye, akkor most már késő ezen változtatni. 

Ennek megfelelően azok a dalok is működnek jobban, amelyek rájátszanak a Quimby eddig is meglévő erősségeire, így a sajátos atmoszféra megteremtésére (a trombita az Állatok a legelőn elején, vagy a Hajnali pszichóban a spagetti-westernes hangulat), vagy a lírai felnőtt-melankóliára (az aktuális témában a giccs csapdáját épp hogy, de szerencsére elkerülő Kivándorló Blues, illetve a Lámpát ha gyújtok). A legjobbak esetében ezeknek nincs is önismétlő hangulatuk, hanem valahol logikus állomásai a zenekar evolúciójának, és a tagok még a zúzósabb részekkel sem kockáztatnak sokat, hiszen a célközönség talán legnagyobb részét alkotó mai negyvenesek is hallgattak már ennél jóval keményebb dolgokat fiatalon. Aki kicsit is szerette valaha ezt a zenekart, egész biztos talál rajta legalább egy-két jó számot, még akkor is, ha a Káosz Amigos óta eltelt bő évtized során már levette a kezét a mainstreammé vált Quimbyről, a többieket meg nem ez a lemez hivatott amúgy sem meggyőzni.

Már csak azért sem, mert Kiss Tibor most is legalább annyira szeretne koszorús költő lenni, mint rocksztár, de legalábbis olyan dalszövegeket írni, amelyek a hétköznapi nyelvhasználattól jó messzire szakadva sokkal inkább tűnnek megzenésített versnek, semmint popdalok szövegeinek. A Kaktuszligeten is akadnak olyan sorok bőven, hogy „cefreszagú birodalmam sötét korpuszát", meg „az éhség szekerén vicsorog a szerelem", melyeket normálisan inkább keresnénk kortárs költészeti antológiákban, sem mint vezető rockzenekarok szövegeiben, de a népművelő rockot megalapozó, és a Quimbytől amúgy nem is olyan távol álló Hobo óta már nincs is miért csodálkozni, ha mondjuk Beck Zolit és Szűcs Krisztiánt Grecsó Krisztiánnal látjuk dzsemmelgetni.

A Kaktuszligeten szerencsére azért kevesebb a modorosság, mint a Kicsi országon volt, és nincsenek olyan mélypontok sem, mint amilyen ott a Cukrot öntök, ezért az sem meglepő, hogy ez a lemez nem is korbácsolt olyan indulatokat. Minden jel szerint a Quimby végre megtanult együtt élni azzal, hogy sikeres zenekar lett, és ez már több, mint amit az elmúlt évek tanácstalansága után várni lehetett - én pedig még pluszban is hálás vagyok, amiért fiatalnak érezhetem magam. B-