Budapesten nem mernék Bartókot játszani

2014.12.21. 20:51

Steven Isserlis, a világ egyik legelismertebb csellistája három hangversenyt adott decemberben a Zeneakadémián. Nagy híve a kortárs magyar komolyzenének, Bachot romantikus zeneszerzőnek tartja, nehezére esik új darabokat tanulni, viszont ötven éve nem szeretett ki a Beatlesből.

 

Jól viselkedett a közönség a legutóbbi koncerten?

Néhány köhintéstől eltekintve igen. A Kurtág-darab alatt meg sem pisszentek, ezt értékeltem.

Annak idején csak úgy beleszeretett a csellóba, és ettől nyilvánvaló lett, hogy zenész lesz?

A zenébe szerettem bele a szüleim révén. Nem is mondanám szerelemnek. A zene teljesen körbevett, képtelen vagyok egyetlen olyan napot is felidézni, amely zene nélkül telt volna el. Emlékszem, kisebb koromban rendszeresen arra aludtam el, hogy édesapám hegedül az alsó szinten, és a nővéreim is állandóan gyakoroltak. A zene a háztartásunk része volt. Mint egy saját, külön nyelv.

Sok szülő próbálja lebeszélni a gyerekeit a bizonytalan pályáról.

De nem a zenész szülők. Számunkra világos volt, hogy mindhárman hivatásos zenészek leszünk, és valóban azok is lettünk. Az első tanárom felajánlotta, hogy féléven át ingyen tanít csellózni, azóta sem tudom, mi okból. Így kezdtem, és azóta sem hagytam abba. Pontosabban egy időre abbahagytam, de újrakezdtem, és hatéves korom óta nagyon komolyan veszem.

Képtelen vagyok egyetlen olyan napot is felidézni, amely zene nélkül telt volna elFotó: Polyák Attila - Origo

Végleg talán tízéves koromban dőlt el a kérdés, amikor legnagyobb hatású tanárommal, Jane Cowannel találkoztam. Karizmatikus pedagógus volt. Tíztől tizenhét éves koromig nála tanultam, és soha eszembe sem jutott más pálya.

Előszeretettel játszik barokkot, illetve kortárs zenét. Mi a helyzet a kettő között eltelt háromszáz évvel?

Nem minden érint meg. Korábbi, reneszánsz zenét azért nem játszom, mert nincs csellóirodalma. Bachtól haladok napjainkig, de hát Bach a barokk mellett roppant romantikus zeneszerző, egyben nagyon kortárs is. Minden óriás az. Beethovennél élőbb komponistát elképzelni is nehéz. Az ő műveiket úgy kell megközelítenünk, mintha ma születtek volna.

Nemrég C. Ph. E. Bachot játszottam, ő viszont már klasszicistának számít. De ezek csak címkék, nem jelentenek sokat, mint mondtam, Bach aztán tényleg romantikus. Valójában bármely századból szívesen játszom, ha megérint a darab.

Mindenevőnek mondja magát?

Csellistának mondom magam. Egy zongorista könnyen megteheti, hogy kizárólag Beethovennel foglalkozik, mert Beethoven írt 32 zongoraszonátát, viszont csupán öt csellóművet. De öt darabra nem szeretnék specializálódni. Viszont sosem játszom például Vivaldit. Nem kedvelem a stílusát, valahogy nem passzolunk egymáshoz. Továbbá nincs olyasmi a repertoáromon, amibe amerikai népzenei elemeket szőttek, és nem játszom tangókat. Csak olyan zenét, amelyben kényelmesen érzem magam.

A kortárs zene most elég mostoha korszakát éli.

Igazán?

Legalábbis csúnyán kiesett a szórakoztató kategóriából.

