A legtöbb szülő csak cseszegeti a gyerekét

2014.09.19. 10:21

Sokak szerint sarlatán, mások szerint az új évezred prófétája. Legújabb könyvében az unalomról, a térről és az élet akarásáról beszél.

Feldmár András nem szokta hidegen hagyni az embereket. Törtmagyar kijelentéseit a legtöbben zsigerből hárítják, és dühödt vehemenciával támadják, mások meg úgy néznek rá, mint az új évezred prófétájára.

Sarlatán vagy próféta?Fotó: Hámori Zsófia / Life.hu

16 évesen ment el Magyarországról 1956-ban. Nem annyira a kommunista, mint inkább az anyai diktatúra elől menekült. „Az anyám nem szeretett engem.” Elég kimondania ezt az egyszerű mondatot, hogy elszabaduljanak az indulatok. Nincs még egy dogma, amelybe olyan kétségbeesetten kapaszkodnánk, mint ebbe: minden anya szereti a gyerekét.

Sok szülő filmet forgat a jó gyerekről

Pedig sok szülő nem szereti, hanem rendezi a gyerekét. Filmet forgat a jó gyerekről. Ahelyett, hogy egyenrangú interakcióba lépne vele, instruálja, vagy ahogy Feldmár fogalmaz a maga 16 évesen levetett magyar nyelvén, baszogatja a gyerekét. Ezt csináld, azt ne csináld. Ezt mondd, azt ne mondd. Mintha egy automatán nyomogatná a gombokat.

Mi történik közben a gyerekkel? Megtanulja, hogy ő nem fontos. Hogy senkit nem érdekel, ki ő és miért jött a világra. Hogy az érzései, a vágyai, a tapasztalatai nem számítanak, sőt szégyellnivalóak. Ha sír, mert valami fáj, amit nem tud megfogalmazni, ha hisztizik, mert nem mondhatja el a valódi vágyait (a hisztéria mindig egy valódi konfliktus elfedése, állítja Feldmár), ha dühös, mert igazságtalanul bántak vele, ráparancsolnak, hogy hagyja abba. Vagy felpofozzák.

A jó szülőnek sok ideje van és semmi ambíciója

Miért olyan irritáló és vonzó egyszerre, amiről Feldmár beszél? Mert ahhoz az énrészünkhöz szól, amelyet többé-kevésbé eltemettünk. Ahhoz, akit sarokba állítottak, akit megpofoztak vagy megrugdostak, akinek leordították a fejét vagy „csak” megmondták, hogy mit egyen, mit vegyen fel, mit tanuljon, mit gondoljon és mit érezzen.

Nem azért, mert Feldmár a jó szülő dogmájával szemben a minden szülő rossz dogmáját igyekszik elterjeszteni. Hanem mert kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy nevén nevezzük a dolgokat. Hogy szeretek-e, csak az mondhatja meg, aki iránt szeretetet érzek. Hiába hiszem, hogy szeretem, ha a másik menekül előlem vagy sorvadozik a társaságomban. Szeretni valakit annyit tesz, mint jobbá, könnyebbé, szabadabbá tenni az életét. És persze nem várni érte semmit cserébe.

Ferenczi Sándor szerint az a jó terapeuta, akinek sok ideje van, és semmi ambíciója nincsen. Azt hiszem, ez a jó szülő definíciója is. Nem akar nevelni, nem akar a saját képére formálni vagy embert faragni belőled, nem akarja, hogy megvalósítsd a meg nem valósult vágyait, nem akar a hatalmában tartani, és főleg nem akarja rajtad megbosszulni saját gyerekkori szenvedéseit. Egyszerűen csak örömét leli benned. Kíváncsi rád. Vágy nélkül szeret.  

Jó lenne egyszer igényes szöveggondozásban olvasni Feldmárt

Feldmár legújabb könyve az életunalomról, az élettérről és az életkedvről szól, de ennek nincs túl sok jelentősége, mert végső soron mindig ugyanarról van szó.

Gondolatait most éppen a HVG kiadó adta ki, a szerkesztés ezúttal is hagy kívánnivalót maga után. Feldmár magyarja sokat fejlődött az elmúlt húsz évben, mióta rendszeresen Magyarországra látogat, de az angolban folyton jelenlévő ’én’ és ’egy’ használatáról nem tud leszokni.

Nem is várhatjuk el tőle, a szerkesztőktől viszont igen, hogy az írott szövegből kiirtsák a felesleges szócskákat. A sok énnel kezdődő mondat a magyar olvasóban ellenérzést kelthet, azt a fals képzetet sugallja, mintha az egoista narrátor folyton előtérbe akarná tolni magát, holott csak egy másik nyelv szabályait követi.

