Ha szomorkodni akar, ezeket hallgassa húsvétkor
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Miközben a templomok lila csendjét átjárja a passiók drámai muzsikája, a természet odakint madárcsicsergésben és bimbózó rügyekben tobzódik. Nehéz ebben a nagy élni akarásban szomorkodni. Egy jó kis Stabat materrel azért előcsalogathatjuk a húsvéti búskomorság felhőit.
Húsvétkor, felekezeti hovatartozástól függetlenül Bach János- vagy Máté-passiója élvez elsőbbséget a globális fájdalom átélésében. Viszonylag ritkábban hangzik fel ilyenkor a Stabat mater (bár azért van, ahol a virágvasárnap kötelező kelléke), pedig Pergolesitől Liszt Ferencen át Arvo Pärtig jó sok zeneszerzőt megihletett a téma.
Míg a passiók mozgalmas drámák, főhősük maga Jézus, addig a középkori himnusz kimerevített pillanat, Szűz Mária szenvedéstörténetének állóképe.
Hogy ki jegyzi a szöveget, máig nem dőlt el. A kutatók szerint Jacopone da Todi, Szent Bonaventura, illetve III. Ince pápa egyaránt pályázhat a szerzőségre. A himnusz címe a szöveg első sora, Stabat mater dolorosa vagyis: Áll a fájdalomnak anyja (Sík Sándor fordításában).
Hiányzik belőle az áhítat
Amúgy Pergolesi alkotása, a himnusz egyik legnépszerűbb feldolgozása (1736) nélkülözi a magasztos áhítat hangját. Egyes tételei akár a szerző vígoperáiban (opera buffa) is megállnák a helyüket, olyannyira, hogy az egyiket Pergolesi egyenesen onnan (saját vígoperájából) kölcsönözte. Számos interpretáció esik abba a hibába, hogy lassúra vett tempókkal igyekszik magasztossá tuningolni a darabot.
Pergolesi olvasatában azonban Jézus anyja semmiben sem különbözik korának nápolyi asszonyaitól, akik átélték gyermekük elveszítésének fájdalmát. Pont ettől az érzelmes, lírai-operai hangvételtől olyan emberi a szopránra, altra és zenekarra írott remekmű, amit Pergolesi élete utolsó évében, 26 évesen írt.
Drámaiságban verhetetlen
Vivaldi Stabat matere érzelmi gazdagságban talán még a Pergolesiénél is árnyaltabb. Csak a 20. század közepén találták meg, onnantól viszont a régizenészek egymás után vették lemezre. A kontratenorra és zenekarra írott műben Vivaldi a himnusz kilenc strófáját zenésítette meg.
A darab az f-moll melankolikus színárnyalataiban tobzódik. Drámaiságban és fájdalmas dallamosságban verhetetlen, legszebb tétele az utolsó előtti, siciliano ringatású, Fac ut ardeat cor meum kezdetű tétel. A legjobb felvételt Fabio Biondi és csapata készítette el David Daniels kontratenor közreműködésével.
Rossini blaszfémiája
Rossini, a komolyzene nagy mókamestere, a Pergolesi által kijelölt ösvényen eljutott az áhítat teljes felszámolásáig. Az ő Stabat matere valójában opera. Zenéje már-már blaszfémia, fityiszt mutat a szavak jelentésének.
Ráadásul volt egy kis cécó a darab körül. Rossini 1831-ben Spanyolországban utazgatott, ahol egy államtanácsos rendelt tőle egy Stabat matert. A mester megírt hat tételt, de lebetegedett, és egy barátját kérte fel a mű befejezésére, amit aztán sajátjaként adott át a megrendelőnek.
Az államtanácsos elhunyt, örökösei eladták a jogokat egy francia kiadónak, Rossini azonban nem járult hozzá a párizsi bemutatóhoz, mondván, a mű nem teljes egészében az ő alkotása. A kiadó ennek ellenére előadatta, de csak Rossini tételeit, aki viszont időközben egy másik kiadónak adta el a jogokat.
Per lett a dologból, a végén Rossini megírta a hiányzó tételeket – ekkor már tíz év telt el a felkérés óta –, egy testvérpár nyolcezer frankért megvette az előadási jogokat a kiadótól, majd húszezerért továbbadta a Párizsi Olasz Színháznak, ahol ma ismert formájában először szólalt meg a mű.
Verdi sem Mária fájdalmát illusztrálja
Mint Verdi valamennyi időskori munkája, a Négy szent ének is az elsőtől az utolsó hangig remekmű. A négy szakrális darab közül (Ave Maria, Laudi alla Vergine Maria, Stabat Mater, Te Deum) a Stabat mater a legmonumentálisabb, időnként a Requiemet idézi.
Van abban igazság, hogy harmóniavilága Lisztére emlékeztet, aki egyébként a maga Stabat materét szintén egy nagyobb egyházi mű, a Krisztus-oratórium részeként írta meg. Abban is hasonlítanak, hogy mindketten sikeresen ötvözték az egyházzenei stílus archaikus formáit koruk zenei eszközeivel.
Persze Verdi sem tagadja meg operaszerzői énjét. Ő is kozmikussá tágítja a fájdalmat és az erős drámai kontrasztokon keresztül nem Mária fájdalmát illusztrálja, hanem egy elképesztő fortissimóban a végítélettel szembesíti hallgatóját.
Hangokból épít templomot a csend köré
Arvo Pärt ezoterikus szerző. Felfogásában a művész médium, aki a természet és a transzcendens között közvetít. Zenéjében ez az ellentét nagyon plasztikusan, szinte moziszerűen jelenik meg.
Zenei világa a középkori és reneszánsz zenében gyökerezik. Anno belépett az ortodox egyházba, amolyan zenei szerzetes lett, elsősorban a gregorián és a reneszánsz muzsika tanulmányozásával foglalkozott. Ez inspirálta saját, úgynevezett tintinnabuli stílusának megteremtésében (tintinnabulum = csengettyű).
„A gregorián ének tette számomra világossá, hogy a hangok kombinálásának művészete mögött kozmikus titok rejtőzik” - nyilatkozta egyszer.
Ebben a tintinnabulum stílusban írta Stabat materét 1985-ben. A 13. századi liturgikus gyökerekig visszanyúló hangzásvilág valójában a csendet teremti meg, a fájdalmas anya csendjét a kereszt lábánál. Milyen zene lehet alkalmas arra, hogy kifejezze a szenvedésnek ezt a fokát? Erre keresi Pärt a választ.
Hangokból épít templomot a csend köré. Kiragadja a történetet a saját kontextusából. Nem Mária fájdalmáról és nem Jézus szenvedéséről szól, hanem a kozmikus fájdalomról, amit a létezés érthetetlensége okoz mindannyiunkban. Nem enyhíti, hanem tudatosítja a szorongást.
Akik megzenésítették a Stabat matert
Josquin des Prez, Giovanni Pierluigi da Palestrina, Alessandro Scarlatti, Giovanni Battista Pergolesi, Antonio Vivaldi, Joseph Haydn, Franz Schubert, Gioacchino Rossini, Giuseppe Verdi, Liszt Ferenc, Antonín Dvořák, Karol Szymanowski, Francis Poulenc, Dohnányi Ernő, Arvo Pärt.