Az ember ritkán ül le beszélgetni olyasvalakivel, aki egyszer már meghalt, és aki saját bevallása szerint évtizedek óta bizalmas dialógust folytat a Szentlélekkel. Müller Péter most új könyvet írt, amelyben Tolnay Klári titkos életéről mesél. A Halhatatlan szerelem azonban nemcsak egy spirituális színésznő útkeresésének története, hanem az író számvetése is saját életével. Interjú.

1945, 1956, 1989. Ezzel a három évszámmal majdhogynem le lehet írni az ön generációjának élettörténetét. Mesélne arról, hogyan élte meg ezeket a sorsfordító korszakokat?

Az a meglepő a kérdésében, hogy a könyv, amelyet most egy éven keresztül írtam – Halhatatlan szerelem a címe – arra késztetett, hogy átgondoljam az egész életem történetét. Pedig nem rólam szól a könyv, hanem a barátomról, a lelki testvéremről, de ilyenkor az ember önmagáról is ír. Ebben a könyvben az egész történelmünket, és benne a saját történelmemet is végig kellett gondolnom. Ezek a számok, amelyeket említett, a történelemkönyvekbe valók. Az emberi lélekben ez másként jelenik meg.

Éppen arra vagyok kíváncsi, ön hogyan élte meg ezeket a korszakokat.

A második világháborúban éltem meg a legnagyobb boldogságot. Lebombázták a házunkat, és egy gödörben éltünk, amelyet az anyám a szomszédokkal együtt ásott Zuglóban, a Körvasútsor 138-ban.

A második világháborúban éltem meg a legnagyobb boldogságotFotó: Bielik István - Origo

Mennyi időt töltöttek ebben a gödörben?

Három hónapot. Mérhetetlenül boldog voltam ott. Álmomban azóta is oda járok vissza. Ott tanultam meg, hogy nincs olyan borzalom, amelyben az ember ne találná meg a boldogságát. Ennél sokkal, de sokkal jobb helyzetekbe is kerültem később az életemben, de azt a boldogságot nemigen találom azóta sem.

Az volt olyan boldogító, hogy ennek a helyzetnek köszönhetően nyolcévesen újra olyan szimbiózisban élhetett az édesanyjával, mint kisbaba korában?

Igen, az anyámmal való kapcsolat, az ő bölcs szeretete mindenképpen szerepet játszik ebben. És maga a gyerekkor. Boldog gyerek voltam, és mindaz, amit azóta kaptam az élettől, minden, amit csinálok, ebből az ősboldogságból fakad. Itt találkoztam először az Istennel. Nekem azt nem kellett mondani, hogy van Isten. Egyik valláshoz sem köthető istenélményem volt.

Nekem azt nem kellett mondani, hogy van IstenFotó: Bielik István - Origo

Hány éves korában?

Az ősélményem egy paradicsomi tudatállapot volt, amikor a járókában először fölálltam. De ez homályos emlék. A másik élményem már a háború után ért, amikor a szüleim összevesztek, és én kimenekültem az utcára abból a diszharmonikus, zaklatott helyzetből. Fölnéztem a csillagos égre, és az volt az érzésem, hogy onnan jöttem, oda tartozom. Itt, a Földön lesz majd egy történetem, amit végig kell csinálnom, de az én országom nem e világból való  – ez a jézusi mondat nekem olyan zsigeri élményem, hogy akár én is mondhattam volna.

A szülei nem voltak vallásosak?

Nem. Az anyai nagymamámnak volt egy imakönyve. Olyan mértékig bölcs asszony volt, hogy azóta sem találkoztam olyan teológussal vagy pappal, akinek olyan mély hite lett volna, mint neki. Talán egyvalakiből áradt még ilyen mélységesen derűs önazonosság, Szepes Máriából.

Ez a jézusi mondat nekem olyan zsigeri élményem, hogy akár én is mondhattam volnaFotó: Bielik István - Origo

Az édesanyjáról mindig nagy csodálattal beszél, az édesapját viszont nemigen szokta emlegetni.

