A következő éjjel is ezt - a Kiscsillag negyedik lemeze

2014.03.10. 16:19

Bárki meghallgathatja az interneten a Kiscsillag új albumát, mi is éltünk a lehetőséggel. Lovasi András vajon még mindig elefántcsonttoronyba zárkózik? És ha nem, az jó?

KiscsillagSzelesMegadó2014

Lovasi András vagyok, tudtam meg nemrég a Quart kvízéből. "Keserédes, bölcs mosollyal haladok át az életen", mondta az értékelés. Néhány nappal korábban pedig az derült ki, a lelkem egyúttal a Belle & Sebastian is. És a Személyiségem két része jól megfér egymással, még csak nem is idegenkednek egymástól. Például a Belle & Sebastiantól abszolút nem veszem zokon, ha a zenében az úttörést már meghagyják másoknak, és csak csinálják, amiben jók, sőt tulajdonképpen teljesen elégedett lennék azzal, ha pályafutásuk hátralévő részében mindig is ugyanazt a lemezt vennék fel (oké, ha lehet, Norah Jones nélkül), csak éppen új dalokkal, mert amíg jó számok vannak, addig a hülyének is megéri. Ebben a forgatókönyvben ilyen-olyan szintű változtatások persze mindig lennének, de leginkább egy mozgásában megállított, mégis ígéretes világra hasonlítana. Meg aztán van még egy halom másik ilyen aktív előadó, akik biztos pontot jelentenek úgy, hogy nagy irányváltást már nem kérnék számon tőlük, mégsem tűnik szükségtelennek a jelenlétük - a magyar popzenében viszont már annál kevesebb olyan zenekart találni, amiről tudod, hogy nem fog csalódást okozni, nem egy rutinszerűen, fogalmatlanul összedobott anyagot tesz eléd. Plusz maga a műfaj, amiben kijön, sem eleve valami kínosan mutáns darabja a popzene magyarországi leágazásának; és mindenekelőtt jó, hogy vannak. Na, a Kiscsillag, megint csak ilyen, még ha az okos kritikus ezt a jelenséget néha kockázatkerülésnek is tudja hívni.

Amikor Lovasi András és Leskovics Gábor a nullás évek közepén előállt a Kiscsillaggal, a friss név lehetőséget adott nekik arra, hogy legalább részben lerázzák magukról a Kispál és a Borzot meg a Pál Utcai Fiúkat nyomó elvárásokat, az olyanokat például, hogy szüntelenül egy szorongó (sokadik) generáció szócsövei legyenek. A szabadidő-zenekarként induló projekt aztán szép lassan komoly és állandónak bizonyuló elfoglaltság lett, időközben a Kispál ki is kikerült a képből, és most, nyolc (!) évvel az első album után, a negyedik anyagnál az elvárásaink már magának a Kiscsillagnak, és nem a tagok korábbi/másik zenekarainak szólnak. Egy Kiscsillag-lemez milyenségét pedig az adja meg, hogy azok a dalok, amelyikekben a szívnek meg kell szakadnia, és azok, amelyikek az önmarcangolást háttérbe tolva a koncerteken ugrálásban teljesednek ki, milyen arányban és ütemben váltják egymást. A használt műfaj valahol a gitáralapú rock tág keretein belül található, sok garázsrockos elemmel, és ami eldönti, mitől lesz jó az adott az a lemez, nem elsősorban annak függvénye, mennyi, addig sosem használt elem kerül a számokba, hanem hogy a műfaj jelentette, lekerekített játéktérben jól gazdálkodtak-e a rendelkezésre álló hozzávalókból. És ugyan az ismét Tövisházi Ambrus producerelésével felvett, a Soundcloudon végighallgatható Szeles sok szempontból eltér az eddigi Kiscsillag-anyagoktól, ezek nem olyan erejű változások, amelyik egy rajongót képesek lennének eltávolítani a zenakartól.

Egy új irány, amit például a Néniket a bácsiknak! kritikusa még hiányolhatott 2011-ben, vagyis , hogy a lemez mondjon valamit a világról, amiben éppen aktuálisan benne vagyunk. Valamit arról, ami frusztrálhatja azokat, akik itt és most élnek. Hát bárcsak minden zenei újságíró minden álma így válna valóra! A negyedik Kiscsillagra ugyanis megérkeztek a széljegyzetek a magyar politika és társadalmi környezet jelenlegi állapotáról, bár azért nyilván ne olyan megoldásokat várjunk Lovasiéktól, mint a Háj-háj Szásától. A 2014 című szám is egy ilyen megfigyelés eredménye, nagy kár, hogy a funkos, szoftrockos, lassan hömpölygő, közönyös dal közel sem olyan ütős, mint mondjuk a Primal Scream hasonló, de forradalmi évösszegzése volt tavalyról. Bár az meg nyilván már egy alkati kérdés és hallgatója válogatja, hogy egy Feketemosóval szaggatja inkább a szívét, vagy az nem hagyja békén, hogy az ember, akire rábízzák egy ország gazdaságának igazgatását, nettó őrültségeket beszél kisbabák fenekén lévő piros pöttyökről (Ki találja meg?), szóval legalábbis nekem abszolút nem volt eddig sem hátrány, ha nincs egy Kiscsillag-szövegben politikai vagy társadalomkritikai kiszólás.

Az atmoszféra, ami leginkább átalakult. A bulikat beindító táncosabb darabok (amiket Lovasi itt klasszikus Kiscsillag-dalokként jellemez), bennük az olyan szükségszerű képekkel, mint a folyosón felejtett "szaros gatyával" (Melegszék), most sem maradtak le, a Táncban a szintialap tök jól működik, a 2. este tehetetlen dühöngése, hogy akármit csinálsz, a következő éjjel is ugyanaz lesz, mint ma, a leginkább magával húzó refrén a lemezen. Az önmarcangolást azonban ezúttal mintha kissé háttérbe nyomták volna. Bár nekem a zenekar fő vonzerejét a jól kimért, a koszosság érzetével összehozott líra adja, és most is egy ilyen (A kis óceán), kétségbeesetten kiabáló dalt érzek a legerősebbnek az albumon. A karakánul inkább a már említett, aktuális szövegeivel odaálló dalok ugyan sajnálatosan kissé túlsúlyba kerültek, ami meg-megtöri a lemez dinamikáját; cserébe viszont az is kiderült, hogy az indie-popos megoldások, csilingelések és idétlenkedések is jól állnak a zenekarnak (Szeles; Földre).

Persze nem mondom, hogy legközelebb ne csinálhatnának egy gyereklemezt, vagy egy elejétől a végéig akusztikusat. Vagy koncertezhetnének revütáncosokkal és egy tűznyelővel. De amíg vannak jó dalok egy Kiscsillag-lemezen, addig mi rossz történhet, nem igaz? B