Indiana Jones a sárga tengeralattjárón - a Temples lemeze

2014.01.30. 18:13

A templomokba hinni jár az ember, és ha hiszünk a fülünknek, akkor a Temples bemutatkozása túlugorhat a Tame Impalán is. Márpedig 2012-ben a Quart szerint utóbbi zenekar az év legjobb lemezét készítette, és ebben elég sokan egyetértettek velünk. De tényleg van ennyi a Templesben?

TemplesSun StructuresHeavenly Recordings2014

2014-ben lassan már úgy vagyok a zenehallgatással, ahogy a Templest amúgy dicsérő Noel Gallagher volt vele tavaly: ha 45 percet kérnek tőlem, akkor tényleg tegyenek elém valamit. A Temples ugyan helyzeti előnyből indult, mert egy évvel ezelőtt felkerültek a radaromra, és a bizalmammal azóta sem éltek vissza, a Colours to Life például a kedvenc nyári kikapcsoló dalom lett. Szóval volt itt várakozás, sokan a psych-pop/rock vonal felpezsdítőit látták bennük, én meg, látván az 52 perces játékidőt a magam módján megijedtem.

A Kettering nevű kisvárosból érkező srácok első ránézésre ugyan nem tűnnek többnek retro rajongó sihedereknél, akik üres perceikben fanzine-t szerkesztenek a lokális színtérről, és tudják, ki az a Tony Visconti, akinek köszönhet egyet s mást a T.Rex vagy Bowie (és nekik is nagy idoljuk). Az énekes-szólógitáros James Bagshaw-nak azonban egy házi stúdió is kijutott, így adott volt, hol rögzítik a Sun Structures dalait. Azokat a számokat, amelyeket három-négy hallgatás után, saját magam legnagyobb döbbenetére, úgy fütyültem, mintha eddigi életem kedvenc albumát hallgatnám, már ki tudja hanyadjára. A vokáloknál csöpp Kasabian-utánérzettel átitatott Keep in the Dark például jó eséllyel pályázik arra, hogy a zenekar saját Elephantje legyen.

A Temples viszont nem akar eredetinek látszani, és nem is tagadja meg gyökereit. Inkább tisztelettudóan leborul előttük, és próbálja visszaadni azt az „érzést", amely még a stílus aranykorában lenghette körül a psych-popot. Mert mégiscsak sokkalta hagyományosabb pop, semmint elszállt rockdalokra épül a lemez – szemben a már említett, és öntörvényűbb Tame Impalával, és épp ezért nagyobb is bennük a kereskedelmi potenciál. Sodró lendületük a nemrég misztikus klipet kapó Mesmerise-ig magával is ragad minket, köszönhetően a változatos ötletekkel telepakolt daloknak. A címadó felvétel annak ellenére, hogy öt perc hosszú, egyáltalán nem válik unalmassá, mintha az időben visszafelé haladva jutnánk el benne a Doorstól a Beatlesig, de a Golden Throne is a maga pszichedelikus, horrorfilmeket megidéző, néhol földöntúli vokáljaival és a hetvenes évek francia popját megidéző világával, szimplán telitalálatként jellemezhető.

És ugyan egy-két dal erejéig leül ez az álmodozó, néha vízesésszerűen ránk ömlő, máskor a termoszférába kilövő, fokozatosan egyre nagyobb teret igénylő, elegánsan csiszolt, lírai psych-pop, mégiscsak ez lett az első lemez, amire igazán felkaptuk a fejünket idén. Az meg már csak a hab a tortán, hogy az egyre divatosabbá váló sivatagi show-ból (Django Django, De Staat, Primal Scream) ők is kivették a részüket. Én meg úgy éreztem magam, mint Indiana Jones, aki a petrai romvárosból kilépve hirtelen a sárga tengeralattjárón találja magát, és (minden bántás nélkül) csak annyit kérdez: mi volt az a Lonerism? B+