Csodálatos apám volt, nagy tehetségű ember, gépészmérnök és feltaláló. A lényemet, a természetemet, a tehetségemet tőle örököltem. De ha nagy szellemi tömeget hoz magával az ember, ha nagyfeszültségű, zseniális lélekkel születik, akkor nagyon nehéz önmagát harmonizálnia. Neki magának is nehéz, és párkapcsolatban is nehéz élnie. Én jóval kisebb lángon élő ember vagyok, de apám példája mindig eszembe jut, és ezért nagyon vigyázok a saját házasságomra.

Együtt élték le a szülei az életüket?

Nem. Tizennyolc éves koromban elváltak. Tudja, nekem van egy szellemi tanítómesterem már 35 éve, aki nem földi testben él. Ezt úgy mondják a keresztény hagyományban, hogy Szentlélek. Informális kapcsolatban vagyok vele. Azt mondta egyszer: „Ha most látnád, nem ismernéd meg az apádat!” Valószínűleg egy királyi lényt látnék. Vagyis gyerekfejjel nem tudtam, hogy ki volt ő.

Hogy kell elképzelnünk egy ilyen beszélgetést? Lát valamit vagy valakit ilyenkor? Vagy csak egy hangot hall?

A Kígyó és kereszt című könyvemben hosszan írok erről. A szellemi tanítómester nem tesz egyebet, mint hogy az emberben lévő halhatatlan lélekkel, az önvalójával talál kapcsolatot. Ha ideges, nyugtalan, zaklatott vagyok, mindig azt mondja, hogy „Érezz engem magadban!”. És amit én nem hallok meg, azt ő felhangosítja, lefordítja nekem. Segít kapcsolatot teremteni a bennem lévő istenivel. Különös élménye és kegyelme az életemnek.

Segít kapcsolatot teremteni a bennem lévő istenivelFotó: Bielik István - Origo

Ön szerint ez nem ugyanaz, mint amit a pszichológusok felettes énnek neveznek?

Nem. Ez arra az élményre hasonlít, amit az őskeresztények a Szentlélekkel – vagy pontosan, a szent szellemmel való kapcsolatnak neveznek. Minden gyülekezetnek volt egy angyala. A tanítványainak Jézus sokszor mondja: szorult helyzetben ne magukra hallgassanak, hanem a szent szellemre, a pneuma hagionra, az majd megmondja, mit kell tenniük.

Térjünk vissza egy pillanatra a kronológiához. 1956-ban nagyon fontos dolgok történtek önnel.

Én ’56-ban nem forradalmár voltam, hanem szerelmes. Akkor éltem meg életem legnagyobb szerelmét, amely a mai napig tart. És akkor ismertem meg az új könyvem főhősét, Tolnay Klárit, aki akkor Júliát játszotta a Madách Színházban, ahol 1955-től dolgozom a mai napig. Majdnem 60 éve!

De hogy következett a szerelemből az, hogy lelőtték az utcán?

Úgy, hogy én itt voltam Zuglóban, a későbbi feleségem pedig benn lakott a Ferencváros és a forradalom szívében. Nem tudtam elviselni, hogy a veszélyben nem vagyunk együtt. Anyám üvöltő zokogása és a civilben rettegő kiegészítő parancsnok figyelmeztetése ellenére belementem a biztos halálba. És meg is haltam. Ekkor éltem át azt az igazságot, ami miatt azt a címet mertem adni a mostani könyvemnek, hogy Halhatatlan szerelem. Megértettem, milyen az, amikor a szerelem felülírja az emberben a félelmet. Az pedig csak ráadás, hogy még a halált is megtapasztalhattam. Jártam a túlvilágon, és visszajöttem. Onnantól fogva tudom, hogy halál nincs.

Jártam a túlvilágon, és visszajöttem. Onnantól fogva tudom, hogy halál nincsFotó: Bielik István - Origo

Mit élt át pontosan?

