Az egyik legelismertebb mai pszichedelikus rockzenekar, a Wooden Shjips monoton, elszállós döngölésére csaknem megtelt az A38 Hajó. Kritikusunkat még úgy is meggyőzte, hogy lekéste az elejét.

- 20.45-re van kiírva a kezdés, siessek?
- Még ráérünk, kizárt, hogy pontosan kezdenék.

Hát pedig pontosan kezdték, rácáfolva az évtizedes koncertre járói rutinomra, noha ilyesmi akkurátussággal eddig csak Bécsben találkoztam. Pedig az A38 Hajónak jó oka volt a pontos kezdésre, hiszen, mint később kiderült, szombat estére két programnak is otthont adott: a gyorsan lezavart koncert után este 11-től még egy technobuli is várta a vendégeket. Így hát lekéstem a koncert elejét – így jár, aki csak a beidegződéseinek hisz. De nem ez volt a szombat este egyetlen meglepetése, hiszen a nézőtér is tömve volt, pedig Wooden Shjips-kaliberű zenekarokra általában egy-kétszáz fős közönség szokott összegyűlni, most meg a viszonylag olcsó jegyár, meg a ki tudja, milyen szubkultúrák (Idősödő rockerek? Goa? Esetleg egy közepes nagyságú cég lepte meg az alkalmazottjait Wooden Shjips-koncertjegyekkel?) szerencsés találkozása folytán csaknem teltház fogadta a San Franciscó-i pszichedelikus rockzenekart.

Fotó: Brindza Csaba

A Wooden Shjips persze tényleg egész divatos világszerte, a pszichedelikus pop-rock amúgy is az egyik legjobb hívószó manapság, ráadásul a tavalyi Back to Land az együttes eddigi legkönnyebben fogyasztható lemeze, mikor máskor lássuk őket, ha nem most? Erik „Ripley" Johnson zenekara a legtöbbször ugyanarra a receptre épülnek: bombabiztosan zakatoló, monoton ritmusszekció, hipnotikus és minimalista orgona, és erre jönnek Ripley melódiái, plusz egy kellően elszállós gitárszóló. Éppen ezért a Wooden Shjips nem túl változatos zene, a számok amellett, hogy repetitívek, jó hosszúak is, de ha az ember rááll a zenekar hullámhosszára, akkor nem unatkozik. Nekem a fentiek miatt kellett egy kis idő hozzá, de mire az új lemez legjobb számához, a Ghoulshoz értünk, már nem volt ezzel probléma, azt simán el tudtam volna még hallgatni egy darabig.

Fotó: Brindza Csaba

A hatalmas, ősz szakállú Ripley (akinek a másik zenekara, a Moon Duo is legalább ilyen jó) a külsejéhez képest meglepően lágy, kellemes énekhanggal tompította a drone-os zakatolást, ám ez a motorikus hatás pont kellett ahhoz, hogy ne tűnjön egy évtizedek óta befagyasztott hippinek. (Amúgy már nem is lakik San Franciscóban, hiszen Portlandbe költözött.) Az új lemez kritikájában némiképp nehezményeztük, hogy utánérzés hangulata van a zenének, de ezek az aggodalmak élőben gond nélkül elhessegethetőek azzal, hogy a Velvet Undergroundot, a Blue Cheert, a Suicide-ot vagy a Cant több okból kifolyólag sem láthattuk élőben, az epigonok közül pedig a Wooden Shjips kétségkívül az egyik legjobb. Ez a zenekar pedig lehet, hogy csak egyetlen dolgot tud, azt viszont tökéletesre fejlesztette.

A koncert legjobb pillanataiban úgy rengett a talpunk alatt a hajó, mintha el akarna süllyedni, és még bírtam volna ugyan hallgatni ezt a kérlelhetetlen, monoton zúzást, de végül így is megkaptuk a kellő space-rock dózist szombat estére. A végén meglett férfiemberek fényképezkedtek a készséges tagokkal, és úgy tűnt, mindenki elégedett, ráadásul még csak alig múlt tíz óra. (Abból viszont remélem, nem lesz rendszer, hogy a nézőtér jobb oldalán a kameraállvány több tucat állóhelyet lefoglaljon, túlzásnak érzem.) A-