A diktatúra a családban kezdődik

2014.10.05. 10:18

1984. Bántalmazó apa, bántalmazó férj, bántalmazó szülészorvos, bántalmazó gyermekgondozók, bántalmazó társadalom. Tévedés ne essék, ez nem az orwelli antiutópia világa, még csak nem is a kádári múlt. Péterfy-Novák Éva könyve akár itt és most is játszódhatna, 2014-ben.

Ha szerencsések vagyunk, nem velünk történik, de valamelyik szomszédunk vagy ismerősünk ezekben a percekben is szenved tőle. A statisztikák szerint minden ötödik nő él vagy élt már olyan kapcsolatban, amelyben partnere rendszeresen bántalmazta fizikailag.

Magyarországon évente 70 nő és 30 gyerek hal bele legközelebbi hozzátartozója tettlegességébe. A családon belüli erőszak halálos áldozatainak száma nálunk háromszor magasabb, mint a demokratikus világ bármely más országában.

Az orvosok ma is azt képzelik, hogy felsőbbrendűségből szereztek diplomát az egyetemen. Az otthon szülni kívánó nőket megvetés övezi, az ország egyetlen otthonszülést segítő orvosát letöltendő fogházbüntetésre ítélik. A parlamentben alig vannak női képviselők, ellenben a feleségüket verő politikusokat még csak a mandátumuktól sem fosztják meg.

Minden pofon agresszióra tanít

Mindemellett vagy mindennek ellenére a családon belüli erőszak gyökere nem a nemek közötti harcban rejlik. Bár a partnerük ellen erőszakot elkövetők túlnyomó többsége férfi, a gyerekek elleni erőszakból a nők is jócskán kiveszik a részüket. Nem arról van szó, hogy a férfi eredendően, genetikailag agresszívebb, mint a nő, hanem arról, hogy a férfiasságról alkotott, hagyományos felfogást szem előtt tartó nevelés a kisfiúkat frusztráltabbá teszi, mint a lányokat.

A fiúgyerek sokkal több pofont, verést kap a szüleiktől, mint a lány. Az Országos Kriminológiai Intézet felmérése szerint a gyerekbántalmazások áldozatainak kétharmada fiú. A felnőtt, mint tudjuk, elsősorban példamutatással nevel, pofonjaival tehát azt üzeni a gyereknek, hogy a problémamegoldás legegyszerűbb módja az agresszió. Persze csakis úgy, hogy az erősebb üti a gyengébbet, fordítva botrányos volna.

Ami tovább súlyosbítja a bántalmazott fiúk helyzetét, hogy a felnőttek elvárják tőlük, hogy szégyenüket és fájdalmukat magukba fojtsák. Egy férfi nem sír, nem nyafog, nem panaszkodik. Ha a felnőtt megveri, arcizma sem rezdül, ha idegenek bántják, visszaüt. Elképzelhető, mennyi esélye van rá, hogy empatikus, kommunikatív, kooperatív partnerré váljon, mire felnő.

Aki diktátor családban nő fel, felnőttként diktátor lesz vagy áldozat

Péterfy-Novák Éva nem ítélkezik, pusztán tökéletes látleletet ad arról, hogyan működik egy jobb sorsra érdemes férfi, ha képtelen kitörni a gyerekkorában rákényszerített sorsforgatókönyvből. A regénybeli István mintha csak F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus valamelyik könyvéből lépne elénk. Ő az úgynevezett diktátor típusú családban felnőtt férfi tipikus esete.

Péterfy-Novák Éva

„Az állandóan vesztes pozícióba szorított gyerekek agyonfrusztrált, a vereséget dührohammal fogadó felnőttek lesznek… Eszközeik: lekicsinylés, megbélyegzés, fenyegetés vagy tettlegesség. Csak azokban a pillanatokban elégedettek az élettel, amikor elképzeléseiket senki sem kérdőjelezi meg. Ilyenkor jóban vannak magukkal, de soha sincsenek jóban a másikkal… hiszen a pozitív („én”) mellé azonnal ki kell alakítani a negatívat is („te”).” (F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam Mérték kiadó 2010)

A diktatúra a családban kezdődik, az iskolában, az orvosnál és a munkahelyen folytatódik, és ha az életünk minden szegletét áthatotta, csak akkor manifesztálódik egy diktátorban. Csak annak van szüksége diktátorra, csak az fogadja el, sőt kívánja, hogy az életéről valaki más döntsön helyette, aki gyerekként ilyen totális alávetettségben kényszerült élni.