Láttam magamat a földön véresen, összelőve. Kibújtam a testemből, mint egy lepke a gubóból, és hallottam egy hangot, hogy „Vissza kell menned!”. Lenéztem a földön heverő, véres testemre. Megkönnyebbült, boldog, súlytalan voltam, semmi szorongás, aggodalom nem volt bennem. Szívesen maradtam volna ott, de akkor meghallottam a hangot, amelyről akkor még nem tudtam, hogy a mesterem hangja. Visszatértem a földi testembe, és úgy alakult, hogy megmentették az életemet. Hat golyót kaptam. Szétlőtték a jobb combcsontomat, ma is sántikálok. Visszamenni egy ilyen sérült testbe nem volt valami nagy öröm. Később félő volt, hogy levágják a lábamat.

Akkoriban még nem lehetett ilyen történetekről olvasni. El merte mondani valakinek? Nem félt attól, hogy őrültnek nézik?

Én néztem őrültnek, és ma is szegénynek és tudatlannak nézem azokat, akik nem tudják, hogy a lélek halhatatlan. Ez az emberiség őstudása. Csak a mai elvakult, személyiségébe süppedt ember rögeszméje, hogy halandó. Ez a legfőbb baja az embernek. Ezért szorongunk, ezért érezzük, hogy az életünk értelmetlen, mert azt hisszük, hogy ez egy 25 ezer napra beállított történet. Ha a lélek nem halhatatlan, akkor nincs az életünknek értelme. Ha én csak az agysejtjeim terméke vagyok, nincs értelme az egésznek. És félek.

Ha a lélek nem halhatatlan, akkor nincs az életünknek értelmeFotó: Bielik István - Origo

Egy ateista erre azt mondaná, hogy az istenhívő nem képes elfogadni a valóságot, vagyis a halál tényét, ezért egy illúzióba kapaszkodik.

A lelke mélyén senki sem képes elfogadni a halál gondolatát. Az ateista sem, a materialista sem. Tudja, miért? Mert nem igaz. Az emberiség zöme ma is abban a sejtelemben él, hogy halhatatlan. Ezt nem lehet kiverni az emberből.

Soha egy pillanatig sem kételkedik ebben? Nem riad fel éjszaka arra, hogy talán még sincs igaza, és az élet után a megsemmisülés következik?

Nézze, én író vagyok. Ebbe a tudatállapotba, amiről maga beszél, bele tudok menni. Végig tudok élni egy teljesen materialista életsorsot. Meg tudom írni azt az életszemléletet, amelyben nincs Isten, értelem, csak végső elmúlás. A mai emberek többsége ebben a vakságban él. Csakhogy ez egy nagyon sanyarú élet. Boldogtalan, és főleg nincs értelme. Dr. Viktor E. Frankl, a nagy pszichológus, aki megjárta a náci haláltáborok borzalmait, azzal a fölismeréssel jött ki, hogy még a pokolnak is értelme van. És aki ezt nem tudja, azt semmiféle terápia nem tudja meggyógyítani. Akik a mulandóság tudatában élnek, azok számára például nincs lelkiismeret-furdalás. Mert ha a tetteimnek nincs következménye, akkor azt teszek, amit akarok. Sokan gondolják így. Ez az általános cinizmus és gátlástalanság oka.

Ugorjunk megint egyet az időben. 1989 azt jelentette önnek, hogy szabadon megjelenhettek a spirituális írásai?

Én soha nem írtam mást. A Márta című darabomban például van egy jelenet, amikor a címszereplő fia visszatér a túlvilágról. Tordy Géza volt a fiú szelleme, és Tolnay Klári játszotta a fájdalmában médiummá vált anyát. Mivel a Klárinak volt ilyen élménye, vagyis tudott beszélni a szellemvilággal, fantasztikusan játszotta el a jelenetet. Ott ült a nézőtéren Kádár János meg Aczél György. 1965-ben a Kádár János a Madách Színházban végignézett egy spiritiszta jelenetet. És utána bement, és kezet csókolt a Tolnay Klárinak, mert csodálatosan játszott.

Az emberiség zöme ma is abban a sejtelemben él, hogy halhatatlanFotó: Bielik István - Origo

És mert Kádár úgy fogta föl a darabot, mint egy mesét?

