Még mindig nagyon megy ám a zajos, mutáns techno (korábban itt és itt írtunk sok ilyen lemezről). Ezen belül az ipari hatású, nyomott-nyomasztó irányzat is: az alábbi három lemezre komoly kritikai figyelem irányult idén. Azonban ezt a megszólalást mindhárom más-más módon közelíti meg. Perc a hatásvadászat bevált eszközeit fordítja ki, Sd Laika a ritmusokra koncentrál, Untold pedig, nahát, szellemes.

PercThe Power And The GloryPerc Trax2014

Az ipari techno újkeletű felfutásának egyik vezéralakja Perc, vagyis Ali Wells, aki saját zenéjén túl Perc Trax nevű kiadójával is sokat tett a mozgalomért. (33 kiadvány meghallgatható a Bandcampen, köztük ez is.) Az itt szemlézett lemezek közöl az ő nagy sikert aratott The Power And The Glory-ja az, ami hatásában leginkább illeszkedik az ipari zene hagyományához, mármint sötétszürke, klausztrofóbiás, és könnyű megfejteni, hogy arról szól, hogy valami nagyon nem stimmel a világban, a hatalommal. (A legtöbb kritika konkrétan a brit politikáról beszél, noha Perc leszögezte: "nem úgy van az, hogy látok egy riportot a gazdaság helyzetéről, és rögtön szaladok a stúdióba, hogy a dühömet beleöntsem egy technoszámba".) De szerencsére nem úgy szól erről, ahogy szoktak.

Ismerős eszközöket vesz: a zörgésig torzuló, túlvezérelt dobok, ritmikus zúgások, kiabálások, fémes csattogások, hosszúra nyúló nyomott intrók, torzított röhögcsélés, miegyebek - ellenpontként a majdnem szép ambientes úszások is megjelennek itt-ott. Azonban mesteri módon csavarja ki ezeket a hatásukat ezerszer bizonyított eszközöket - hiszen épp azért, mert tudjuk, hogy "aha, ettől most be kell szarnom", valójában nem is szarunk be igazán. Perc eltolja az arányokat, rendszeresen túlfeszíti a húrt; mondjuk addig zúgat valamit, amíg már rég unalmasnak kellene lennie a szabálykönyv szerint, ám valójában pont így lesz hatásos. (Nyilván ez csak azért lehet így, mert amúgy a kisujjában van a szabálykönyv, tökéletesen tud ritmikus zajokat és bomba dobokat írni.) Vagy na jó, nesztek, bedob egy jó kis torz kaszaboló technót, de valahogy a hangzástérben egy egészen kicsit "rossz helyre" teszi, úgyhogy a feloldás helyett csak tovább húzza a hallgatót. Aztán amikor tényleg jön a katartikus döngölés, akkor abban nem lehet nem érezni azt, hogy "tessék, úgy játszom veled, ahogy akarok". Vagyis nem csak a hatalom aljas játékairól szól mint témáról, hanem valamiféle hatalmi játékot megjelenít a zene és a hallgató viszonyában is. Ettől kiemelkedő ez a lemez, jóval több, mint egy erős ipari techno, noha amúgy az is, amikor úgy akarja. Tuti rajta lesz számos év végi listán, megérdemelten. A- (Perc május 17-én, szombaton a Technokunst sorozat keretében mutatja be lemezét az A38-on.)

Sd LaikaThat's HarakiriTri Angle2014

Sd Laika már-már infantilisen "húdedúrva" című nagylemeze a ritmusra helyezi a hangsúlyt. Segít ebben, hogy a That's Harakiri kiindulópontja, a grime azért nem annyira kötött, mint a techno (amúgy a jellegzetesen brit műfajt - ahogy a kritikusok általában fogalmaznak: - "dekonstruáló" Peter Runge amerikai). Noha maga a központi ritmus mindig egy-egy egyszerű és átlátható, ütős breakbeat, de elképesztő, hogy Sd Laika mi mindent tud kihozni ezekből. Önmagukban is szellemesek, és az, ahogy köréjük rendeződnek a szürke zörgések, kaotikus kattogások, lézeres lődözések, esetenként a hideg-fenyegető szintidallamocskák, jelentősen gazdagítja őket. Nagy mennyiségben vannak még meglepő váltások, és ami jóval ritkább: tényleg egyedi dobhangzások.

Ráadásul a ritmus elsődlegessége magasabb szinten is megjelenik: ennek sűrűsödései és ritkulásai, mondhatni a ritmus ritmusa strukturálja a számokat. Az I Don't néha már ambientig szétterül, aztán még annyira összetorlódnak a dobok, hogy szinte hallani, ahogy lökdösik egymást a nagy nyüzsgésben. A csúcsszám Meshesben pedig az a csodálatos, ahogy a különböző dobhangzások adogatják egymásnak ha nem is a konkrét ritmust, de a lüktetést. Van persze a That's Harakirin kellő mennyiségű olyan hang, amit nevezhetünk "durvának" meg ilyesminek, de az alapvető élményem nem ez vele kapcsolatban: bőven felülírja az, hogy a ritmusok szellemessége sokadszorra is lenyűgöz, és bizony széles mosolygásra késztet. A-

UntoldBlack Light SpiralHemlock2014

Untold a dubstep környékéről indult, majd a dubstep utáni világ egyik meghatározó szereplője lett, nemcsak zenészként, hanem a Hemlock kiadó vezetőjeként is, innen indult például James Blake is. Azonban mindig kiemelkedett a gyakran komolykodó mezőnyből feltűnően szellemes, gyakran kifejezetten nagyon vicces számaival. (Itt van belőlük egy szuper válogatás, aztán lehet beszerezni az összes többit is.) Ehhez képest első nagylemezén, a kissé coilos című Black Light Spiralon nyomott techno hallható, legalábbis első látásra. (Amúgy ez nem akkora meglepetés, mert egy EP-sorozat már felvezette.) Ha az ember túlteszi magát azon, hogy szirénák, a már sokszor említett ritmikus, szürke zörgések, torzuló dobok és lefojtott pulzálások és társaik népesítik be a lemezt, akkor megtalálja Untold szellemességének nyomait.

Ott van ez a Drop It On The One kis csúszkáló, szippantásszerű hangjaiban, a Sing A Love Song valahonnan Jamaicából érkezett, egymásra torlódó ismétlődéseiben, a Doubles zörmögéseiben, a Strange Dreams "hahó, tudnék én fasza groove-okat írni ám" nyitásában stb. És miután az első sokk elmúltával ráállt a fülem ezekre a - talán mondhatjuk - viccekre, nem bírok nem hallani valami kikacsintást mondjuk a Hobthrush kaszabolása mögött. Persze lehet, hogy ebben van némi wishful thinking is, de az biztos, hogy jóval szórakoztatóbb és egyedibb lesz a lemez, ha ezekre koncentrálva hallgatjuk, mint ha a sokadik nyomasztótechnót keressük benne. Nagy szüksége van ennek a szcénának erre a hozzáállásra, jóval nagyobb, mint Untoldnak a komoly megmondásra. B+