Hátborzongató banalitás - három szintis poplemez

2014.04.13. 10:32

Máshonnét indult, és másfelé is tart a Future Islands, a Wild Beasts és a Trust, a közös bennük az, hogy mindhárom együttes nagy vagy egyre nagyobb fontosságot tulajdonít a szintiknek, valamint mostanság jelent meg új lemezük.

Future IslandsSingles4AD2014

Hol vannak már azok az idők, amikor egyetlen tévés fellépéssel zenekarok változtatták meg a világot? Soha nem lesz már olyan, hogy Elvis Presley vagy a Beatles egy tévéfellépése kisebb forradalmat idézzen elő, de még csak olyan sem, hogy egy playback fellépés a Top of the Popsban tévénézők tízezreit ösztönözze egy lemez megvásárlására. Éppen ezért csodálatos sztori a Future Islandsé, amely három albumot is készített, szépreményű, de nem igazán sikeres indiepop-zenekarként, hogy aztán egy fellépés a Letterman show-ban megváltoztasson mindent. Ennek a végén nemcsak maga David Letterman lett szokatlanul lelkes, hanem mindenki, aki látta, és már simán a show legnézettebb zenés fellépése lett. A felvételen a Future Islands játssza a Seasons című számát, miközben egy alacsony, kopaszodó, zömök, antisztár külsejű énekes idétlenül táncol, néha a szívét kiénekli, néha hörög, és végig olyan színpadi jelenléte van, hogy muszáj őt nézni, akár tetszik, amit csinál, akár nem.

Samuel T. Herringnek hívják az énekest, és egyike annak a kevés mai frontembernek, akinek tényleg érdemes megjegyezni a nevét. A tévéshow-beli fellépés hatására a baltimore-i zenekar népszerűsége szintet lépett, és ez szerencsésen összecsengett azzal, hogy a trió lemeze is az eddigi legjobbja. A Future Islands, mint annyian, a nyolcvanas évek brit, szintis new wave-jéből indul ki, kinetikus, New Ordert idéző basszussal és hideg szintetizátorokkal, ám ehhez egy soulénekest, de legalábbis egy teátrálisan éneklő frontembert párosít. Igaz, ez a párosítás mostanáig kicsit szokatlannak tűnt (hallgassuk meg például a kissé bizarr Tin Mant a kettővel ezelőtti lemezről), ám erre a lemezre mintha pont összeértek volna az alkotórészek. A Seasons tényleg egy hibátlan dal, de a Singlest nem csak az az egy szám viszi a hátán: a Spirit nagy ívű, slágeres szintipopja, az A Song For Our Grandfathers visszafogott pátosza, a Sun in the Morning felszabadult fúvósai mind-mind kis győzelmek. Tény, hogy az album a második felére már kevesebb meglepetést tartogat, de annak ismeretében, hogy a Future Islands magát is elsősorban koncertzenekarnak tartja, ez egy remek poplemez. B+

Wild BeastsPresent TenseDomino2014

„Én a Smotherre is nagyon büszke vagyok, és jó lemeznek tartom, de ezzel inkább csak megmutattuk az embereknek, hogy a Two Dancers nem egyszeri siker volt, de azért jobban szeretünk minden albumon mást csinálni" - mondta a Wild Beasts basszgitáros-énekese, Tom Fleming két éve a Szigeten. Ezt örömmel vettem, mert én sem éreztem akkora dobásnak a zenekar legutolsó lemezét, a 2011-es Smothert. Ráadásul élőben még kevésbé győztek meg, főleg a langyos szigetes fellépés volt kiábrándító, amelyre a délutáni műsorsáv sem lehetett mentség. Ott a Wild Beasts tényleg egy hipszter Coldplay benyomását keltette, a dalok tét nélkül cammogtak el a semmibe, és aki ott találkozott velük először, az teljes joggal érezhette úgy, hogy ez bizony nem egy jó zenekar. A Present Tense-t némi szünet előzte meg, az együttes pedig új segítőtársakat keresett, és talált is az Eno-Byrne lemezen is dolgozó Leo Abrahams, illetve Lexx Dromgoole (Madonna, Björk) személyében.

A Smother kritikájában már kifejtettem, mennyire kár, hogy az első albumon megismert, idióta Wild Beastsből ilyen komoly zenekar lett, és itt sem jön vissza a jobbik énjük, mint ahogy most sem sikerült akkora nagy lépést tenni az előző lemezhez képest, amekkorát szerettek volna. A legnagyobb különbség az elektronika térnyerése, néha az indie R&B vagy az XX világát is megidézi a szikár produkció (sőt, egyesek szerint az elszállós részek Clams Casino munkáira hajaznak), meg persze Hayden Thorpe falzettje. Még jobb, hogy több a direkt, popos szám a lemezen: az A Simple Beautiful Truth kis átalakítással lehetne nyolcvanas évekbeli rádiósláger, a Mecca a legszebb dal, amit eddig csinált a zenekar, a nyitó Wanderlust szigorú elektrós alapjai pedig új távlatokat nyitnak a Wild Beasts előtt. Így sikerült némiképp emelni a szintet a biztonsági Smotherhez képest, és az érzelmek mélyebb rétegeit is jobban ábrázolják a dalok. Igaz, utóbbiak még inkább hatásosak lennének, ha például Fleming előadásmódja nem lenne ennyire banális, az ő borongós hangulatú számai egyenesen hátborzongatónak hathatnának (na jó, az A Dog's Life majdnem összejön), így viszont belecsúsznak a felületes melankóliába, amely amúgy is jellemző a Wild Beastsre. Töretlenül bízom azonban abban, hogy egyszer tényleg túllép a zenekar a saját árnyékán, de a Present Tense még mindig nem erről szól. B

TrustJoylandArts and Crafts2014

A torontói Trust duó a 2012-es év egyik legkellemesebb meglepetése volt, egy nagyszerű bemutatkozó lemezzel, rajta olyan hibátlan szintipop-slágerekkel, mint a Dressed For Space. Azóta a duó megfeleződött, mivel Maya Postepski immár főállásban az Austra dobosa lett, így hát maradt Robert Alfons egyedül, de ez furamód olyan nagyon nem érződik az új lemezen, noha Postepski korábban a dalszerzésben is részt vett. Ugyanaz a darkos-gótos felhangokkal megdobott szintidiszkó hallható a lemezen, trance-es hangszínekkel, mintha egy kicsit talán közelített volna a kilencvenes évekhez is, mert van pár prosztóbb hangzású dal is, de ez nem áll rosszul Alfonsnak.

Szerencsére azonban nincs olyan nagy house-őrület, mint a már említett, amúgy is rokonlelkű Austra második lemezén, és megmaradtak azok a stílusjegyek, amelyek miatt az első lemezt szeretni lehetett. Amiben mégis gyengébb a Joyland, az az, hogy ha a TRST-ről meghallgatom a már említett Dressed for Space-t vagy a Bulbformot, még most is beleborzongok, annyira jól eltalálják az egyensúlyt a pulzáló szintik és Alfons már-már Amanda Leart idézően hipnotikus hangja között, itt pedig nincs ilyen. A Capitol, a Are We Arc?, a Rescue, Mister mind-mind szuper popdalok, csak nincs meg bennük ugyanaz a földöntúli atmoszféra - igaz, a címadó számban meg valódi héliumhang hallható. A Trust megmaradt tehát sajátos hangvételű és szórakoztató, sőt, táncolható produkciónak, maximum túl sok új rajongót nem szerez az új lemezzel. B