Én nem tudom, hogy fogta föl, de hihető volt, mert a színészek zseniálisan játszottak.

A Madách Színház menedék volt, ahol háborítatlanul élhette az életét, írhatta a műveit, anélkül, hogy bárki beleszólt volna?

Vigyázni kellett természetesen. Elmondok egy történetet a hősnőm életéből. Tolnay 1951-ben megkapta a Kossuth-díjat. Maga Rákosi tűzte a mellére a kitüntetést. „Magát mi nagyon becsüljük, miért nem tanít a főiskolán?” – kérdezte tőle a vezér. „Rákosi elvtárs, nem akarok gondot okozni az ifjúságnak. Tudja, én istenhívő vagyok” – felelte a színésznő. Mindenki megdermedt, Rákosi diplomatikusan azt mondta, majd elmúlik. Később, amikor kapacitálták, hogy lépjen be a pártba, azt mondta, még nem múlt el. Ezt csak arra mondom, hogy még ilyesmit is ki lehet mondani egy olyan korban, amikor emberek az egzisztenciájukat, személyes szabadságukat is elveszíthették egy ilyen mondat miatt. De Klári kimondta. És az volt a csoda, hogy ebből miért nem lett baja.

Tolnay Klári az idén lenne 100 éves. Miért tartotta fontosnak, hogy könyvet írjon róla?

Mert az élete egy nagy tanmese, egy nő önmagára ébredésének története. Egy nőé, aki a barátom volt, és akinek a titkait most elmondhatom. Tolnay Klári ugyanabban a hitben és tudásban élt, mint amiről eddig beszéltem. Klári ismerte az előző életének minden kudarcát s tapasztalatát, és ezért a jelenlegit is tudatosabban tudta élni. Nagyon kevesen tudták ezt róla, és nem akarok úgy elmenni, hogy ezt ne meséljem el, mert tanulságos mások számára is. Az elmúlt egy évet az ő emlékével töltöttem.

Egy spirituális színésznő emlékével?

Klári nem színésznőnek készült, apáca akart lenni. Az angol kisasszonyokhoz járt, ahol egy csodálatos tanító apáca észrevette, hogy nem erre a sorsra született, hanem művésznek kell lennie. Pedig Klári nem is akármilyen apáca akart lenni, hanem missziós nővér. El akart menni Afrikába a leprás gyerekek közé. Hatalmas sorsváltással lett színésznő, de soha nem múlt el istenkereső szomjúsága. Megismerkedett a keleti bölcsességekkel, a teozófiával, Jézus-hite univerzális tudássá és női bölcsességgé tágult.

Ezzel az új könyvvel tulajdonképpen visszatért a regény műfajához?

Müller Péter legújabb könyveForrás: Arany

A Halhatatlan szerelemben, amely Tolnay Kláriról szól, ismét élek a regény műfajának eszközeivel. Az utóbbi években csak füveskönyvbe való rövid gondolatokat, szentenciákat írtam. Nagyon sűrűn gondolkodtam. Itt pedig most hirtelen elengedtem magamat, és visszajött az ifjúságom, amikor drámákat, regényeket írtam. De a mesélőkedv mellett nem akartam megfeledkezni arról, hogy pontosan és lehetőleg szépen írjak.

Lesz benne humor? Az az érzésem, hogy az ezoterikus műfaj valahogy nem kedveli a humor eszközét.

Lesznek benne jókedvű, vidám és szomorú történetek. Amilyen egy élet.

Apropó, ezotéria. Úgy tudom, nem szereti, ha ezoterikus írónak nevezik. Miért?