Hitler saját gyerekkori poklát terjesztette ki a világra

Az az ember, akinek gyerekkorában nem sértik meg az integritását, soha nem adja meg magát az önkénynek. Nem azért, mert erkölcsileg felsőbbrendű, hanem mert egész egyszerűen képtelen rá.

Lehet, hogy a hal a fejétől bűzlik (ha engem kérdeznek, úgy büdös az egész, ahogy van), ám a diktatúrát nem a diktátorok teremtik, hanem azok az emberek, akik hatalmukat a diktátor kezébe helyezik. Miért? Mert ezt szokták meg. Ebbe nőttek bele, ebben érzik otthonosan magukat.

Alice Miller pszichológus szerint a szadista apa mellett felnőtt Hitler azért változtathatta a világot saját gyerekkori poklává, mert egész generációja (és a megelőző jó néhány) a fekete pedagógia kínzókamrájában, vagy ha úgy tetszik, koncentrációs táborában nőtt fel.

Aki nem hisz a szabadságban, a hatalomnak asszisztál

Ezért olyan iszonyúan fontos, hogy kiverekedjük magunkat szüleink csapdáiból, és gyerekeinknek más mintát kínáljunk. Erről a kiverekedésről, az önismeret kátyúkkal és bukkanókkal teli útjáról szól Péterfy-Novák Éva könyve, az Egyasszony. Egy életrevaló, okos, cserfes kislányról, aki hozzámegy egy fiúhoz, akiről ‒ kívülről, az olvasó pozíciójából ‒ hamar kiderül, hogy erejét és határozottságát partnere megsemmisítéséből nyeri.

Éva mégsem reagál sem az első, sem a későbbi, egyre sűrűsödő jelekre. Ösztönei nem azt diktálják, hogy meneküljön egy olyan ember elől, aki külsejét és szellemi képességeit folyamatosan kritizálja, aki nap mint nap megszégyeníti és fizikailag bántalmazza. Miért viselkedik ilyen irracionálisan egy rendkívül intelligens és kreatív ember?  Miért hiteti el magával, hogy az a játszma, amit a férfi játszik vele (saját képére és hasonlatosságára faragni a nőt) egyenlő a szeretettel?

Mert ilyennek ismeri a világot. Ez az elemi tapasztalata az emberi kapcsolatokról. A férfi dühöng, kritizál és verekszik, így tett az apja, valószínűleg a nagyapja is. A nő tűr, kezdetben a brutalitást követő kedveskedésért, később kötelességtudatból és fásultságból. De főként azért, mert nem hisz abban, hogy lehet máshogy is. Ha nem hiszünk a szabadságban, akkor asszisztálni kezdünk a hatalomnak. Éva anyja számára olyan magától értetődő a kiszolgáltatottság, hogy eszébe sem jut megvédeni a lányát sem a férje, sem a szülészorvosa agressziójától.

A szülész nem ér rá a vajúdó nő mellett dekkolni

Reménykeltő tanulsága a könyvnek, hogy az önismereti munka, a múlt feldolgozásának elvégzése nemcsak az utódainkat menekíti meg a negatív sémák megismétlésétől, de akár az elődeinkre is felszabadítóan hathat. Azzal, hogy képes volt megírni élete meséjét, Péterfy-Novák Éva lehetővé tette az édesanyja számára is, hogy meggyászolja a múltat. A sajátját, a lányáét és az unokájáét, aki mindössze hét évet élt, azt is súlyos betegen.

„Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek.” Ez a jungi gondolat akár az Egyasszony mottója is lehetne. A regény világában minden a hatalom akarásáról szól. A terhes anyák fenekét csapkodó, arcát csipkedő Kádár doktor olyan mértékben érzéketlen és cinikus, hogy még csak nem is szégyelli hangoztatni, egyetlen ambíciója a főorvosi titulus.

Rohannia kell, a főnökkel lesz teniszmeccse, az öregen múlik, meglesz-e az áhított kinevezés. Nem ér rá a vajúdó nő mellett dekkolni, beadat hát egy második adag gyorsítót is. „Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő.” Így hangzik Zsuzsika diagnózisa. A kislány soha nem fordul át egyik oldaláról a másikra. Soha nem tanul meg mászni, járni, beszélni, rágni, a mamája szemébe nézni. Éva mégis olvas a tekintetéből.

