Ideje kikelni az ágyból - Beck új lemeze

2014.03.24. 11:51

A már 43 éves Beck hat év után jelentkezett új lemezzel, de aki az egykori, folkkal és hiphoppal egyaránt dolgozó csodagyereket várta, annak csalódnia kellett. De ettől még a Morning Phase lehet jó lemez.

BeckMorning PhaseVirgin EMI2014

Vannak azok a szép, munkamentes reggelek, amikor a Nap a függönyön keresztül besüt a szobába, és érzem, milyen jó lenne korán felkelni, mert biztos csak csupa őrületes dolgok várnak rám ebben a napban - aztán fél perc múlva jön a fordulópont, hogy a fenébe is már, hát ez mégis csak egy rohadt reggel megint, maradok inkább ágyban, amíg zsibbadni nem kezd a derekam. Aztán hol az egyik, hol a másik oldal érvei az erősebbek. De ha legközelebb ilyen patthelyzetbe kerülök, Beck új lemezével próbálom majd megtalálni a helyes utat, és egyáltalán nemcsak azért, mert szerepel a reggel szó az album címében. Hanem mert elsőre ennél az albumnál sem lehet megkérdőjelezhetetlenül tudni, hogy segíteni fog felkelni, vagy a puha hangzásával pont hogy visszarángatna a paplan alá? Hogy lassú dilemmázgatásával átlépi-e már azt a határt, ami a sokon túl van? És mondjuk eleinte abban sem voltam biztos, félig jó, vagy félig inkább rossz ez az album, az mostanra mindenesetre legalább tisztázottnak tűnik, hogy a Morning Phase mégis elsősorban elég jó lemez lett.

Persze ha valaki újabb mérföldkövet vár a kilencvenes évek csodagyerekétől, vagy ha mást nem, minimum olyan dögösebb hangot, szuper szörfös gitárokat, mint az eggyel előző Modern Guilten (2008) voltak, az csalódni fog. Ellenben azok, akik ki voltak békülve a Sea Change-dzsel (2002), sőt; vagy akik szerették Becket kihallani Thurston Moore 2011-es szólólemezéről (Demolished Thoughts), mindjárt nagyobb valószínűséggel fogják szeretni ezt az anyagot is. Mert a Morning Phase-en ugyan többnyire olyan zenészek játszanak, akik a Sea Change-en is, a személyi egyezésen túl elsősorban mégis atmoszférájában passzol egymáshoz a két lemez. Közös bennük a folkban, az akusztikus hangszerekben, a szimfonikus és zongorás megoldásokban rejlő lehetőségek újra megtalálása, a letisztultság. A lassú sodródás a súlytalanság állapotában, a megnyugtató csilingelések, sípolások - ugyanakkor az elmúlt több mint tíz évben annyi sok minden történt. És amíg a Sea Change egy szakítás utáni, keserűséggel kevert önvallomásosság volt, az új, tizenkettedik album egy, a kétségek, és ha nem is annyira a megérkezés, de legalábbis az iránynak a megtalálása utáni pillanatban született, és kézen fogva vezetné át ezen a nagyon amerikai úton a hallgatót is.

A Morning Phase, amit Beck "kaliforniai lemezként" próbált belőni, ha tehetné, puha takaróval védelmezne bennünket, az elkent énekek pedig tovább kedveznek a biztonságot nyújtó lebegésnek. A komfortérzet olyan teljes, hogy időnként valóban nagy a kísértés az elalvásra is, ami egy popalbum esetében persze nem feltétlenül vonzó tulajdonság. Bár tényleg többször elakad az anyag, az olyan csodaszép pillanatokban feloldott játékos témák, mint amilyeneket a Blue Moonnál vagy a Blackbird Chainnél találunk, vagy a sejtelmes, mégis friss és ígéretekkel teli Turn Away, mindig észhez térítenek és megbocsáttatják velünk az eseménytelenebb részeket is. És aztán arra jutunk, hogy mégis megéri elindulni Beckkel, szétnézni, látni, ilyenek; vagy legalábbis kikelni az ágyból. B