Éppen ellenkezőleg gondolom. Úgy érzem, Angliában eljött az aranykor, csodásabb zeneszerzőink vannak, mint valaha: Thomas Adès, George Benjamin, Julian Anderson, és sokan mások. Thomas Adès és George Benjamin operái hatalmas sikerrel mentek a Covent Gardenben is, New Yorkban is.

Valójában bármely századból szívesen játszom, ha megérint a darabFotó: Polyák Attila - Origo

Kétszázötven éve még minden koncerten kortárs zenét játszottak, ez ma egészen másképp működik.

Valóban, de kétszázötven éve jóval kisebb tömegű közönségeknek szólt a zene, egy meghatározott célcsoportnak, egy bizonyos társadalmi osztálynak. Kurtág zenéjére nagyon oda kell figyelni, ez igaz, míg a popzenére egyáltalán nem. Olyankor csak annyi történik, hogy szólogat valami a háttérben három percen át. Mégis ismerek sok embert, aki nemcsak érti Kurtágot, de szüksége is van arra a fajta zenére. Lehet, hogy az idősebb korosztályról beszélünk, de ezzel sincs probléma. Ehhez a zenéhez meg kell érni, mert a nagy zene mindig az élet és a halál legkomolyabb kérdéseivel foglalkozik.

Tehát nem aggódik a zene sorsáért?

Cseppet sem. Thomas Adès például bármit felhasznál, popzenét is, az ABBA-számoknak kifejezetten rajongója. Mégis a saját nyelvén szólalnak meg a művei. Mindenben kiütközik a saját hangja.

Miért annyira más a barokk zene korhű hangszereken?

Nem annyira más. Shakespeare-t elő lehet adni azzal a kiejtéssel, amit hiteles Erzsébet-korinak tartunk, vagy szólhat a darab mai angolsággal, egyik sem változtat azon, hogy Hamlet dilemmázni fog, megölje-e a nagybátyját, és Lear királynak túl kell élnie a lányait. A lényeg marad.

Szokott szabadságra menni?

A csellóm nélkül? Soha. Előfordul, hogy nyaralok, de mindig velem jön a hangszer is.

Van neve a hölgynek?

Úr. Egyenesen márki. De nem neveztem el, ahhoz túlságosan tisztelem. Mégiscsak arisztokrata. Képtelenség becézni.

Nem is tegeződnek?

Hát nem is tudom, egy márkival, egy Stradivarival? Szeretem azt hinni, hogy a hangszereim és én valójában egyek vagyunk. Tehát nem tegezem, hanem énezem őket. De ezt nem tudom elmagyarázni. A hangszerem a részem.

Szeretem azt hinni, hogy a hangszereim és én valójában egyek vagyunkFotó: Polyák Attila - Origo

Hány új darabot tanul meg évente?

Rettenetesen nehezen megy nekem az ilyesmi, évente talán egyet-kettőt. Valójában utálok tanulni. Ha Kurtágról van szó, hozzá fordulok, ő mindent elmagyaráz, ez csodálatos, de világos, hogy ugyanez a halott klasszikusokkal nem opció. Megtanulom zongorán, megtanulom a csellón, játszogatom, aztán egyre többet játszom, a folyamat elég sokáig tart. Pár hónapja bevágtam és nagyon meg is szerettem egy Zemlinszky-darabot, de negyedévbe telt, hogy otthon érezzem magam benne.

Két éve a magamévá tettem Bartók Rapszódiáját. Először zongorán, aztán a csellón, végigmentem rajta Várjon Dénessel, mert neki nagyon a kezében van, majd megmutattam Rados Ferencnek, aki remek irányt mutatott. De Budapesten nem merném eljátszani, legalábbis még nem. Itt mindenki fejből fújja. És mindenki jobban, mint én. Olyan ez, mint amikor egy külföldi csellista Elgar csellóversenyét adja elő Angliában. Általában rémisztőnek találják a helyzetet, mert nekünk meg az van a kisujjunkban. A műveltségünk része.

Járt az egykori Szovjetunióban felnőtt fejjel?

