A ’90-es évek elején, talán ’94-ben, Szeged legendás kultúrmisszionáriusa, Erdélyi Ágnes szervezett találkozót Kertész Imrével a Móra Kollégiumban. Mindössze 20-30 egyetemista gyűlt össze a kis teremben. Nem emlékszem az elhangzott mondatokra, nem a beszélgetés tartalma volt rám nagy hatással, hanem az ember.

Nem akart valamilyennek látszani, még természetesnek sem. Mintha egy másik világból érkezett volna, talán egy másik századból vagy egy ismeretlen kontinensről. De semmi esetre sem Auschwitzból vagy Buchenwaldból. Sokkal inkább egy olyan szigetről, ahol a legnagyobb érték a gondolat.

Akkor 65 éves volt, de jóval fiatalabbnak látszott. Amikor a találkozó végén az előttem ülő lány azt mondta neki, elképzelni sem tudja, mit fog írni ezek után, hiszen a Sorstalansággal, a Kudarccal és a Kaddissal mindent elmondott, amit az életről elmondhatott, Kertész nevetve kérdezett vissza: csak nem azt akarja sugallni, hogy most már akár meg is halhatok?

„Mindig meg akartam halni s mindig írtam helyette egy könyvet” – mondja a K. dossziéban, és szerencsére azóta is folytatja ezt a jól bevált gyakorlatot. Csak néhány fontos mű a fent említetteken kívül, amely azóta született: Gályanapló (1992), Valaki más (1997), A száműzött nyelv (2001), Felszámolás (2003), Mentés másként (2011), A végső kocsma(2014).

Az ember bármelyik pillanatban gyilkossá válhat

És a díjak, amelyekre azon a régi szegedi találkozón még sem ő, sem az olvasói nem számítottak: 1997-ben a Kossuth-díjat, 2000-ben a Herder-díjat és a Die Welt irodalmi díját kapta meg, 2001-ben a német Becsületrendet, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét

2002-ben pedig az irodalmi Nobel-díjat vehette át mint "az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben". Idén augusztus 20-án a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet vehette át.

Áder János köztársasági elnök átadja a Magyar Szent István Rendet Kertész Imre Nobel-díjas írónak.Forrás: MTI/Kovács Attila

Ő maga azt mondja, soha nem azért írt, hogy sikeres, még csak nem is azért, hogy nagy író legyen. Nem az irodalom, nem az írás érdekelte, hanem a totális hatalom mechanizmusa. Egész életében az a kérdés kínozta, hogy lehetséges, hogy az ember bármelyik pillanatban gyilkossá vagy áldozattá válhat?

1929. november 9-én született Budapesten. Öt éves volt, amikor a szülei elváltak, és a köztük lévő viszály következtében a kisfiú internátusba került. 15 éves volt, amikor a csendőrök 17 társával együtt Budapest környékén letartóztatták, és Auschwitzba, majd onnan Buchenwaldba deportálták. 17 éves volt, amikor a buchenwaldi „ember-hulladék”, ahogy a Sorstalanság hőse nevezi magát, irracionális módon életben maradt, és hazatért.

A totális diktatúra természetéről

Thomas Mann és Albert Camus döbbentette rá, hogy „az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.”

Harminc éves elmúlt, amikor több éves kudarcos küzdelem után rájött, hogy arról az egyetlen dologról kell írnia, amit valóban ismer: a totális diktatúra természetéről. Egy-két hónapot szánt a regény megírására, 13 év lett belőle.

Negyvenkét éven át „önkéntes börtöncellájában”, egy Török utcai kis garzonban élt első feleségével. Az ötvenes évek elején gyári munkásként, aztán egy rövid ideig újságíróként dolgozott, majd az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején zenés komédiák és bulvárdarabok írásával keresett némi pénzt.

A magyar kritikusok nem értették

Amikor a Sorstalanság 1975-ben végre megjelenhetett, néma csend fogadta. Az első értő kritikát Spiró György írta a regényről 1983-ban (Spiró György: Non habent sua fata), aztán a ’90-es évektől kezdve egyre többen fordultak Kertész munkássága felé. Ő mégis úgy érezte, hogy a magyar kritikusok nem értették meg könyve lényegét.

A magyar kritikusok nem értették könyve lényegétForrás: Bócsi Krisztián

A magyarok kényszerítették gettóba

Az utóbbi tíz évben Berlinben élt, azt mondja, a német főváros a maga kulturális pezsgésével, platánjaival és kávéházaival gyerekkora Budapestjére emlékezteti. Amikor arról kérdezik, hogy képes auschwitzi túlélőként németek közt élni, azt feleli, inkább az a csoda, hogy volt képes annyi évtizeden át magyarok közt élni. Magyarok kötelezték sárga csillag viselésére, magyarok kényszerítették gettóba, és magyar csendőrök rakták fel az auschwitzi vagonba.

Tavaly óta ismét itthon él, Parkinson-kórral küszködik. „…csodálatos életem volt.” – mondta a Zeitnek adott interjújában a 84. születésnapján. – „Auschwitzi fogolyként kezdtem, végül megkaptam a civileknek járó legnagyobb német kitüntetést. Ez vicces és megmagyarázhatatlan. De lehetek egészen őszinte? Elég volt. Mindent elértem, amit akartam. Azt hiszem, írni sem akarok többé. Rendezgetem a régi naplójegyzeteimet, az még örömöt okoz. De ha az éjszakákra gondolok... Van még egy szó, a szeretet. Ezzel még szívesen kezdenék valami újat. De mivel írnék? A kezeim már nem engedelmeskednek. Nagyon fáradt vagyok.”