Én vagyok a diszkzsoké, ahogy fingok, úgy oké - Todd Terje új albuma

2014.04.22. 17:47

Miért csak most jelenteti meg az első albumát egy 15 éve aktív DJ? Egyáltalán miért érzi úgy, hogy lemezt kell csinálnia, amikor már így is a norvég diszkó szentlelkének nevezik, a Rolling Stone magazin meg a világ legmenőbb DJ-i között tartja számon? Todd Terje, azaz Terje Olsen válasza mindkét kérdésre egy-egy Selmeczi Gabriellás „csak". Ehhez volt kedve.

Todd TerjeIts Album TimeOlsen Records2014

Todd Terje a Resident Advisornak így foglalta össze, miért csinált albumot: „Ideje volt felnőni. A szüleim nem lesznek büszkék rám, ha csak 12 inches maxikat csinálok. Ezzel a lemezzel viszont örökre bekerülök az családi Hall of Fame-be." Az album címe is erről a hozzáállásról tanúskodik, semmi görcs, csinálok egy albumot, mert itt az ideje. It's album time. Olsen így mégis magasra helyezi a lécet, hiszen eleve úgy kezdjük hallgatni a lemezt, hogy érezzük: ha a cím könnyedsége a számokban is megvan, akkor ezzel az anyaggal nem csak az Olsen-család dicsőségcsarnokába lehet bekerülni.

És a kicsit Daft Punk-os intró azonnal be is húz, az első teljes számmal pedig kezdetét veszi az egész lemezen át tartó játékos és furcsa utazás a 60-as, 70-es, 80-as évek zenei irányzatai között, időnként megszakítva néhány emlékeztetővel, hogy mégiscsak 2014-et írunk. A Leisure suit Preben eleje akár a Rózsaszín párducban is elférne, de mielőtt ráunnánk a Henry Mancini-hatásra, egy elegáns váltással beleugrunk a 70-es évek olasz filmzenéibe, de csak azért, hogy még királyabb legyen, amikor a Rózsaszín párducos téma Knight Rider-főcímet idéző izéként tér vissza. És ez még csak egy szám. A Leisure suit Preben amúgy valószínűleg a Leisure suit Larry nevű videójátékról kapta a címét, ami kábé annyiról szól, hogy egy kopaszodó, negyvenes csávó csajozik 1987-ben (de ez ne tévesszen meg senkit, nagyon vicces az egész!). Preben a következő számban Acapulcóba megy, Todd Terje pedig megint a hallgatóra zúdít egy zavarba ejtően jó keveréket a hetvenes és a nyolcvanas évek diszkóiból, Marc Cerrone, Giorgio Moroder, sőt Ennio Morricone is feltűnik.

A Svensk Sas című számnál már tényleg nincs kétségünk afelől, hogy ez a DJ szórakozik a hallgatóival, meg saját magával is. Ilyen címmel, ilyen számok után betesz egy iszonyatosan bolond, jazzes brutálmambót, hát el kell az embernek dobnia az agyát! A játékosság és a humor ágyaz meg Terje régebbi számainak is, a lemezre ugyanis rákerült a Strandbar, az Inspector Norse és a Swing Star I. és II. is. Lényegében az album negyede újrahasznosított cucc, de ezzel nincs is probléma: ezek a számok teljesen új megvilágításba kerülnek az új környezetben. Pont ezért érthetetlen, hogy néhány kritika épp azt veti Todd Terje szemére, hogy az új számai nem teljesen olyanok, mint a régiek, meg hogy rossz irányba tapogatózik ezzel az okosan múltidéző italodiszkóval. Hát a fenéket. Ez a lemez pont úgy idézi meg a hetvenes éveket, ahogyan az a legkevésbé ciki. Nem szolgai másolója az akkori zenének, mint a Daft Punk a Random Access Memories-on, hanem azokat továbbgondolva létrehoz egy időtől független, elképesztően eklektikus, új világot. Vidám, egyedi, kreatív, szórakoztató.

Persze a vidámsághoz való viszony nem annyira egyértelmű, már az Inspector Norse klipjéből is látszott, hogy a játékosság mögül néha kikandikál valami nyomasztó és szomorú. A klipben a Whateverest című norvég rövidfilmből láthatóak részletek, ez egy lúzer srácról szól, aki zenélni akart, de végül nem teljesültek az álmai, otthon van, gondozza a beteg apját, házi drogokat főz magának, közben pedig naphosszat vereti a zenét. Néha azért sírva is fakad. Az élete tehát eléggé rossz, de a zene elfedi ezt, sőt néha még felszabadítóan viccessé is teszi a körülményeit. Ezért kerülhetett fel az albumra Robert Palmer Johnny and Mary-jének feldolgozása is. Ez a dal is kétarcú, pompásan táncolható ütemekbe bújtatva mesél el egy könnyfakasztóan szomorú sztorit egy kimerült kapcsolatról. Todd Terje Bryan Ferryvel énekelteti el a számot, a diszkós lüktetést balladaivá lassítja, és beteszi az egészet a csillogóan mosolygó lemeze kellős közepére.

Így akarja megmutatni, hogy ezt is lehet csinálni, ez is szép a maga módján, de ebben a környezetben nincs értelme szomorkodni. A következő számmal már ki is emel a hangulatból, és bár a lemez végéig kísért ez a szomorú közjáték, az űrbe repítő Oh Joyra már újra önfeledten mozognak a végtagok. Todd Terje ezzel – akár akarja, akár nem – azt is sejteti, hogy milyen céllal írta az albumot, és hogy szerinte mi a zenéje feladata. Egy időre elfeledtetni a rosszat, ami körülöttünk van - egyszerű üzenet, de szépen üzeni. Így válik az It's album time debütalbumból már-már ars poeticává.

Terje Olsen első lemeze tehát olyan, mint a DJ-szettjei. Ezekről azt mondja, hogy a szigorú norvég alkoholtörvények és az, hogy otthonában hagyományosan rövidebbek a szettek, arra kényszerítették, hogy játékosabban álljon hozzá a mesterségéhez, és bármilyen szűk térben is képes legyen komplexen kifejezni magát. Ez most sikerült lemez-formátumban is, az It's Album Time tényleg nagyon jó cucc. Todd Terje azt csinálja, ami épp az eszébe jut, ez pedig tényleg görcsök nélküli és szórakoztató. Tényleg ő a diszkzsoké, és ahogy fingik, úgy tényleg oké. A