Igen. Biztosan vannak még rokonaim ott, de nem tudok róluk. Nem valakihez megyek, általában hangversenyeket adok. 1987-ben volt egy koncertem Kisinyovban, ott született a nagyapám, és jártam Odesszában is, ahol a nagymamám született.

Steven Isserlis nagypapája, Julius Isserlis egyike volt annak a tizenkét zenésznek, aki az 1920-as években engedélyt kapott, hogy elhagyja az országot. A cél az orosz kultúra terjesztése volt, Isserlis azonban soha nem tért vissza a Szovjet Unióba. 1922-ben talált egy megfelelő lakást Bécsben, de a 102 éves tulajdonos vonakodott tárgyalni a kérdésről, mert a nagynénjének egyszer már volt zenész bérlője, aki hangoskodott és rendszeresen a padlóra köpött. Ludwig van Beethovennek hívták.

Olvastam az anekdotát a nagypapája főbérlőjéről.

Sajnos nem lett a főbérlője, hiszen a hölgy nem adta ki neki a lakást. Egy zenésznek?

Miért éppen Bécsbe emigrált Julius Isserlis?

Az Egyesült Államokba készült, de Bécsen keresztül vitt az útja, és adott két, állítólag nagysikerű koncertet. Így hát ott telepedett le. Aztán úgy alakult, hogy megkapta az első koncertszerződését Angliába – 1938-ban, két héttel az Anschluss előtt, így aztán szóba sem jött, hogy visszatérjen. Néhány szorongással teli hónap után kivitette magához a nagymamát és az apámat. Az édesapám megírta az emlékiratait, remek stílusban és nagyon szórakoztatóan. Pedig az angol a negyedik nyelve volt. Elképesztő teljesítmény.

Megjelent valaha?

Csak magánkiadásban. Azt a tragikus lépést követtem el, hogy éveken át húztam a szerkesztést, mert meg akartam lepni a 95-ik születésnapján. De két héttel előtte meghalt, sosem látta a könyvet. Ami nekem máig fáj, borzalmasan frusztráló. Csodálatos szöveg, Radu Lupu háromszor elolvasta.

Csalódás, hogy a fia egészen más irányba fordult?

Egyáltalán nem. Szerintem jó ötlet. Most 24 éves, és bár még egyetemre jár, az informatika megszállottja. Hatalmas egyéniség. Egyszer megemlítettem neki, milyen kár, hogy abbahagyta a csellózást, pedig olyan tehetséges volt, mire azt felelte: „De hát miért? Engem boldoggá tesz az, ameddig eljutottam a játékban.” Nagyon érdekes gondolat, bennem még sosem született meg.

Már hogy elégedett legyek önmagammal?Fotó: Polyák Attila - Origo

Ezt hogy érti?

Már hogy elégedett legyek önmagammal? Ugyan, az ember örökké kritizálja önmagát, és mindig mindenben egyre jobb akar lenni. De őt boldoggá tette a saját csellózása. Remek hozzáállás. Nem mondom, hogy egy koncert után nem tudom megállapítani, ha jól ment, de az ember mindig feljebb törekszik. Rados Ferencről például nem lehet elképzelni, hogy boldoggá tenné a saját játéka, vagy bárki másé, ha már itt tartunk. Örök az elégedetlenség minden nagy művészben, Schiff Andrástól, Radu Lupun át Kurtágig és Rados Ferencig.

Hogy került kapcsolatba a magyar zenével?

Megismerkedtem Végh Sándorral. Óriási zenész volt. Sokat játszottunk együtt.

Mi a véleménye a mostanában mélyen kritizált Kodály-módszerről?

Remeknek tartom. Főleg az egyik tanárom mesélt róla rengeteget. Gyerekeket nem láttam tanulás közben, de ha ránézek Schiff Andrásra vagy Fischer Ivánra, ők azért a Kodály-módszer elég jó példái. Iván még találkozott is Kodállyal, azt hiszem. Perényi biztosan.