Hálapénz a lelkiismeretlen orvosnak is jár

Ha fikciós regényt olvasnék, azt mondanám, gyönyörű metafora, hogy a hatalomkóros világba, amelyben minden emberi viszony a másik leigázásáról szól, egy magatehetetlen, önkifejezésre képtelen gyerek hozza el a megváltó szeretetet. Csakhogy ez nem fikció, és az ember újra elámulhat azon, hogy a képzeletünk csak bicebócán kullog a káprázatos valóság nyomában.

Ugyanígy az arrogáns szülészorvos neve (Kádár) sem szimbólum, hanem rögvalóság. A doktor úr nem hiába kepesztett a főorvosi címért, mostanság pedig jól megérdemelt nyugdíjas éveit tengeti. A hálapénzekből bizonyára elegendő tartalékot kuporgatott össze, hogy kényelemben teljenek idős napjai. Micsoda abszurd, hogy Éva is lerója a kötelező hálát a gyermekét megnyomorító orvos előtt! A borítékban 3000 forint, Éva háromhavi fizetése, és Kádár doktor szeme se rebben, amikor zsebre teszi.

A könyvbemutatón Sárközy BencévelForrás: Libri

„Zsuzsi aznap lett volna huszonöt éves, amikor Geréb Ágnest letartóztatták” – meséli Péterfy-Novák Éva egy interjúban. Olyan országban élünk, ahol még soha, egyetlen Kádár doktort sem vertek bilincsbe, amiért lelkiismeretlenül játszott emberi életekkel. Pedig voltak és vannak most is ilyenek, azt hiszem, ezt senki sem vitatja. De ha valaki megpróbál egy icipici rést ütni a rendszeren, és úgy tesz, mintha a szülés nem az orvosokról szólna, hanem az anyákról és a gyermekekről, akkor azonnal boszorkányt kiáltanak.

Nagyon kevés nőnek sikerül az, ami Péterfy-Novák Évának. Harminc évébe telt – és pszichológus segítsége kellett hozzá –, de végül felfejtette küzdelmes életének szálait (a legmegrázóbbakat még csak nem is említettem, ha cinikus lennék, azt mondanám azért, hogy ne lőjek le minden poént), rálátása lett a sorsára, és végre tökéletesen szabadon döntött az életéről. Például arról, hogy tapasztalatait megosztja mindazokkal, akik nyitottak rá.

Mindenkinek kellene egy segítő szemtanú

A pszichológusok sokat törik a fejüket azon, min múlik, ki hogyan reagál egy-egy stresszhelyzetre vagy hosszan tartó, nehéz élethelyzetre. Mitől van az, hogy még testvérek is, akik ugyanabban a környezetben nevelkedtek, más-más módon reagálnak az őket ért hatásokra? A fent említett diktátor típusú családokban például gyakran előfordul, hogy az egyik gyerek maga is diktátorrá (rettegett főnökké, mindenkin átgázoló, törtető karrieristává), vagyis látszólag sikeres emberré válik, a másik pszichiátrián végzi súlyos depresszióval vagy akár skizoid tünetekkel, a harmadik pedig gyermekkori fájdalmaiból okulva valamiféle segítő pályát választ.

Könnyű rávágni, hogy nem születünk egyformának, hogy a genetikának is van szerepe, vagy hogy az erkölcsi érzék valami velünk született adottság, amiből egyeseknek több, másoknak kevesebb jut. Péterfy-Novák Éva története számomra mégis kedvenc pszichológusom, Alice Miller elképzelését támasztja alá, aki hosszú évtizedes terápiás tapasztalatai alapján arra jutott, hogy a nehéz sorsú gyermekek közül csak azok tudnak teljes életet élő felnőtté válni, akik – ha csak egy kis időre is –, de megtapasztalhatták a szeretet realitását, lehetőleg minél korábbi életszakaszukban.

Péterfy-Novák Éva segítő szemtanúja (Miller kifejezése) Mamuska volt, a szomszéd néni, akivel hat éves koráig közös udvarban lakott. Bármi bánat érte a kislányt, mindig Mamuskához szaladt. Mamuska kitekerte a kakas nyakát, és pörköltet főzött belőle, mert rátámadt a kicsi Évára, és ellopta a vajas kenyerét. És Mamuska a semmiből is ott termett, amikor a játszótéren egy bácsi azt javasolta, menjenek fel vele a kislányok a lakásába, ad nekik érte tíz forintot.

Ha a pici Éva nem tapasztalja meg Mamuska feltétlen és gyakorlatias (a gyerek érdekeit szem előtt tartó) szeretetét, talán még most is az István féle csiki-csukit játszaná. Bárcsak minden gyereknek megadatna egy Mamuska-féle tündér.