Ez nem a hangjegyekről szól - Bill Frisell a Quartnak

bill frisell

Bill Frisell Szegeden és Budapesten is fellép novemberben. A világ egyik legjobb gitárosa, de még mindig kezdőnek érzi magát, az új lemeze a rock hőskorába tér vissza, az életművét egyetlen, összefüggő zenének tekinti.

Két koncertet is ad Magyarországon Bill Frisell novemberben. Az amerikai jazzgitáros hetedikén Szegeden, másnap Budapesten, a Trafóban lép fel. A jazz címke ne tévessze meg, aki nem ismeri Frisellt: a játéka gazdagon merít az amerikai rock-, blues-, pop- és folkzenéből, egy egészen egyedi saját világot építve fel belőlük.

Frisell a legutóbbi lemezén visszatért a fiatalkori hatásaihoz, a hatvanas évek űrkorszakának zenéihez. A Guitar in the Space Age album turnéján inkább a seattle-i zenész rockosabb oldala kerül előtérbe, többek között olyan számokat dolgozott fel, mint a Surfer Girl a Beach Boystól vagy a Turn, Turn, Turn a Byrdstől. A végeredmény hamisítatlan Bill Frisell-zene, aprólékosan kidolgozott, harmóniákban gazdag, elmélyült, dallamközpontú – többnyire olyan, mintha egy másik univerzumból került volna közénk.

A gitáros - aki pontosan hat évvel az előző pesti koncertje után lép fel ismét hazánkban - telefonon nyilatkozott a Quartnak a Space Age albumot ihlető zenékről, a dalszerzésről és a magyar hatásairól.

Három éve jelent meg a John Lennon-dalokat feldolgozó All We Are Saying című album, most pedig a Space Age. Miért tért vissza a legelső zenei élményeihez?

John Lennont játszani óriási meglepetést jelentett nekem, szinte mintha először hallanám a zenéjét. Már több mint ötven éve zenélek, de sosem volt elég időm erre. Mikor ezek a dalok szóltak, még nagyon fiatal voltam, és csak úgy száguldottak velem az események; a Telecaster gitár egy évben született velem, tizenéves koromban láttam Jimi Hendrixet élőben, és az egész nagyon misztikus volt, az improvizáció, ahogyan játszik a gitáron. Akkor Coloradóban éltünk, ahol minden srác szörfözött, én is vettem szörfös-, meg science-fiction magazinokat - az egyikben leírták, hogyan kell repülő autót építeni. Az elektromos gitár valahogy illett ebbe az egész őrületbe, mindenki akart egyet. Most kicsit újraéltem ezt az időszakot, újra beletanultam, és megnéztem, mit találok még benne.

Akkoriban, ahogy egy interjúban úgy fogalmazott, rengeteg „sötét dolog” történt – lelőtték Kennedyt és Martin Luther Kinget, javában tartott a hidegháború, harcoltak Vietnamban –, a zenészek azonban összetartottak, és „hihetetlen optimizmus” volt a levegőben. Érez valami hasonlót most is?

A világ egy őrült hely. Most épp egy repülőtéren ülök, körben mindenhol tévék vannak, és bármelyikre nézek bombákat, háborút, harcokat látok. Nem is tudom, mit gondoljak. De a zene valahogy reményt ad nekem, hogy mehet ez másképp is. A zene egész életemben egyfajta modellt vagy példát jelentett arra, hogy az emberek jól meglehetnek együtt. Ez nem menekülés a valóság elől, inkább csak elém vetíti valami jónak a lehetőségét.

A Space Age számaiban érzek egyfajta időtlenséget, ahogy egybeolvad bennük múlt és jövő. Ehhez, gondolom, tökéletes együttműködés kell a partnerek közt.

Számomra rendkívül fontos a zenésztársaimmal való kapcsolat. Ebben a világban jön létre az igazi varázslat, még csak különösebben beszélgetnünk sem kell egymással. Ez nem a hangjegyekről szól, inkább a köztünk lévő érzésekről és harmóniáról. A mostani felállás tagjaival hosszú-hosszú ideje együtt játszunk, nem gondolkodunk a hangszerelésen sem, egyszerűen csak elkezdünk játszani, mintha beszélgetni kezdenénk. Greg Leisz-szel együtt zenélni egészen hihetetlen, majdnem egyformák vagyunk, egy időszakban nőttünk fel, szinte ugyanazokon a zenéken, nagyon mélyen értjük egymást.

Egy Jimmy Bryant-szám is van a lemezen. Őt egyszerűen csak úgy becézték: „az ország leggyorsabb gitárja”. Az ő számait játszva megjelenik valamiféle különleges feszültség?

