Metálos Moulin Rouge, malom helyett kecskefejjel

slipknot

11 év után visszatért Magyarországra a Slipknot. 

2004-ben egy ingyenes koncertet adtak a Népstadion Szoborkertjében a Sportsziget rendezvény keretein belül, hatalmas tömeg előtt, egy kellemes nyári napon. Most a Budapest Sportarénában léptek fel, de a februári dátum ellenére is szép számú rajongó vásárolt jegyet, és jött el az iowai banda koncertjére.

Már csak azért sem vártunk mást, mert a csapat ereje valójában az élő fellépésekben mutatkozik meg. Persze otthon hallgatva is különleges élményt kap az egyszeri hallgató, de igazán a koncertszínpadon jön le az, amiről ez a zenekar szól: energia, a zenekartagok együtt rezdülése, és az a sok apró részlet, amiből a zenéjük összeáll. És az sem hétköznapi dolog, hogy 9 ember áll fent a színpadon - ebből 3 ütős hangszeren játszik -, hogy a metálalapokat egy DJ és egy sampleres támasztja alá, és hogy minden egyes tag maszkot visel. Ez a nagy létszám és szokatlan hangszerpark azonban egyedisége mellett valószínűleg a hangmérnökök rémálma is lehet egyben. És sajnos ez a budapesti koncertnél is megmutatkozott. Lehet, hogy csak az Aréna akusztikája és adottságai tehetnek róla, de bizony nagyon koncentrálni kellett, hogy rájöjjünk, melyik dalt is halljuk éppen, legalábbis onnan, ahol mi álltunk.

Fotó: Bielik István - Origo

No de ne szaladjunk ennyire előre. Néhány állomással ezelőtt még a Korn kísérte turnéján a zenekart, sajnos hozzánk már nem jutottak el. Nálunk a KING810 nevű feltörekvő csapat kapta a bemelegítő szerepét, akikről Corey Taylor énekes pár napja azt mondta nekünk a vele készült interjúban, hogy spirituálisan egy hullámhosszon mozognak… nos, mi inkább ezt úgy fogalmaznánk meg, hogy erősen hatott a csapatra a fő fellépő zenéje. Meg a Korné is. Bár sokan bent voltak már a teremben az ő műsoruk alatt is, körbenézve azt láttuk, hogy inkább háttér-zenehallgatásként funkcionál az előzenekar, semmint hangulatalapozóként. Nagyjából 45-50 percet játszottak, majd szűk fél órás átállás után jöttek ki a színpadra Des Moines ördögei.

Fotó: Bielik István - Origo

Egy habos-babos, leányszobák álma függöny mögül bukkant elő a monumentális színpadkép, amelyet fent középen egy hatalmas kecskefej uralt. A sokszor pirosan megvilágított háttér egy metál Moulin Rouge hangulatát idézte azzal a különbséggel, hogy itt nem szívecskék és vörös malom, hanem kecskefejek és az új album borítójáról ismert csontváz néztek le ránk.

Fotó: Bielik István - Origo

Természetesen két oldalon a két perkás liftező dobszerkója foglalt helyet. Emlékszem, már 2001-ben is, amikor először volt szerencsém látni a bandát Bécsben, akkor is ezt szúrtam ki rögtön: ahogy Shawn, a Bohóc, és Chris, a dobokat néha hosszú gumiorrával is püfölő ütőhangszeresek fel-alá lifteznek állványra szerelt hangszerükön, és közben nyaktörő mutatványokat mutatnak be. Nem mindennapi a két figura, az biztos. A Bohóc egyszer még a közönségbe is kisétált, és fotózkodott, pacsizott, ölelgette az útjába kerülő rajongókat.

Fotó: Bielik István - Origo

A dalsorrendről elmondható, hogy ahhoz képest, hogy az új album köré épül a turné, nem vitték túlzásba a rajta lévő dalokat: a nyitányként funkcionáló XIX-t is beleszámolva összesen 5 dalt hallhattunk erről a lemezről. Emellett pedig javarészben a legnagyobb, általában klipes slágereikből válogattak, illetve azok közül is a lendületesebbekből. A helyszínen nem is tűnt fel annyira, de lassú dal egyáltalán nem volt terítéken, olyan ütemet diktáltak, hogy először még rövidnek is éreztük a bő másfél órás bulit. Az este egyik fénypontja természetesen a Spit It Out alatti „guggoljatok le, majd amikor hármat számolok, egyszerre ugorjatok fel” mutatvány volt Corey színpadmester vezényletével: ez volt a másik, amivel anno 2001-ben engem elbűvöltek, hiszen szinte nem volt ember a küzdőtéren, aki ne engedelmeskedett volna ennek az utasításnak, akkor sem, és most itt, Budapesten sem. Jártam néhány koncerten azóta, ahol az énekes minden bizonnyal eltanulta Taylor kis műsorszámát!

Fotó: Bielik István - Origo

A kötelező „Köszönjük, Budapest, ti vagytok a legjobb közönség, ez volt a legjobb koncert a turnén, hamarosan visszatérünk” elköszönés után a ’Til we die dallamára vonult ki az elégedett és leharcolt nézősereg a teremből, ami ez után következett a ruhatárban, azt viszont szívünk szerint kihagytuk volna. De még a hosszú sorban állás és a lassú kiszolgálás sem vette el a kedvünket, hogy hátranézzünk a „művészbejáróhoz”, ahol Jim Root gitáros éppen dedikált a maroknyi kitartó rajongónak. Egyszóval: lelkes, profi, bivalyerős csapatot láthattunk újra hazai pályán, reméljük, nem utoljára.

Fotó: Bielik István - Origo