A Kremsben, vagyis (innen nézve) Bécsen túli osztrák városban rendezett, idén tízéves Donaufestivalról többször tudósítottunk már. Most is elmentünk, az első hétvégén láttunk audiovizuális show-t, átverést, technóra hullámzó tömeget és megfejthetetlen művészetet. Április 30-tól május 3-ig is van még program, itt látható.

A szervezők a nyitókoncertre a Monolake-ként is ismert Robert Henkét kérték fel, aki az egyik legutóbbi projektjét, az audiovizuális Lumiere-t hozta. Akkor a hype e körül az alkotás körül, hogy például az idei Transmedialén lehetlen volt rá bejutni. Itt azért ez nem fenyegetett, habár így is szép telt ház jött össze. A művészeti térként működő minorita templom hajójának végében, az oltár helyén elhelyezkedő színpadon nem volt semmi, csupán fölötte egy kb. hatszor hatos vászon.

Robert Henke: LumiereForrás: David Visnjic / Donaufestival

A Lumiere nem koncert, sokkal inkább egy lézerszínház. A zenével - Henke inkább technoid arcát mutatta - együtt dinamikusan változott a kép: kezdetben csak pár hideg neonkék pötty jelent meg a vásznon, amiből lassan vonalak, négyzetek, körök, absztrakt forgó formák, betűk és számok alakultak ki hol szervesen, hol éles váltással. Azonban az izgalmas minimalista zene és vizuális elemek gyorsan elillantak a semmibe, átadták a helyüket egyre érdektelenebbül tobzódó formáknak. A közönség lelkesen éljenezte a művészt, én pedig csalódottan konstatáltam, mint sokszor máskor: inkább érvényes a "don’t believe the hype", mint az ellenkezője. Henke ettől még legnagyobb hőseim egyike, akitől eddig csak csodát kaptam. B-

Ugyanitt, a templommal egybeépült művészeti központban kapott egy kisebb termet Emi Honda és Jordan McKenzie, akik mechanikusan működtetett hangszerekből állítottak össze ikebanás panteista szentélyt, melyet egy alkalommal ők maguk szólaltattak meg. B+

A nyitórendezvény után átköltöztek a programok az expo épületegyüttesében kialakított koncerttermekbe. Az első fellépő Poly Roger volt: amikor volt mersze nem veretni, akkor egészen izgalmas dolgokat lehetett tőle hallani, de attól nagyon messze volt, hogy bármiféle egyéni hangzásnak nevezhetőt azonosíthatnánk vele. B- Az abszolút kakkuktojás fellépő Ebe Oke programba kerülése akár az egész fesztivál komolyságát is képes megkérdőjelezni. Persze az is lehet, hogy soha senki nem látta ezt a produkciót színpadon, csak ajánlotta valami kókler ügynök, vagy viccnek szánták. Mindkét verzió nagyon erős lenne. Két ondolált hajú cicababa hegedűs és egy csellista kísérte, ő pedig elképesztő pózőrként mezítláb sejtelmeskedett a mikrofonba. Nem lehetett komolyan venni a figurát, ahogy a felvételről jövő ütemalapokra, a kezeit a magasba emelve ujjaival varázslatot fröccsentet a közönségre. Kerüljétek messziről ezt a nevet. C-

Oneohtrix Point Never - akiről többször írtunk már, legutóbb itt - szétcincált női énekhangokból, szervezetlennek tűnő ritmusokból és lassan úsztatott szintifutamokból forrasztotta össze öntörvényű zenéjét, hozva védjegyszerű hangzását. Azt sem bánom, ha erre azt mondja valaki, hogy kíséleti elektronika. Magabiztos, tudatos, kiérlelt produkció. A+

Mouse On MarsForrás: David Visnjic / Donaufestival

 

A Mouse On Mars nem a nevéből él, nem ismétli magát. Lehet, hogy már jó ideje nem fesztiválkedvenc (bár két éve pont a Balaton Soundon láttuk a duót, nem éppen optimális körülmények között), de nagyon meggyőző, egyedi. Pofonegyszerű a színpadkép is, ami, ha működik, sokat hozzáad a produkcióhoz. Márpedig az övék működött: mindkettőjük előtt egy méretes fehér kartonlap, mintha a túlméretes laptop lenne kinyitva, arra ment a vetítés, illetve föléjük, de oda is szokatlan képarányban. Egy órányi izzás a megtelt nagyteremben, folyamatosan változó techno-funk lüktetés, magas hőfokon égő partihangulat. A+