Van bármi, amit ma másképp csinálna a karrierjében?

Elképzelhető, hogy megsértettem néhány karmestert és kritikust, utóbbiakat amikor baromságot írtak rólam. De attól még talán nem kellett volna nekik mennem, senkinek nem használt egyetlen ilyen eset sem. Diplomatikusnak kellett volna lennem, nem pedig gorombának. Viszont életben vagyok, és pillanatnyilag nem is munkanélküli.

Van véleménye a popzenéről?

Egyes számokat szeretek, másokat ki nem állhatok, de tulajdonképpen leragadtam a hatvanas éveknél. Imádtam a Beatlest gyerekkoromban, azon nőttem fel, és imádom a mai napig, minden koncert előtt velük energetizálom magam.

Ez valami rítus?

Olyasmi. Lendületbe hoz. Ebéd után lepihenek, attól kicsit kásás minden, de a Beatles-számoktól magamhoz térek.

Elképzelhető, hogy megsértettem néhány karmestert és kritikust, utóbbiakat amikor baromságot írtak rólamFotó: Polyák Attila - Origo

A Stonest is kedveli?

Nem, őket sosem szerettem. A Beatles az én emberem, mivel annyira szentimentális vagyok. Ezt egyszer elmeséltem Radosnak, megértően fogadta, és javasolta, hogy próbáljam ki a Bohém rapszódiát is. Nem számítottam tőle ilyen tanácsra, de megfogadtam.

Egyetért azzal, hogy nincs komoly- és könnyű-, csak jó és gyenge zene?

Nem lehet egy háromperces számot egy háromnegyed órás szimfóniával összehasonlítani. Két teljesen más világ, még ha vannak is közös elemei. A zeneszerző egy évet szán némelyik művére, a popszámok elkészülnek néhány nap alatt egy stúdióban.

Nagyon közhelyes a kérdés, de nem tudom megkerülni, minden csellistának Pablo Casals az istene?

Igen, mindannyiunknak, és nem is ok nélkül. Az én másik istenem Daniil Shafran, bár ő egészen más stílust képvisel.

Hovatovább személyesen ismeri Casals özvegyét.

Marta Casals a múlt héten eljött a koncertemre Baltimore-ban, szerettem volna bemutatni a fiamnak. Imádom a fiatalosságát, csodálatos asszony, azért is készítettem vele mélyinterjút. Teljesen világos, miért zúgott bele Casals, ha fordítva még mindig nem is egészen értem a dolgot. Hatvan évvel volt fiatalabb a mesternél. Csak arra tudok gondolni, egy csellista tényleg bármit megtehet.

Steven Isserlis 1958-ban született Londonban, nagyapja Julius Isserlis orosz zeneszerző és zongorista volt, de családfája egészen Felix Mendelssohnig visszavezethető.Steven Isserlis a világ legjobb zenekaraival játszott már együtt, olyan dirigensek kezei alatt, mint John Eliot Gardiner, Michael Tilson Thomas, Christoph Eschenbach, Roger Norrington, Vladimir Ashkenazy vagy Colin Davis.
Elgar-, Britten-, Bloch-, Csajkovszij-interpretációi kiemelkedőek, művészetét többek között Gramophone-, Pjatigorszkij-, Schumann-díjjal ismerték el, 2008-ban pedig a brit kritikusok díját is elnyerte.
A zenélés mellett írással is foglalkozik, számos gyerekkönyve jelent meg, melyekben a klasszikus zene – így vagy úgy – mindig fontos szerepet játszik. Magyarul a napokban látott napvilágot Miért csapott Beethoven a lecsóba? című gyerekkönyve. Hatalmas, őszbe borult bongyor hajával, popzenész fizimiskájával és virtuóz technikájával szuggesztív egyéniség.