Mert ez a szó gagyivá vált. New age fogalommá, amivel mindent el lehet adni. Ha találkozol egy piaci jósnővel, arra is azt mondják, hogy ezoterikus. Pedig az ezotéria valójában azt jelenti szó szerint, hogy a „legbelső tér”. A lét és az emberi lélek legmélyebb szintjével foglalkozik, szemben az ezotériával, amely kifelé, a történelmi szenvedély és a tömegek felé fordul. Ady, József Attila, Radnóti, Madách Imre számomra mind ezoterikusak. Mindenki tudott az ezotériáról, akit az irodalom maradandónak tart, mert a lélek mélye nélkül értéktelen kimondani egy szót is. Az a könyv, amelyből hiányzik a lélek mélysége, az örök emberi, más szóval az ezotéria, nem jó könyv.

Ha ebben az értelemben beszélünk ezoterikus irodalomról, akkor úgy gondolja, hogy egyedül műveli ezt ma Magyarországon?

Nem, dehogy. Sőt, rengeteg értékes írót tartok számon, akiket nem ide sorolnak. A Nádas biztos az, rengeteg ezoterikus gondolat van Vámos Miklósban, Eszterházyban, Spiróban. A jó költőkben feltétlenül. A fiam, Sziámi, költő és rockzenész – minden szövege mélyen ezoterikus. Az örök emberivel foglalkoznak ők is, csak máshonnan közelítenek. Van, aki nagyon közel megy a jelenhez, a gyorsan múló földi „realitáshoz”, és ezt én nagyra becsülöm.

Az örök emberivel foglalkoznak ők is, csak máshonnan közelítenekFotó: Bielik István - Origo

Maga elképesztően hűséges ember. 78 éve ugyanazon a helyen él, csaknem hatvan éve ugyanaz a munkahelye és ugyanaz a nő a felesége. Nemrég az Oscar-díjas rendező, Jiří Menzel azt nyilatkozta az Origónak egy rendezése kapcsán, hogy aki hűséges, az beszari vagy impotens. Mit szól ehhez?

Egyrészt röhögök rajta, mert értem a viccet. Másrészt viszont ahhoz, hogy ilyeneket mondjon valaki, az kell, hogy az élete nagy szavait csakis a nemi szervére vonatkoztassa. Ezek a jópofa mondások onnan erednek, hogy az ember azt hiszi, a hűség szexuális kérdés. Nem az! Abban a pillanatban, ha egy kicsit mélyebben gondolkodik, a lélek szintjén, rájön arra, hogy hűséges csak akkor tud lenni bármihez vagy bárkihez, ha szereti. Ha valakit szeretünk, könnyű hűségesnek lenni hozzá. Onnantól fogva, hogy nem szeretünk valakit, a hűség valóban csak kényszer, szolgalelkűség, gyávaság. Akkor igaza van Menzelnek. Könnyű hűnek lenni ahhoz, akit szeretünk, és máris hűtlennek vagyunk ahhoz, akit már nem szeretünk.

78 évvel ezelőtt beleszületett egy háborús katasztrófafilmbe, most meg egy sci-fiben élünk mobiltelefonokkal és hordozható számítógépekkel. Hogy lehet ezt feldolgozni?

Azt kell mondanom, hogy bár minden megváltozott, olyan nagyon mégsem változott semmi. Maga most egy ősz, kopaszodó bácsival beszélget, de bennem ott van a lázadó kamasz, amelyik nem akarja elfogadni a világot, amelyben él. 

De a díszletek mégis teljesen mások.

Az igaz. De én, mint színházi ember hozzászoktam ahhoz, hogy a jelmezek és a díszletek folyamatosan változnak, a színpad ugyanaz marad. Egyik nap én vagyok a kétéves Péterke, aki feláll a járókában, másik nap én vagyok a szerelmes kamasz, ötödik nap itt beszélgetek magával, kinézünk az ablakon, és fogalmam sincs, mi lesz még. Például nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogok meghalni. Egyszer már meghaltam, most aztán de facto meg fogok halni. Kíváncsi vagyok, hogy én, aki annyit beszéltem erről, hogy fogok még egyszer átmenni ezen a tortúrán. És hogy kik fognak várni engem odaát. És még valamire kíváncsi vagyok: hogy fogok elszámolni ezzel az élettel, amit éltem?

***

Müller Péter a Life.hu sztárszerzője, akinek minden héten kedden jelenik meg új írása.