A Hype Williams duóról tavaly, pont a Donaufestivalon adott koncertjük alkalmából írtunk részletesen. Azt hiszem, sokan vagyunk úgy, hogy elmozsoltunk egy pár könycseppet a feloszlásuk miatt; és talán azzal sem vagyok egyedül, hogy nem jósoltam nagy jövőt kettőjük önálló zenei karrierjének. Inga Copeland nem olyan rég járt nálunk a Bounce-nak köszönhetően. A fesztiválra Dean Bluntot hívták meg, hogy előadja tavalyi The Redeemer című lemezét (ami felkerült sok más mellett a Quart éves listájára is). Megvallom, kicsit tartottam tőle, hogy hogyan lehet úgy előadni egy ilyen, főleg hangmintákból építkező popoperát úgy, hogy a színpadon nincs más, mint egy szép szál kb. Armani öltönyös fekete biztonsági ember, aki csak áll, egy szaxofonos, egy hangversenyzongora és Dean Blunt a szokásos farmerjében, egy fekete Aba Shanti-I pólóban, Nike baseballsapkában.

Dean BluntForrás: David Visnjic / Donaufestival

De nemhogy nem égés, hanem a megfejthetetlen művészet történt előttünk. Nem vitás, Dean Blunt hatalmas színész is, aki a színpadon minta valóban az égből jövő csatornát nyitna meg a szemünk előtt. A teljes sötétségben elindított zenéhez csak a szaxofon csatlakozott, s lassan láthatóvá vált, hogy Blunt kissé nyugtalanul fel-alá járkál, odamegy a mikrofonhoz, mintha kerésné a belépéshez megfelelő pillanatot vagy a szavakat. De nem megy, nem most, s mindezt majd 10 percen keresztül. Olyan feszültséget teremtett ezzel az egyszerű dramaturgiai elemmel, hogy azt vártam, hagyja az egészet, bejelenti, hogy vége, nem megy. Ám a nyitány után megjött hangja, sőt egy harmadik zenész is csatlakozott, feltehetően Joanne Robertson, aki kezdetben csak énekelt elképesztő hangon, majd később gitározott is. Simán a korábbi Hype Williams-fellépésekkel egyenértékű produkció született méltóságteljesen a szemeink előtt. Meleg perfekcionizmus, kiszámított koreográfia, fények, színpadkép és hangok a helyükön úgy, hogy mindez együtt szíven üt. Ha van valami, ami miatt szeretem ezt az egyébként hűvös fesztivált, az ezek az elképesztő élmények. A+

Vatican ShadowForrás: David Visnjic / Donaufestival

 

A Hospital Records este keretében három fellépő osztozott az egyik színpadon. Közülük objektív okok miatt csak a Vatican Shadow vagyis Dominick Fernow sűrű, több mint intenzív indusztriál technóját láttam egyvégtében. Ez nevével egyező módon sötét és vitán felül kötelező kategória, ha valaki szereti az eksztázist és agóniát, a fájdalmat és örömöt, hiszen ami a dobgépek mátrixából kijöhet, az itt ki is jön. A+

Jeff MillsForrás: David Visnjic / Donaufestival

 

Az objektív ok pedig Jeff Mills, akinek háromórás fellépése, az egyetlen mással ütköző program, nem hagyott mozdulni. Adott egy kb. ezer fős terem, benne annyi hang, mint egy stadionban, egy hatalmas színpad, amin csak a földön van pár dolog. Középen egy stroboszkóp, körötte keverő, három cd-játszó és egy dobgép. A fekete, élére vasalt nadrágba, ingbe öltözött Mills mintha tábortűz fölött ügyködött volna guggolva; a keverőbe csatlakoztatott fejhallgatója zsinórját eltartva ellépett, messziről, rezzénéstelen arccal, egy fejbiccentés nélkül nézte az eszközeit, miközben a tömeg hullámzott. Ha ezt egy fotós jól elkapta, ikonikus kép készült. A+