Unatkozni istenkáromlás

A lényeg persze így is átjön. Az a fontos gondolat például, hogy az unalom hamisságból fakad. Akkor unatkozom, ha nem lehetek önmagam, ha nem tehetem azt, amiben örömömet lelem, ha nem fejezhetem ki őszintén az érzéseimet, a vágyaimat. A társadalom unalomra kárhoztatja az embert, pedig – mondja Feldmár – unatkozni istenkáromlás.

Az iskola untat, hiszen nem kíváncsi rád, csak rád akar erőltetni szabályokat és ismereteket. A szüleid untatnak, hiszen nem kíváncsiak rád, csupán azt várják, hogy olyan legyél, amilyennek látni akarnak. A munkahelyed untat, mert a munkáltatód nem kíváncsi rád, csupán elvárja, hogy azt tedd, amiből neki haszna van. A feleséged, férjed untat, mert nem kíváncsi rád, csupán azt szeretné, ha megfelelnél a jó házastársról alkotott elképzeléseinek.

Aki spontán és őszinte, az sosem unatkozik

Stop! Vegyük csak számba, hány olyan percünk, óránk volt eddigi életünk során, amikor nem arra gondoltunk, mikor lesz már vége? Amikor nem nyomasztó feladatok terhe alatt roskadoztunk, hanem elmerülhettünk egy tevékenységben, amely maga volt a vegytiszta öröm? Hát igen.

Sokakat irritálForrás: Origo

És akkor jön a Feldmár, és csupán annyit jegyez meg a maga halk, de szuggesztív módján: emberek, nem muszáj unatkozni. Fel lehet kerekedni, mint a mesebeli szegénylegény, és addig menni, ha kell, az Óperencián is túlra, míg olyan emberekkel nem találkozunk, akik mellett nem kell színészkednünk ahhoz, hogy elfogadjanak. Ha spontán lehetek és őszinte, cserébe pedig spontán és őszinte reakciókat kapok, az unalmat hírből sem fogom ismerni.

Mi köze mindennek a térhez? Amikor unatkozunk, szűknek érezzük magunk körül a teret. Behatároltnak a mozgásterünket. Valahogy úgy, mint amikor kilenc hónap után kinőttük az anyaméhet. Feldmár azt mondja, nem azért születünk meg, mert annyira várjuk a kinti életet, hanem mert rájövünk, hogy odabent nincs jövőnk. A biztos halál és a bizonytalan jövő között választunk.

Úgy fogsz meghalni, hogy nem is éltél

Az életünk során aztán ugyanez a szituáció ismétlődik. Legtöbben csak akkor merünk változtatni, ha már elviselhetetlennek érezzük azt, amiben vagyunk. Nem a szabadságvágy, hanem a félelem irányítja a sorsunkat. 

Feldmár a félelemnélküliség prófétája. Bármiről beszél, mindig ugyanazt mondja: merj élni! Ne hagyd, hogy a hiedelmeid megbénítsanak. Különben úgy fogsz meghalni, hogy nem is éltél.

Ha dühösek leszünk a szavaitól, biztosak lehetünk benne, hogy felpiszkált bennünk valamit, amiről nem akarunk gondolkodni. Sapere aude! – így hangzott a felvilágosodás jelmondata. Merj gondolkodni, ne rémülj meg, ha olyan felismerésekre jutsz, amelyek ellentmondanak a közfelfogásnak. A gondolatainkkal nem árthatunk senkinek, de ha nem gondolkodunk, egészen biztosan ártunk önmagunknak.

Feldmár András 1940-ben született Budapesten. Három és fél éves korában az apja munkaszolgálatba, az anyja Auschwitzba került, őt pedig egy fiatal katolikus nő rejtegette. 1956-ban, 16 évesen elhagyta az országot, és rövid bécsi, illetve londoni tartózkodás után Kanadába került egy nagynénjéhez. Előbb matematikusnak tanult, ami „évekig biztonságérzetet adott neki egy nagyon bizonytalan világban”, majd érdeklődése a pszichológia felé fordult. Már öt éve praktizált pszichológusként, amikor megismerkedett Ronald David Lainggel, a neves skót antipszichiáterrel, akit a mai napig a mesterének tart. Neki köszönheti, hogy kereső ember lett, aki nem éri be a kész válaszokkal és folyton tovább keres. Feldmár András 1992 óta rendszeresen tart előadásokat Magyarországon, és az utóbbi években számos könyve jelent meg magyarul.