Nagy kihívás, mert biztosan nem én vagyok a leggyorsabb gitáros, talán inkább a leglassabb az országban. A dalait mélyen átitatja a történelem. Az egyik első srác volt, aki Telecaster gitárt pengetett, a keresztény hit is erősen érződik a játékában, nagyon sokat tanulok, mikor hallgatom. Ugyanakkor nem az a lényeg, mennyire gyors ez az zene, hanem ahogyan felvonultatja a rengeteg összetevőjét. Azért a dalai egy jó részét le kell lassítanom, hogy el tudjam játszani, mert olyan gyorsaságra sosem lennék képes, az biztos.

A lemez kijött bakeliten is, miért fontos ez 2014-ben?

Az egész zeneipar nagyon furcsa időket él meg. Nem tudom, merre tart, mindenesetre én egyre jobban élvezem, ha valódi régi felvételeket hallgatok. Nagyon izgalmas, hogy bakeliten is megjelent, és még passzol is a régi időkből származó dalokhoz.

Többek között Jim Jarmuschnak és Wim Wendersnek is írt filmzenét. Ismerve a gyerekkori rajongását a sci-fi iránt, nem szeretne egyszer sci-fi filmzenét is írni?

Igazából nem gondoltam még erre, de csodálatos volna. Sosem terveztem, de elég jó ötletnek hangzik!

Fotók (Mike Disfarmer) és festmények (Gerhard Richter) is inspirálták már dalszerzésre, de mi volt a legfurcsább hatás eddig?

Sok minden a gyerekkoromból jön. Szerettem rajzolni, a zenéléskor pedig ugyanazt érzem, amit akkor. Gitározás közben felidéződik bennem az akkori érzés, ahogy elszabadult a képzeletem. Mint amikor science-fictionről és hasonlókról beszélünk. Imádom, amikor az agyam tovább repít a látható dolgoknál, ez a lényeg, ez inspirál. Köze van a rajzoláshoz és a festéshez, akkor is, ha ma már ezeket nem igazán csinálom.

Forrás: Bill Frisell Management

Melyik számát vagy albumát ajánlaná annak, aki először hallgat Frisellt?

Nagyon nehéz kérdés, nem hiszem, hogy tudok rá válaszolni, mert az összes CD-t, minden hangfelvételt bizonyos módon egyetlen, nagyon-nagyon hosszú, összefüggő zenének érzem. Valahányszor készítek egy lemezt, sosem érzem befejezettnek, mindig a következőt keresem. Nem tudok egy dolgot kiemelni, mert az egész egymáshoz kapcsolódik. Nemcsak a saját lemezeimmel van így: valahányszor zenét hallgatok, azt keresem, hogyan jutottak oda, vagy merre mennek tovább. Ha hallgatok valamit Miles Davistől, mindig szeretném tudni, mi előzte meg, és mi következett utána. Elképesztő figyelni, ahogy az emberek felnőnek. Más meg talán velem műveli ezt, nem tudom.

Gabor Szabo szintén játszott afféle űrzenét a hatvanas években. Az ő hatása mennyire erős?

Hihetetlenül! Mindig is sokat hallgattam. Mostanában, az elmúlt pár évben játszottam néhányszor Charles Lloyddal, aki gyakran zenélt Gabor Szabóval. Mostanában értettem meg, milyen nagy hatással volt rám. Az igazán eredeti gitárosok egyike volt.

Más magyar zenei hatásai is vannak?

Bartók szintén óriási. Rendkívül inspiráló, elég arra gondolni, hogyan fordította le a népzenét a saját nyelvére, és hogyan építette be a saját zenei világába. Amerikaiként én elsősorban amerikai zenében gondolkodom, de ahogyan átalakította a zenét, engem is megihlet.

Érez különbséget az amerikai és az európai közönség közt?

Nem igazán. Játszunk mindenfelé a világban, minden estének megvan a maga zenéje, és estéről estére másképp reagál a közönség.

Egy barátom egyszerűen „a világ legjobb gitárosának” titulálta. Hízelgőnek találja ezt? Fontos, hogy mit gondolnak önről a rajongók?

Hűha! Persze, nagyon hízelgő (nevet). Jól esik hallani, hogy szeretik az emberek, amit csinálok, de ahogy játszom mindennap, és mélyen belül pontosan ugyanúgy érzek, mint mindig, az csodálatos. Annyi teendő van előttem, még mindig teljesen kezdőnek érzem magam, úgyhogy nehéz elhinni, hogy valaki ilyet mondott. Sosem érzem elég jónak a játékomat, csak próbálkozom tovább, tovább és tovább.

Számos feldolgozást készített, ezek mind saját ötletek vagy olykor más javasol egy-egy dalt?

Többnyire sajátok. Rendszerint vannak erre ötleteim, olyasmik, amik kapcsolódnak az életemhez vagy amin dolgozom. De néha a feleségem azt mondja: Ó, ismerned kellene ezt a dalt, emlékeztet valamire! Tehát jöhetnek bárhonnan.